Boldog ünnepeket és bolodg új évet! :)

 Sziasztok!

Boldog ünnepeket és boldog új évet kívánok mindenkinek! Remélem, mindenki együtt van a szeretteivel és ki tudja pihenni magát a szünetben. Ti hogyan jellemeznétek néhány szóban az éveteket és a karácsonyotokat? Komment formájában kíváncsian várom a ti élményeiteket. :)

Sajnálom ezt a pár hónapnyi kimaradást, a suli miatt kevés időm volt, illetve angolból is nyelvvizsgázni megyek és versenyeim is lesznek, de újra kinyitja a kapuit a blog. :)
A korábbi terveim még mindig állnak, a Bigi naplója is folytatódik, addig is kapcsolódjatok be újra. :)
Sok érdekességgel készülök, illetve aki szereti a krimiket vagy a detektíves játékokat, akkor őket is várja hamarosan egy kis izgalom (vagyis remélem, tetszeni fog). ;D

Egy kis új évre hangolódó képekkel készültem. :)

Nyomokra fel!

Sziasztok! Támadt egy új ötletem, amit tegnap olvashattatok is. Nagyon szeretek krimiket olvasni, leginkább Agatha Christie fogott meg, így innen jött a tipp, hogy indíthatnék detektíves játékot. Még soha életemben nem írtam bűntényről szóló novellát, de a későbbiekben szerintem ki fogom próbálni magam. Mára azonban egy ismert játék szereplőit hívom segítségül, szerintem ismeritek is: Cluedo- Rejtély a luxusvillában, illetve van egy régebbi fajtája is ennek a társasjátéknak. Mindkettő megvan, és ugye az benne a feladat, hogy van hat szereplő, hat (az újban kilenc) fegyver, és helyszínek. Húzni kell mindegyikből egyet, az lesz a bűnös, az eszköz, amivel elkövette a merényletet, és a helyszín lesz a tetthely, ahol a gyilkosság történt. A maradék kártyákat szétosztják a játékosok között, majd a játék során gyanúsítani kell valakit, ha egy terembe értünk. Aki karakterét meggyanúsítottuk, annak mutatni kell olyan kártyát, amivel cáfolja az állítást. Például azt mondjuk, hogy Plum professzor tette a hallban, és egy tőrrel ölte meg a házigazdát. Aki pedig a professzorral van, annak fel kell mutatni valamelyiket, mondjuk a tőrös kártyát, ha van olyan. Ha pedig nincs kártyája, amivel megcáfolná valamelyik részét a feltevésnek, akkor a gyanúsító személy megnézheti a bűnös aktát, amelyben rejtőzik a megoldás, és ha eltalálta, ő nyert, ha nem találta el, kiesett.

Ma az lenne a feladat, hogy ismertetem a szereplőket, helyeket, tárgyakat, és el kell találni, kire is gondoltam, mint gyilkos, gyilkos eszköz, és tetthely. A játék ismert dolgait kicsit átformálom, vagy megtoldom valamivel. Kicsit más lesz, mint a társasjáték, de remélem, tetszeni fog. 

Egy kis betekintés a villába
A csengő hangosan szólalt meg a gyászos csendben. Kinyitva az ajtót, egy új vendég jött be a villába. Lehajtott fejjel így köszöntöttem:
- Maga is a ma esti összejövetelre érkezett volna? Sajnos, egy kissé elkésett. Az imádott házigazdát, John Blacket meggyilkolták! Talán egy félórája találtunk rá a főlépcsőn, ám sokfelé vannak vércseppek, biztos odavonszolták... Én voltam Mr. Black jobb keze, mióta az eszemet tudom, sosem gondoltam volna, hogy alig harmincöt évesen így végzi! - Szipogva elvettem a vendég kabátját, majd beljebb invitáltam. A hallban a lépcső egyenesen vezet fel az első emeletre, a házigazdám teste ugyanolyan pózban feküdt ott, mint ahogy rátaláltam. Gyorsan elkaptam a pillantásom, majd a vendéget a jobbra nyíló nappaliba vezettem, ahol a többiek is ültek. Ugyanolyan síri csend honolt, amióta a házban elterjedt Mr. Black halálhíre. Az új vendég megrendülten nézett végig a társaságon, majd azt kérte tőlem, vezessem őt egy vendégszobába, ahol nyugodtan beszélhetne velem. Bólintottam, majd kelletlenül átvágtunk újra a hallon, csak most a baloldali irányba tartottunk. Ott volt hat vendégszoba fenntartva, majd beléptünk abba, amelyik az utolsó vendégre várt.
- Tudja, detektív vagyok, és nagyon jól ismertem Mr. Blacket. Még az egyik ügyem során barátkoztunk össze, és azóta is rendszeresen leveleztünk. Alig tudom elhinni, hogy az én jó öreg barátom meghalt, ki kell derítenem, ki ölte meg! Bűnhődnie kell az illetőnek, kérem, felvázolná, mi is történt itt ma, kedves...?
- A nevem Mrs. Hilda White, és természetesen a rendelkezésére állok. Ahogy már említettem, évek óta Mr. Black alkalmazottja vagyok. Én találtam rá a holttestre, és annyira rémes volt! Felsikoltottam, rögtön hívtam a rendőrséget, de a vihar miatt csak később tudnak ideérni.
- Elmondaná, kik is vannak jelen? Lehetőleg minél pontosabban, legyen szíves.
- Összesen hat vendéget hívott meg a ma esti összejövetelre Mr. Black, maga az utolsó. Legelsőnek délután három körül ért ide Mrs. Patricia Peacock a lányával, Miss Scarlettel. Talán hallott már róluk, az újságokban rengeteget szerepeltek. Mrs. Peacock férje egy igen híres politikus volt, aki pár évvel ezelőtt meghalt egy tisztázatlan balesetben. Nagyon gyanús volt a halála, és a neje nem volt boldog vele. A vagyonát természetesen feleségére és egyetlen lányára hagyta, de hamar felélték az összeget, és eladósodtak. Mrs. Peacock próbálja azt a látszatot kelteni, hogy gazdag maradt, de minden alkalommal ugyanazokban a ruhákban jelent meg, ha Mr. Black áthívta őket. Mindig az ölébe hullott a jómód, sosem kellett megdolgozni a pénzéért, ám most kénytelen az ismerőseitől kéregetni, hogy fenn tartsa magát. Mr. Blackket is be akarta hálózni, sosem hallgatóztam, de néha-néha elcsíptem egy-egy telefonbeszélgetésüket, és Mrs. Peacock nagyon sajnáltatta magát. Szerintem azt szerette volna elérni, hogy megessen rajta Mr. Black szíve, majd elvegye. A lányával valamiért megromlott a kapcsolata, alig állnak szóba egymással. Miss Scarlett az apja halála után egy társulat tagja lett, és színésznőnek tanult. Ám mostanában neki is rosszul megy a sora, egyik szerepet sem kapja meg. Bár nagyon szép lány, de ellátta anyjától azt a szörnyű modort! Mindenkivel lekezelő, mintha ő az összes ember felett állna csak azért, mert fellépett néhányszor a színpadon. Nagyon magának való, nagyvilági hölgy, a férfiszívekkel is mindig csak játszik. Ő még alig múlt húszéves, Mr. Blacket a bácsikájának tartotta. Tudja, a gazdám nagylelkű volt, a szívén viselte a Peacock családot, miután magukra maradtak, mindig küldött nekik valamennyi összeget, és szinte minden héten meglátogatta őket. Elszállásoltam a szobájukban mindkettejüket, majd utánuk Green atya jött olyan félnégy környékén. Őróla csak annyit tudok, hogy a gyermekkora nagyon nehéz volt, egyedül maradt, ezért határozta el, hogy Istennek szenteli az életét. Mr. Black fizette pár utazását más vidékekre, hogy meglátogassa a helyi árvaházakat, bár nekem mindig ellenszenvesnek tűnt Green atya. A gazdám őt is támogatta, viszont néhány látogatása alkalmával, amikor felszolgáltam valamit, megcsapott az alkohol szaga. Szerintem az ilyen utazások alkalmával szívesebben kereste fel a kocsmát, mintsem az árvaházat, bár ez csak az én véleményem. Olyan nyájasan beszél mindig, amitől olyan érzése lesz az embernek, hogy hazudik. Maradjunk annyiban, hogy nem tett bennem túl mély benyomást, kicsit olyannak gondolom, amilyen Tartuffe is lehetett. Megmutattam neki is a szobáját, majd a három vendég a nappaliban foglalt helyet, miután megszáradtak a vihar után. Hat előtt egy kevéssel ért ide Plum professzor és Mustard ezredes. A professzor és Mr. Black egy régészeten találkoztak.  Ám Mr. Plumról gonosz hírek keltek szárnyra. Állítólag ellopta az egyik munkatársa feljegyzéseit, majd a rendőrség ki is kérdezte a kollégája halálával kapcsolatban, de ártatlannak minősítették. Mustard ezredes Mr. Black néhai apjával szolgált a háborúban, gyakran látogatta a családot. A gazdám is nagyon megszívlelte az öregurat. Ki is szeretett volna adatni egy könyvet a katonai hőstetteiről, de csak pár fejezet készült el. A hitelezői állandóan felkeresték az adóságai miatt. Mr. Black csupán hét órára ért haza, mindenki együtt vacsorázott az első emeleten lévő ebédlőben. Ám a hangulat nagyon feszült volt. A vendégek szinte csak élősködtek szegény gazdámon, aki meg mindenkin segített. Igyekeztek minél többet kicsikarni tőle. A vacsora során felmerült az a téma, hogyha meghalna Mr. Black, akkor a végrendeletében, minthogy már nincs több élő rokona, se felesége, se gyermekei, ezért a barátaira és néhány jótékonysági szervezetre hagyja vagyonát,a mi egyáltalán nem csekély. A vacsora után mindenki visszavonult a szobájába, és aludni tértek egy fürdés után. Én utoljára még végigjártam a termeket, hogy mindenhol le van-e csukva a villany, és amikor jöttem le a lépcsőn, ott találtam Mr. Blacket. Felsikoltottam, majd odafutottam a testhez. A fejére mértek halálos ütést, de fogalmam sincs, mivel. Mindenki odafutott a szobájából, elszörnyedve nézték a halott gazdámat. Felhívtuk a rendőrséget, de emiatt a szörnyű vihar miatt késnek. Egyértelmű, hogy a pénze miatt kellett meghalnia… Annyira naiv volt szegény…  - töröltem le egy könnycseppet.
- Köszönöm, hogy felvázolta a személyeket. A végére járok az ügynek. Meg tudná mondani, hogy a vacsora után hol is tartózkodott Mr. Black?
- Bement a dolgozószobájába egy kis időre, de még egy kicsit beszélgetett pár emberrel. Megmutatta az egész házat a vendégeknek, és elalvás előtt szeretett sétálni egyet, bárhol érhette a halál.  Ennél többet sajnos én sem tudok.
- Nyugodjon meg, most pedig járjuk körbe a helyeket, és nézze meg, eltűnt-e valami, ami lehetett gyilkos eszköz. Illetve átkutatjuk a házat nyomok után, és kikérdezem a többieket.

Így állna a nyomozó jegyzete:
Lehetséges gyilkosok: Mrs. Peacock, Miss Scarlett, Green atya, Plum professzor, Mustard ezredes, Mrs. White.
Lehetséges eszközök, amivel halálos ütést mérhettek Mr. Black fejére hátulról:  Trófea, gyertyatartó, ólomcső, csavarkulcs, ütő, váza.
Lehetséges helyszínek: Ebédlő, Mr. Black hálószobája, dolgozószoba, könyvtárszoba, bálterem, nappali.

Itt is gyanúsítani kell mindenhonnan egy valakit, valamit, és egy helyet komment formájában. Jövőhét keddig lehet elküldeni a tippet. :)
Valamikor más milyen lesz, ez most csak bevezetőnek írtam. :)

Sok sikert, és ölel Titeket: Bea :)

Versenyre jelentkeztem :)

Sziasztok! Jelentkeztem életem első blogversenyére, melynek itt a képe:

 

 

Díj és sok-sok köszönet :)

Sziasztok! Először is ki szeretném tenné a Twinkle Sister's blog díját, ugyanis a novellaversenyükön harmadik helyezést értem, és nagyon-nagyon szépen köszönöm Emily és Charlotte Twinkle-nek a jutalmat, és gratulálok a többi versenyzőnek is. :D

 

 Illetve mindenkinek nagyon szépen köszönöm, hogy ellátogat a blogomra, nagyon jól esik. :) Közeledik az oldal  a + 4000 látogatottsághoz, amiért örök hálám mindenkinek, akik feliratkoztak, azoknak is nagyon szépen köszönöm. :)  Hamarosan jönnek új cikkek, és itt lesz a jövő héten Bigi egy újabb napja. Tartsatok velem, és kövessétek szemmel továbbra is az oldal újabb bejegyzéseit. ;D

Ölel Titeket: Bea :)

Bigi naplója - Szeptember 29., hétfő

Ma esősebbre fordult az idő, így esernyővel a kezemben szálltam fel a túlzsúfolt buszra. Próbáltam összehajtani anélkül, hogy bárkinek is neki mennék, vagy leütném az esernyővel, de pechemre egy hang azonnal megszólalt:
- Ezzel engem akarsz célba találni?
- Szívesen leütnélek, de nem foglak – válaszoltam Leninek. - Megbeszéltük, hogy nem állunk szóba egymással, de most ez kivételes. Ma meg kell csinálnunk a földrajz leckét, és holnapra le kell adnunk. Addig nem késünk a határidővel. Mikor érsz rá? – Leni gondolkozott, majd így felelt:
- Majd átmegyek hozzád háromkor.
- Honnan tudod, hol lakom?
- Látni szoktam, hogy melyik házba mész be. Elég közel laksz – Ó, így már érthető.
- Jó, akkor majd gyere.
- Biztosan jobban örülnél Kornélnak, vagy már becézgeted is?
- Mi van? Hogy jön ide Kornél?
- Szóval még nem szólítod, drágaságomnak, vagy gerlicémnek, szúrós tubarózsámnak, édes kis tapírocskámnak? – Mire leesett, hogy mit akar mondani, hangos röhögésben törtem ki. Bár az utasok bolondnak nézhettek, mint én Lenit. Miután öt percen keresztül folyamatosan fogtam a hasam, és még mindig nevettem, neki is megenyhültek a vonásai.
- Te így szólítod Anettet? Jézusom, én nem mondanék senkinek sem ilyet.
- Nem szólítom így. Engem első nap mégis Idegbajosnak hívtál! – háborodott fel.
- Te meg Lötyinek, mintha az jobb lenne! – Fordítottam durcásra a szót.  Farkasszemet néztünk egy ideig, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Jó lesett ez viccelődés Lenivel a három hetes feszültség után. Megérkeztünk a sulihoz, mire leesett, hogy nem kéne többet beszélgetnünk, hisz még pont én kértem ezt tőle.
- Kicsit elterelődött a téma, de akkor, 3-kor gyere, és másról már nem fogunk társalogni – komolyodtam meg. Besiettem a gimibe, majd lepakolva a cuccom, megint a szertárba mentünk a lányokkal. Elmondtam nekik, hogy tényleg elkezdtem járni Kornéllal, és a beszélgetésemet Lenivel.  Hiába. Hiába akartam eltávolodni tőle. Hiába jöttem össze a haverommal. Hiába jár egy cicababával, amikor együtt vannak, akkor sem figyel rá. Hiába kértem tőle azt, hogy hagyjon, nem tudom betartani ezt a kérésem. Bármennyire is tagadom, napról-napra közelebb érzem magamhoz. Bármennyire is nem akarom, csak rá gondolok. Bármennyire is tudom, hogy mi lenne a legjobb, akkor is szörnyen hiányzott a társasága, és inkább törjön a szívem darabokra, mintsem, hogy ne beszéljek vele. Nem tudom, mi a szerelem. Lehet, hogy csak egy hónapja ismerem, de úgy érzem, belezúgtam, ha még nem is tudom erre kimondani még: szeretem, viszont az összes alkalommal egyre közelebb kerülök ehhez az érzéshez. A barátnőim óva intenek ettől az egésztől, de azt hiszem, már késő. Miközben beszélgettünk, becsengettek. Épphogy beértünk, Sass Klára asszony lépett be, egyenesen felém tartva.
- Itt van a páros feladatuk? – nézett ránk.
- Mi nekünk… folyamatban van – dadogtam. Ijesztően közel hajolt.
- Még nem csinálták meg a feladatot? Mára kellett volna! Azonnal bevágom az egyest! Ez hallatlan! – Épp felkapta az ellenőrzőm (Miért csak az enyémet?), amikor padtársam szólt közbe:
- Azt mondta októberig kell, holnap harmincadika lesz, addig még beadhatjuk, nemde? Vagy nem hihetünk a szavának? – meredt rá merészen Leni.  A tanárnő homlokán egy ér rángatózott (Anettre emlékeztetett), és ledobta az ellenőrzőm, hogy egy pillanatra azt hittem, lecsap. Klára asszonyság egész órán méregetett, és mindig tőlem kérdezett, Luca hiába lóbálta a kezét.  Hálásan pillantottam óra végén Lenire, csak a sas lecsapott rá, vagyis Anett. Kornél jött oda hozzám, és szorosan átkarolt. Miután elmaradhatatlanul megpuszilt, ő fizette a reggelimet a büfében. Hiába mondtam neki, hogy hagyja, ragaszkodott hozzá. Így még nehezebb volt. Olyan rendes velem, én meg pár nap után dobni akarom? Elsőnek azt hittem, hogy lezárhatom Lenivel, majd Kornéllal újrakezdhetem, de miért is lett volna így? Négy napja jártunk, de nekem csak baráti az egész kapcsolatunk. Ezen filóztam minden szünetben. Miért ilyen bonyolult minden? Vagy miért hitegetek valakit? Olyan bolond vagyok! Kornél a legjobb fiúbarátom, nem akarom elrontani a dolgokat.
- Így jó lesz, Bigi? – nézett rám Kornél.
- Miről van szó?
- Ma egész nap nem is jársz itt, csak testileg. Minden rendben?
- Persze! – mosolyogtam rá, de nagyon műnek éreztem. Kornél nem is tette szóvá, de látszott rajta, hogy tudja az igazat, miszerint nincs minden rendben. A buszmegálló felé gyalogolva, Kornél a kezem fogta. Lehajolva megpróbált megcsókolni, és feltartottam az arcom. Megpróbálkoztam a lehetetlennel, azt akartam, hogy ő iránt érezzek úgy, mint Leni iránt, de ha erőltetném is, akkor se bírnám megcsókolni. Képtelen vagyok őt szeretni, pedig csak neki akartam jót, de sérülni fog. Gyorsan elhátráltam, és elfordultam. Sírni akartam, amiért így kihasználom őt. Éreztem, ahogy tanácstalanul mered rám. Tudta, hogy ez nem fog összejönni. Mivel a busz éppen megjött, köszönés nélkül felléptem rá. Lerogytam az első székre, és a testem bizseregni kezdett. Éreztem, hogy ő jön. Leni mellettem foglalt helyet, majd elgondolkodón meredt rám.
- Mi a baj? Ugye, az a tuskó nem erőltet semmit?  - Aggódott. Miattam. Megráztam a fejem, és ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy megérintsem a kezét, de az túl bizarr lett volna, így visszafogtam magam.
- Ez nem igazán működik köztünk, de erről most ne beszéljünk. Köszönöm, hogy aggódsz, és hogy megvédtél a boszival szemben – mosolyogtam rá.
Biccentett, majd csörgött a mobilja. Még leolvastam, hogy Anett van írva a kijelzőn. Leni megnézte, de kinyomta.
- Nem veszed fel? A barátnőd hív – képedtem el.
- Most nem érek rá – felelte flegmán.
- Mert beszélgetsz velem?
- Aha. Majd visszahívom, így is egész nap együtt vagyunk a suliban, alig tíz perce váltunk el.
- Nektek milyen a kapcsolatotok, minden rendben?
- Anett mikor volt normális? – Erre egyszerre nevettünk fel.
- Válaszolj rendesen. Minden oké? – nagyon izgultam, ez egy fontos válasz volt.
- Hát, még kibírtam mellette, ha kezdek megbolondulni, szólok – kacsintott rám. Nem, ez nem volt rám hatással. Igaziból hatalmasat dobbant a szívem, de ezt palástoltam, vagyis megpróbáltam… A busz megállt, és Leni intve leszállt, én kivirulva pattantam le, és boldogan mentem haza. Otthon anyának elmondtam, hogy ma Leni átjön. Nos, eléggé méregetve nézte az arcom, szerintem gyanút fogott, hogy ez milyen fontos dolog. Lezuhanyoztam, és készülődtem a találkozóra. Felvettem egy lila egybe ruhát, majd szálkafonással megcsináltam a hajamat, melybe műanyag rózsacsatot tűztem. Kiválasztottam egy lila szandált, aminek volt egy kis sarka. Befújtam magam parfümmel, és késznek ítéltem magam. Sminket sosem használtam, megmaradtam a természetes a külsőmnél. Még volt fél órám, ezért elővettem a „Szerzeményes” füzetem, és elkezdtem egy új dalt: „Egyre közelebb a szívemhez”. Épp egy sort írtam, amikor anyu beszólt:
- Kicsim, itt van Lénárd.
- Csak Leni, rendben?
- Persze – Anya éppen lement volna a lépcsőn, de utána szóltam:
- Jó a külsőm?
- Csodaszép vagy, gyere – ragadta meg a kezemet, és valóban ott állt Leni a nappalinkban, életnagyságban. Térdnadrágban volt, és zöld pólót viselt. Rámosolyogtam, és anya közbeszólt, hogy menjünk enni. Leni elsőnek ellenkezett, hogy nem szeretne zavarni a vacsorában, de anya szó szerint lenyomta egy székre.  Brassóit ettünk, és vendégünk két tányérral is szedett, a végén már versengtünk, ki tud többet magába tömni. Fél tányérral nyertem.
Mikor felmentünk a szobámba elkezdeni a feladatot, lerogytunk az ágyamra.
- Akkor melyik országról írjunk? – kérdeztem.
- Mindegy, csak legyünk rajta gyorsan túl.
- Válasszuk ki az atlaszból – javasoltam. Húsz perc múlva sikeresen kiválasztottuk Angliát. A netről és könyvekből szedtünk elég információt, és elkezdtük. Egy órája tartott a munka, majd megkérdeztem Lenit:
- Nem kérsz inni? – Csak egy bólintással válaszolt, én meg lementem a konyhába. Anya időközben újra elment a műszakját végezni, én meg eresztettem vizet a csapból. Épp felfelé tartottam, amikor hirtelen sikoltottam egyet. Akkora nagyot terültem, hogy Leni azonnal leszaladt.
- Mi történt, jól vagy? – Jött le hozzám, amikor látta, hogy a lépcső előtti szőnyegen felbuktam, ügyesen kiborítva a poharakat. (Szerencse, hogy műanyagok voltak.)
- Szerintem nem, nagyon fáj a bokám. Aú – segített fel, de nem tudtam ráállni. Visszahanyatlottam a földre.
- Fel kell kelned, még ha fáj is.
- Nem megy, nem tudok menni – sóhajtottam. Lehajolt, majd kissé megemelve, megtartotta a vállam, és felvett az ölébe, átkaroltam a nyakát. Ilyen pózban nyögdécseltünk fel az emeletre, és a fürdőszobából szerzett elsősegély- csomagban lévő fáslival bekötötte a lábam, miután megállapította, hogy csak kibicsaklott. Nagyon közel volt hozzám, és az ágyam előtt térdelt. Igazán filmbe illő jelenet volt.
- Miért nem lepődöm meg, hogy ilyesmi történt?
- Már hozzászokhattál. Egyszer azt mondtad, mellettem nem lehet unatkozni.
- Nem hazudtolod meg magad.
- Talán te vagy az őrangyalom, vagy mi?
- Hát, vigyáznom kell rád – nézett mélyen a szemembe. Milyen rég szerettem volna elmerengeni borostyán tekintetében! Valahogy lassan esett le, hogy egyre közelebb kerül az arcunk a másikéhoz. Akkor már megtörtént a baj. Azonban ez már nem véletlen volt, hanem mindketten akartuk. Lassan érintettük össze az ajkainkat, már azok a bizonyos pillangók a gyomromban nagyon ki akartak szabadulni. Olyan vágy fogott el, hogy ezt nem lehet szavakkal kifejezni. A szívem kiegészült a mámoros boldogsággal, majd egyszerűen kiteljesültem. Leni a másik felem. Pár pillanatos fáziskéséssel, de ráébredtem, hogy csörög a telefonom. A kezemmel levettem az asztalról, és kinyitottam a szemem. A varázslat véget ért, majd jött a rideg valóság. Kornél hívott.  Leni az arcomat fürkészte, ami teljesen lefehéredett a pirosság után.
- Ő az, ugye? – kérdezte, és eltávolodott az ágyamtól, majd fel-alá járkált. Nagyon feszült volt.
- Igen – nyögtem ki a választ neki.
- Ne vedd fel, csak elrontana mindent. Töltsd velem ezt a délutánt anélkül, hogy bármi közbe zavarna – kérlelt. Csábító ajánlat.
- Nem lehet. Ez a csók rontott el mindent. Ezt már nem lehet a véletlenre fogni. Szégyentelenek vagyunk! Én Kornéllal járok, te meg Anettel. Ennek nem szabadott volna megtörténni. Miért kellett csókolóznunk?!  Hiba volt!
- Ó, szóval visszacsinálnád, ha lehetne? Örülnél, ha nem történt volna meg? Rendben, ha ez a kívánságod. Már itt sem vagyok. Én sem vagyok boldog a tudattól, hogy mással vagyunk együtt, és így történt meg a dolog, de ezen változtathatunk. De te nem akarod – Lebaktatott a vizes lépcsőn, majd hallottam az ajtó csapódását. A mobilom csörgése is ekkor hagyta abba a csengőhangot. Kornél is kinyomta. Lerogytam az ágyra, és a könnyeim hullottak. Ez mind az én hibám. Miért nem beszéltem még őszintén Kornéllal? Annyira szerettem volna, ha megtetszik, de csak egy valaki jár az eszemben szüntelenül. Ami a legrosszabb a mai történtekben, hogy Leni ezt megtette volna értem, de én meg itt hezitáltam. Sajnáltam a legjobb barátomat is, de Lenit sirattam. Pár óra múlva elővettem a „Szerzeményes” füzetem, majd új számot kezdtem: „Megérdemelt könnyek” címen.

Jelentkezés

Sziasztok! Jelentkeztem a Secrets of Empire novella versenyére, melynek kitenném a képét:

Ha ti is verseny szelleműek vagytok, van kedvetek, időtök, ti is jelentkezzetek. :)

Segítségnyújtás

Sziasztok! Szeretném egy oldalra felhívni a figyelmet. Nagyon sok tini szomorú, esetleg lelki sérült. Rengetegen depressziósak, magányosak, a suliban csak piszkálják őket, nincs olyan barát, akihez fordulhatnának. Talán a serdülőkorral jár az, hogy mindenkinek át kell esnie egy olyan időszakon, amikor felhőstül jönnek a bajok, sok mindenkiben csalódik, fel kell ismernie, kiben bízhat, kit tanácsos kerülnie. Az életünkben sok változás van, főleg, ha elballagunk, sulit váltunk. Tisztában kell lennünk a saját hibáinkkal, értékeinkkel. Mindenben meg kell találni az aranyközéputat, és tudnunk kell, minden rossz után jön valami jó. Ha valaminek vége van, az valami újnak a kezdete, ami nem feltétlenül jelent rosszat. Sok mindenkit ér sérelem, piszkálódás, csúfolás, kiközösítés, igazságtalanság, bántalmazás szavakkal, legsúlyosabb esetekben tettileg. Ilyenkor kell, hogy valakinek kiöntsük a szívünket, aki megért, és segít megoldani, túl jutni a problémák tengerén. Ha a közvetlen környezetünkben nincs ilyen személy, nem szabad feladni, vagy öngyilkosságra gondolni, ha nagyon elfajulnak a dolgok, nagyon sok oldal van, ami pont az ilyen szomorú, kétségbe esett fiataloknak segít. Mással is ugyanúgy történnek ilyenfajta dolgok, senki nincs egyedül ebben a nagyvilágban. Ha valaki maga alatt van, történt vele valami, hallgassuk meg, és próbáljunk segíteni, vagy ha nem tudunk, akkor vigaszt nyújtani másoknak. Egy bajt nem eltitkolni kell, hanem megbeszélni a szüleinkkel, testvéreinkkel, barátinkkal, vagy egy ismerőssel, tanárral, és megoldást lelni. Szeretnék pár ilyen lelki szolgálatos oldalt ajánlani, amik ezzel foglalkoznak :
Egycsónakban
Help me
KamaszPanasz
Lelki titkaink

Szerintem nagyon hasznosak ezek az oldalak, hiszen ebből segítséget, tanácsot nyerhetünk, és rájöhetünk, sok mindenkinek van hasonló, ugyanolyan problémája, mint a miénk.  Kiönthetjük itt a szívünket, elmondhatjuk, mi nyomja lelkünket.

Novelláim

Sziasztok, most néhány művet szeretném megosztani, remélem, tetszeni fog. :)

Vámpírvadászat

Már több mint húsz perce bent volt. Mégis mi történhet odabent? Idegességemben úgy öleltem a fatörzsét, mintha odaragadtam volna. Ugye, nem esett baja? Az ősi kastély teljesen elhagyatottnak tűnt, nem árulkodott semmi arról, hogy egy vámpírcsapat vette birtokába. A telihold derengő fénye úgy hatott a romokon, mintha valami természetfeletti köd lengné körül. Egyre jobban rám nehezült a hajnal lehelete, ezért még szorosabban bújtam a fához. Miért hagytam, hogy Jack megvalósítsa azt az őrült tervét, miszerint lepjük meg a vérszívókat, mielőtt szólnánk a vadászoknak? Az éj leple alatt minden szükséges holmit becsomagoltunk egy hátizsákba, majd az összes rendelkezésünkre álló fegyverrel felszerelkeztünk – az övünk alá szenteltvizes üvegcséket rejtettünk, a csizmánkba karókat dugtunk. Én a biztonság kedvéért még fokhagymát is tettem a zsebeimbe. Megbeszéltük, hogy rajtaütésszerűen rátámad a két vámpírra. A többiekkel leszámoltunk régebben, ebből a csoportból már csak ők maradtak.  A rejtekhelyüket véletlenül fedeztük fel Jackkel, de meggyőzött, hogy tartsuk titokban.  A legutóbbi összecsapásnál is sokan megsérültek tőlünk, még egy harcot nem bírtak volna. Ám nem hagyhattuk meglépni ezeket a szörnyeket, hogy még több emberre támadjanak. Jack már sokéves tapasztalattal rendelkezik, és kivételesen ügyes vámpírvadász. Gond nélkül leszámol néhány fiatalabb vérszívóval, de legutóbb a válla megsérült, és rég nem pihente ki magát, aggódom érte. Én nem olyan régen csatlakoztam apám csapatához, amint 16 évesen beavatott a „szakmájába”. Azt mindig is furcsálltam, hogy több napra elmegy otthonról bármiféle ok nélkül, de minden szabadidejét velem töltötte. Anya az egyik régebbi bevetésen meghalt, csak én maradtam apának, ezért még nagyobb erőkkel próbál végezni a szörnyekkel. Nem minden vámpírra vadászunk, csak azokra, akik emberekkel táplálkoznak, és már-már a lebukás veszélye áll fenn. Első pillantásra megtetszett Jack szőke fürtjeivel és mélykék szemével, amint rám mosolygott. Újoncként még nem mehettem küldetésekre, de mellém osztották be tanárnak, hogy ellessek tőle egy-két mozdulatot. Mindig órákig beszélgettünk, hülyéskedtünk, amikor csak volt rá alkalmunk. Hamar megtörtént az első csók is, és lassan egy éve alkotunk egy párt. Bár az életem nem egy tündérmese, mégsem bánom, hogy csatlakoztam. Itt vannak a számomra legfontosabb emberek, és még az emberiséget is védhetem néhány szörnytől. Hirtelen éles sikoly törte meg a sötétség nyomasztó csendjét. Összerezzentem a felismeréstől: ez Jack hangja. Gondolkodás nélkül kezdtem rohanni a kastély felé, még az sem érdekelt, ha a vámpírok észrevesznek. A lépcsőn felérve összeszorult szívvel nyitottam ki a nagy tölgyfaajtót. Az előszobából egy kovácsoltvas korlátú lépcső vezetett az emeletre. A csillár gyertyafénye halványan világította meg a helységet. A szőnyegre emlékeztető anyagdarabok szanaszét szórva fogadtak két eldőlt páncél mellett. Előhúztam egy karódarabot, és úgy szorongattam, mintha az életem múlna rajta – végül is lehet, hogy tényleg ez ment majd meg. Bizonytalan léptekkel másztam meg a lépcsőfokokat. Mi vár rám fent? Már a legrosszabb gondolataim támadtak, amikor a folyosón egy mozdulatlan testet pillantottam meg. Ruhái cafatokban lógtak rajta, arcán hosszú karmolás nyomok éktelenkedtek. Közelebb hajolva megállapítottam, hogy élettelen. Ebben a „munkában” apám sosem engedte, hogy közvetlen harcban részt vegyek. Mindig én tisztítottam és pakoltam el a fegyvereket, de ölni képtelen lettem volna, bármennyire is gonosz teremtménnyel néztem volna szembe. Elfordulva hányingerrel küszködve indultam tovább. A legközelebbi ajtón belépve még nagyobb rumli fogadott. Egy fél órával ezelőtt hálószoba lehetett, most azonban csak egy romhalmaz volt. A folyosó végéhez közelítve rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy sorsfordító lesz, ha kinyitom az utolsó szobát. Reszketve löktem be az ajtót. A sötétben nem tudtam kivenni semmit.
- J…Jack? – kérdeztem bele a levegőbe. Halk morgás volt a válasz. Gyorsan történt minden. Épp hogy megláttam egy szempárt, amikor közvetlen felettem két test hangosan csapódott össze. A dulakodás hangjai egyre élesebbek lettek, amikor az ismerős hang felkiáltott:
- Menj innen, Hannah! Fuss már! – Jack jelenléte még inkább a földhöz gyökerezte a lábamat. Előkaptam az övemből egy vékony elemlámpát, és bevilágítottam a helységbe. Ekkor az ablakpárkánynak nyomták Jacket, a kinti fényben megvillantak a vámpír agyarai.
- NE! – kiáltottam torkom szakadtából. Kezemben lévő karóval odarohantam, de későn. A vérszívó lecsapott szerelmem nyakára, aki hiába próbálta lelökni magáról a szörnyet. A karót a vámpír hátába döftem, de mámorában nem is érezte annak hatását. Visszaszereztem a karót, amikor a vérszívó a földre dobta Jack eszméletlen testét. Leguggoltam mellé, és megnéztem a pulzusát a nyakán. Már nem lélegzett, bekövetkezett a legrosszabb. A vámpír nem szívta ki az összes vért, a mérge elkeveredett a még megmaradt mennyiséggel. Vámpír lesz Jackből. Nem engedhettem a bánat nyomásának, most már mindenképpen végeznem kellett ezzel a vérszívóval a szerelmem emlékére. Villámsebességgel egy újabb karóért nyúltam, de felnézve a vámpírnő elégedetten nyalt végig az ajkán. A mosolya olyan volt, mint… anyáé. Hihetetlenül ráztam meg a fejem, de nem képzelődtem.
- Anya? – szólaltam meg rekedten – Te vagy az? Az nem lehet… - Az előttem álló lény meglepődve nézett, majd lassan lehajolt hozzám. Mintha meg akarta volna érinteni az arcomat, de hirtelen vörösen villant a szeme a nyakam felé. A karó pont az utolsó pillanatban érte el a szíve helyét, mielőtt megkóstolt volna. Immáron halott test a földre esett, én meg reszketve néztem. Éreztem, ahogy valaki magához húz. Felnéztem Jackre félve, hogy talán elveszítettem emberi mivoltát. Ám ugyanazok a barátságos szemek néztek vissza rám, amiket eddig is jól ismertem. Megkönnyebbülve öleltem át a nyakát.
- Mi történt veled, Jack? Átváltoztál? – kérdeztem néhány perc csend után. Ő csak magabiztosan rám villantotta félmosolyát. Megrázta a fejét.
- Fel vagyok készülve minden eshetőségre. Apáddal már kísérletezgetek egy ideje, és minden bevetés előtt megiszok egy adag szenteltvizet, ami véd a vámpírméreg ellen. És gondolom, felismerted anyukádat. Régen csapdába csalhatták, és átváltoztatták. Mivel emberekkel táplálkozott, ezért a vámpír ösztöne eluralkodott rajta. Így elvesztette az egykor kedves lelkét. Emlékezz rá úgy, ahogyan emberként ismerted. Régen egy nagyon jóságos halandó anyukád volt, ám ő már csak egy ráhasonlító lény volt – ölelt át szorosabban.
- Igen, igazad van. Az emléke a szívemben lesz, de ez már nem ő volt. Csak felkavart az egész. Viszont örülök, hogy jól vagy. Azt hittem már elveszítettelek… - rázkódtam meg. Megpuszilta a homlokomat, majd szépen lassan leértünk a földszintre.
- Menjünk haza, lesz mit mesélni a többieknek. Majd visszajövünk velük rendet tenni a kastélyban – mondta Jack. Megcsókoltam, hogy egy kicsit lenyugodjak a történtek után. Mindent kibírok, ha mellettem ott van ő és apa . A sötétségben a szeretet ad fényt, ha hiszünk.

 

'56

- Budapesten és környékén 1956. november 4-én az emberek a szovjet tankok zajára ébredtek…- hallottam padtársam monoton hangját. Próbáltam figyelni a szövegre, de a tegnap késő éjszakai tanulás meghozta nem oly’ gyümölcsöző hatását. A tankönyvben lévő forradalmi kép elmosódott előttem, és néhány pillanattal később már én is ott álltam a tömegben.  Megcsíptem magam, de nem használt semmit. Meglepődve néztem körbe, körülöttem emberek százai voltak, valaki katonai ruhában, mások ódivatú öltözékben. A tömegben sokan középen lyukas magyar zászlót lengettek és fülsértően kiabáltak: „Szabad hazát akarunk, ahol békében élhetünk és dolgozhatunk!” , vagy „Váltsák le Gerő Ernőt posztjáról!”. Mindenki az előttünk lévő magas épületre meredt, és akkor vettem jobban szemügyre- rögtön ráismertem a Parlament hatalmas ablakaira és díszes oszlopaira. Hirtelen rossz előérzetem támadt, kezdett összeállni bennem a kép, hogy hová is kerültem.
- Nagy Imre újra tarthatna beszédet – hallottam meg egy idős nő magas hangját, aki egy fiatal fiúval beszélgetett, talán egyetemista lehetett. Nagy Imre? Nem akartam hinni a fülemnek. Meghúztam az idős nő lila felsőjének piszkos anyagát, aki felém fordult sáros arcával és vörös loknijaival.
- Elnézést, asszonyom, de mi folyik itt?- kérdeztem tőle rekedtesen. A nő leesett állal nézett rám:
- Budapesti vagy és nem hallottad a híreket? Két napja kitört a forradalom az egész városban! A szovjet katonák is átálltak a magyarok oldalára, a párt nem bír velünk. Most kivívjuk a reformokat! – mosolyodott el büszkén, én pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy mi történik körülöttem. 

Hirtelen egy vékonyka, göndör hajú kislány lépett elő a nő fehér szoknyája mögül. Halkan és majdnem sírva ezt kérdezte az asszony felé fordulva:
- Anya, meddig kell még itt lennünk? Félek…- Az asszony lehajolt és megölelte lányát:
- Ugyan már, Annuskám! Nyugodj meg és élvezd a szabadság pezsdítő érzését!
- De én ezt nem értem, az iskolában azt tanuljuk, hogy milyen jól működő pártunk van, miért kell akkor tüntetni ellene, ha annyira jó?- Az anyukája felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak az órákon. Gyorsan közbeszóltam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna – a társalgásból következtetően- Anna.
- 1956. október 25-ike van?- Tudtam, hogy a harc október 23-án kezdődött el, és az asszony azt állította, már két napja folyik a forradalom.
- Maga honnan jött, hogy ennyire ostoba? Igen, ez a mai dátum, és mielőtt megkérdezné, hamarosan 11 óra lesz – nézett rá a karórájára. Teljesen elsápadtam, az nem lehet. Megragadtam mindkettejük karját és a földre húztam őket, közben elkezdtem kiabálni, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, de a hangzavar miatt meg sem hallottak. Pár másodperccel később el is dördült az első lövés, utána egyre több zúdult a fegyvertelen tömegre a Parlament erkélyeiről és a szomszéd épületek tetejéről. A kiabálások abba maradtak, helyette velőtrázó sikoly hagyta el az emberek torkát. Pillanatok alatt kitört a pánik, mindenfelé vér fröccsent és mindenki futni próbált a golyózápor elől. Húzni kezdtem a földre hasalva a kislányt és anyukáját, alig haladtunk pár lépést, amikor közvetlen mellettem valaki felkiáltott, hátranéztem és már csak annyit láttam, hogy az asszony elterült a földön, és mellkasát piros vér itatta át- a szívét találták el. Anna sírva ráborult a halott testre, én is ledermedtem egy pillanat erejéig, de nem volt sok időnk, magamra kaptam a zokogó kislányt, és egyenesen futottam, próbálva kikerülni az elhunyt emberek testét. Megpillantottam egy igazi, mocsárzöld tankot, gondolkodás nélkül a mögé bújtam, átöleltem a kislányt, és igyekeztem minél több helyet adni a szintén odamenekülő polgároknak. Lehunytam a szemem és szörnyen kalapált a szívem, de erősnek kellett maradnom Anna miatt.  Szovjet katonák felhúztak a tank szélére, beindították a monstrumot, és a Duna szalagja mellett elhajtottunk a lövések és sikolyok közepette, még mindig lőttek és lőttek szegény áldozatokat az Államvédelmi Hatóság katonái, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a magyar tömeget sor tüzeljék le, mert nem bírtak a néppel. Rá tudtam venni magam, hogy körülnézzek, miután eltávolodtunk az Országház elől. A tankon ülő lakosok véresen, szakadt ruhákban, magukba süllyedve bámultak maguk elé, vagy hangosan sírtak és hebegtek valamit, hogy meghalt az egyik hozzátartozójuk. Én próbáltam elhessegetni Anna anyukájának halott képét, és inkább a kislányra koncentrálni. Anna teljes szívéből zokogott, szipogott megvigasztalhatatlanul. Mikor a tank megállt, kicsit összeszedtem magam, és leszálltam a hatalmas monstrumról.
Leültem a járdára egy bolt mellett, és hagytam, a kislány hadd sírja ki magát belém karolva.
Miután eltelt valamennyi idő, és Anna sírása is halkult, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hol van a családja többi tagja. A kislány szipogva felnézett rám- a történtek óta először-és így válaszolt:
- A Fecske úton lakom, de apa üzleti úton van, és már csak ő van nekem – hullottak a könnyei újra, és próbáltam tartani benne a lelket további beszélgetéssel:
- Mi a vezetékneved, kicsikém? – Ő visszanyelve könnyeit, alig hallhatóan ennyit válaszolt:
- Bihari… – Elakadt a szavam, de hát ez nem lehet!
- Így hívják a nagymamát is! Bihari Annának…- ekkor felnézett rám kék szemeivel, és hirtelen felismertem benne…

Megszólalt a tanítási óra végét jelző csengő és felriadtam. Tudatosult bennem, hogy álmodtam…