Bigi naplója - Szeptember 29., hétfő

Ma esősebbre fordult az idő, így esernyővel a kezemben szálltam fel a túlzsúfolt buszra. Próbáltam összehajtani anélkül, hogy bárkinek is neki mennék, vagy leütném az esernyővel, de pechemre egy hang azonnal megszólalt:
- Ezzel engem akarsz célba találni?
- Szívesen leütnélek, de nem foglak – válaszoltam Leninek. - Megbeszéltük, hogy nem állunk szóba egymással, de most ez kivételes. Ma meg kell csinálnunk a földrajz leckét, és holnapra le kell adnunk. Addig nem késünk a határidővel. Mikor érsz rá? – Leni gondolkozott, majd így felelt:
- Majd átmegyek hozzád háromkor.
- Honnan tudod, hol lakom?
- Látni szoktam, hogy melyik házba mész be. Elég közel laksz – Ó, így már érthető.
- Jó, akkor majd gyere.
- Biztosan jobban örülnél Kornélnak, vagy már becézgeted is?
- Mi van? Hogy jön ide Kornél?
- Szóval még nem szólítod, drágaságomnak, vagy gerlicémnek, szúrós tubarózsámnak, édes kis tapírocskámnak? – Mire leesett, hogy mit akar mondani, hangos röhögésben törtem ki. Bár az utasok bolondnak nézhettek, mint én Lenit. Miután öt percen keresztül folyamatosan fogtam a hasam, és még mindig nevettem, neki is megenyhültek a vonásai.
- Te így szólítod Anettet? Jézusom, én nem mondanék senkinek sem ilyet.
- Nem szólítom így. Engem első nap mégis Idegbajosnak hívtál! – háborodott fel.
- Te meg Lötyinek, mintha az jobb lenne! – Fordítottam durcásra a szót.  Farkasszemet néztünk egy ideig, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Jó lesett ez viccelődés Lenivel a három hetes feszültség után. Megérkeztünk a sulihoz, mire leesett, hogy nem kéne többet beszélgetnünk, hisz még pont én kértem ezt tőle.
- Kicsit elterelődött a téma, de akkor, 3-kor gyere, és másról már nem fogunk társalogni – komolyodtam meg. Besiettem a gimibe, majd lepakolva a cuccom, megint a szertárba mentünk a lányokkal. Elmondtam nekik, hogy tényleg elkezdtem járni Kornéllal, és a beszélgetésemet Lenivel.  Hiába. Hiába akartam eltávolodni tőle. Hiába jöttem össze a haverommal. Hiába jár egy cicababával, amikor együtt vannak, akkor sem figyel rá. Hiába kértem tőle azt, hogy hagyjon, nem tudom betartani ezt a kérésem. Bármennyire is tagadom, napról-napra közelebb érzem magamhoz. Bármennyire is nem akarom, csak rá gondolok. Bármennyire is tudom, hogy mi lenne a legjobb, akkor is szörnyen hiányzott a társasága, és inkább törjön a szívem darabokra, mintsem, hogy ne beszéljek vele. Nem tudom, mi a szerelem. Lehet, hogy csak egy hónapja ismerem, de úgy érzem, belezúgtam, ha még nem is tudom erre kimondani még: szeretem, viszont az összes alkalommal egyre közelebb kerülök ehhez az érzéshez. A barátnőim óva intenek ettől az egésztől, de azt hiszem, már késő. Miközben beszélgettünk, becsengettek. Épphogy beértünk, Sass Klára asszony lépett be, egyenesen felém tartva.
- Itt van a páros feladatuk? – nézett ránk.
- Mi nekünk… folyamatban van – dadogtam. Ijesztően közel hajolt.
- Még nem csinálták meg a feladatot? Mára kellett volna! Azonnal bevágom az egyest! Ez hallatlan! – Épp felkapta az ellenőrzőm (Miért csak az enyémet?), amikor padtársam szólt közbe:
- Azt mondta októberig kell, holnap harmincadika lesz, addig még beadhatjuk, nemde? Vagy nem hihetünk a szavának? – meredt rá merészen Leni.  A tanárnő homlokán egy ér rángatózott (Anettre emlékeztetett), és ledobta az ellenőrzőm, hogy egy pillanatra azt hittem, lecsap. Klára asszonyság egész órán méregetett, és mindig tőlem kérdezett, Luca hiába lóbálta a kezét.  Hálásan pillantottam óra végén Lenire, csak a sas lecsapott rá, vagyis Anett. Kornél jött oda hozzám, és szorosan átkarolt. Miután elmaradhatatlanul megpuszilt, ő fizette a reggelimet a büfében. Hiába mondtam neki, hogy hagyja, ragaszkodott hozzá. Így még nehezebb volt. Olyan rendes velem, én meg pár nap után dobni akarom? Elsőnek azt hittem, hogy lezárhatom Lenivel, majd Kornéllal újrakezdhetem, de miért is lett volna így? Négy napja jártunk, de nekem csak baráti az egész kapcsolatunk. Ezen filóztam minden szünetben. Miért ilyen bonyolult minden? Vagy miért hitegetek valakit? Olyan bolond vagyok! Kornél a legjobb fiúbarátom, nem akarom elrontani a dolgokat.
- Így jó lesz, Bigi? – nézett rám Kornél.
- Miről van szó?
- Ma egész nap nem is jársz itt, csak testileg. Minden rendben?
- Persze! – mosolyogtam rá, de nagyon műnek éreztem. Kornél nem is tette szóvá, de látszott rajta, hogy tudja az igazat, miszerint nincs minden rendben. A buszmegálló felé gyalogolva, Kornél a kezem fogta. Lehajolva megpróbált megcsókolni, és feltartottam az arcom. Megpróbálkoztam a lehetetlennel, azt akartam, hogy ő iránt érezzek úgy, mint Leni iránt, de ha erőltetném is, akkor se bírnám megcsókolni. Képtelen vagyok őt szeretni, pedig csak neki akartam jót, de sérülni fog. Gyorsan elhátráltam, és elfordultam. Sírni akartam, amiért így kihasználom őt. Éreztem, ahogy tanácstalanul mered rám. Tudta, hogy ez nem fog összejönni. Mivel a busz éppen megjött, köszönés nélkül felléptem rá. Lerogytam az első székre, és a testem bizseregni kezdett. Éreztem, hogy ő jön. Leni mellettem foglalt helyet, majd elgondolkodón meredt rám.
- Mi a baj? Ugye, az a tuskó nem erőltet semmit?  - Aggódott. Miattam. Megráztam a fejem, és ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy megérintsem a kezét, de az túl bizarr lett volna, így visszafogtam magam.
- Ez nem igazán működik köztünk, de erről most ne beszéljünk. Köszönöm, hogy aggódsz, és hogy megvédtél a boszival szemben – mosolyogtam rá.
Biccentett, majd csörgött a mobilja. Még leolvastam, hogy Anett van írva a kijelzőn. Leni megnézte, de kinyomta.
- Nem veszed fel? A barátnőd hív – képedtem el.
- Most nem érek rá – felelte flegmán.
- Mert beszélgetsz velem?
- Aha. Majd visszahívom, így is egész nap együtt vagyunk a suliban, alig tíz perce váltunk el.
- Nektek milyen a kapcsolatotok, minden rendben?
- Anett mikor volt normális? – Erre egyszerre nevettünk fel.
- Válaszolj rendesen. Minden oké? – nagyon izgultam, ez egy fontos válasz volt.
- Hát, még kibírtam mellette, ha kezdek megbolondulni, szólok – kacsintott rám. Nem, ez nem volt rám hatással. Igaziból hatalmasat dobbant a szívem, de ezt palástoltam, vagyis megpróbáltam… A busz megállt, és Leni intve leszállt, én kivirulva pattantam le, és boldogan mentem haza. Otthon anyának elmondtam, hogy ma Leni átjön. Nos, eléggé méregetve nézte az arcom, szerintem gyanút fogott, hogy ez milyen fontos dolog. Lezuhanyoztam, és készülődtem a találkozóra. Felvettem egy lila egybe ruhát, majd szálkafonással megcsináltam a hajamat, melybe műanyag rózsacsatot tűztem. Kiválasztottam egy lila szandált, aminek volt egy kis sarka. Befújtam magam parfümmel, és késznek ítéltem magam. Sminket sosem használtam, megmaradtam a természetes a külsőmnél. Még volt fél órám, ezért elővettem a „Szerzeményes” füzetem, és elkezdtem egy új dalt: „Egyre közelebb a szívemhez”. Épp egy sort írtam, amikor anyu beszólt:
- Kicsim, itt van Lénárd.
- Csak Leni, rendben?
- Persze – Anya éppen lement volna a lépcsőn, de utána szóltam:
- Jó a külsőm?
- Csodaszép vagy, gyere – ragadta meg a kezemet, és valóban ott állt Leni a nappalinkban, életnagyságban. Térdnadrágban volt, és zöld pólót viselt. Rámosolyogtam, és anya közbeszólt, hogy menjünk enni. Leni elsőnek ellenkezett, hogy nem szeretne zavarni a vacsorában, de anya szó szerint lenyomta egy székre.  Brassóit ettünk, és vendégünk két tányérral is szedett, a végén már versengtünk, ki tud többet magába tömni. Fél tányérral nyertem.
Mikor felmentünk a szobámba elkezdeni a feladatot, lerogytunk az ágyamra.
- Akkor melyik országról írjunk? – kérdeztem.
- Mindegy, csak legyünk rajta gyorsan túl.
- Válasszuk ki az atlaszból – javasoltam. Húsz perc múlva sikeresen kiválasztottuk Angliát. A netről és könyvekből szedtünk elég információt, és elkezdtük. Egy órája tartott a munka, majd megkérdeztem Lenit:
- Nem kérsz inni? – Csak egy bólintással válaszolt, én meg lementem a konyhába. Anya időközben újra elment a műszakját végezni, én meg eresztettem vizet a csapból. Épp felfelé tartottam, amikor hirtelen sikoltottam egyet. Akkora nagyot terültem, hogy Leni azonnal leszaladt.
- Mi történt, jól vagy? – Jött le hozzám, amikor látta, hogy a lépcső előtti szőnyegen felbuktam, ügyesen kiborítva a poharakat. (Szerencse, hogy műanyagok voltak.)
- Szerintem nem, nagyon fáj a bokám. Aú – segített fel, de nem tudtam ráállni. Visszahanyatlottam a földre.
- Fel kell kelned, még ha fáj is.
- Nem megy, nem tudok menni – sóhajtottam. Lehajolt, majd kissé megemelve, megtartotta a vállam, és felvett az ölébe, átkaroltam a nyakát. Ilyen pózban nyögdécseltünk fel az emeletre, és a fürdőszobából szerzett elsősegély- csomagban lévő fáslival bekötötte a lábam, miután megállapította, hogy csak kibicsaklott. Nagyon közel volt hozzám, és az ágyam előtt térdelt. Igazán filmbe illő jelenet volt.
- Miért nem lepődöm meg, hogy ilyesmi történt?
- Már hozzászokhattál. Egyszer azt mondtad, mellettem nem lehet unatkozni.
- Nem hazudtolod meg magad.
- Talán te vagy az őrangyalom, vagy mi?
- Hát, vigyáznom kell rád – nézett mélyen a szemembe. Milyen rég szerettem volna elmerengeni borostyán tekintetében! Valahogy lassan esett le, hogy egyre közelebb kerül az arcunk a másikéhoz. Akkor már megtörtént a baj. Azonban ez már nem véletlen volt, hanem mindketten akartuk. Lassan érintettük össze az ajkainkat, már azok a bizonyos pillangók a gyomromban nagyon ki akartak szabadulni. Olyan vágy fogott el, hogy ezt nem lehet szavakkal kifejezni. A szívem kiegészült a mámoros boldogsággal, majd egyszerűen kiteljesültem. Leni a másik felem. Pár pillanatos fáziskéséssel, de ráébredtem, hogy csörög a telefonom. A kezemmel levettem az asztalról, és kinyitottam a szemem. A varázslat véget ért, majd jött a rideg valóság. Kornél hívott.  Leni az arcomat fürkészte, ami teljesen lefehéredett a pirosság után.
- Ő az, ugye? – kérdezte, és eltávolodott az ágyamtól, majd fel-alá járkált. Nagyon feszült volt.
- Igen – nyögtem ki a választ neki.
- Ne vedd fel, csak elrontana mindent. Töltsd velem ezt a délutánt anélkül, hogy bármi közbe zavarna – kérlelt. Csábító ajánlat.
- Nem lehet. Ez a csók rontott el mindent. Ezt már nem lehet a véletlenre fogni. Szégyentelenek vagyunk! Én Kornéllal járok, te meg Anettel. Ennek nem szabadott volna megtörténni. Miért kellett csókolóznunk?!  Hiba volt!
- Ó, szóval visszacsinálnád, ha lehetne? Örülnél, ha nem történt volna meg? Rendben, ha ez a kívánságod. Már itt sem vagyok. Én sem vagyok boldog a tudattól, hogy mással vagyunk együtt, és így történt meg a dolog, de ezen változtathatunk. De te nem akarod – Lebaktatott a vizes lépcsőn, majd hallottam az ajtó csapódását. A mobilom csörgése is ekkor hagyta abba a csengőhangot. Kornél is kinyomta. Lerogytam az ágyra, és a könnyeim hullottak. Ez mind az én hibám. Miért nem beszéltem még őszintén Kornéllal? Annyira szerettem volna, ha megtetszik, de csak egy valaki jár az eszemben szüntelenül. Ami a legrosszabb a mai történtekben, hogy Leni ezt megtette volna értem, de én meg itt hezitáltam. Sajnáltam a legjobb barátomat is, de Lenit sirattam. Pár óra múlva elővettem a „Szerzeményes” füzetem, majd új számot kezdtem: „Megérdemelt könnyek” címen.

Jelentkezés

Sziasztok! Jelentkeztem a Secrets of Empire novella versenyére, melynek kitenném a képét:

Ha ti is verseny szelleműek vagytok, van kedvetek, időtök, ti is jelentkezzetek. :)

Segítségnyújtás

Sziasztok! Szeretném egy oldalra felhívni a figyelmet. Nagyon sok tini szomorú, esetleg lelki sérült. Rengetegen depressziósak, magányosak, a suliban csak piszkálják őket, nincs olyan barát, akihez fordulhatnának. Talán a serdülőkorral jár az, hogy mindenkinek át kell esnie egy olyan időszakon, amikor felhőstül jönnek a bajok, sok mindenkiben csalódik, fel kell ismernie, kiben bízhat, kit tanácsos kerülnie. Az életünkben sok változás van, főleg, ha elballagunk, sulit váltunk. Tisztában kell lennünk a saját hibáinkkal, értékeinkkel. Mindenben meg kell találni az aranyközéputat, és tudnunk kell, minden rossz után jön valami jó. Ha valaminek vége van, az valami újnak a kezdete, ami nem feltétlenül jelent rosszat. Sok mindenkit ér sérelem, piszkálódás, csúfolás, kiközösítés, igazságtalanság, bántalmazás szavakkal, legsúlyosabb esetekben tettileg. Ilyenkor kell, hogy valakinek kiöntsük a szívünket, aki megért, és segít megoldani, túl jutni a problémák tengerén. Ha a közvetlen környezetünkben nincs ilyen személy, nem szabad feladni, vagy öngyilkosságra gondolni, ha nagyon elfajulnak a dolgok, nagyon sok oldal van, ami pont az ilyen szomorú, kétségbe esett fiataloknak segít. Mással is ugyanúgy történnek ilyenfajta dolgok, senki nincs egyedül ebben a nagyvilágban. Ha valaki maga alatt van, történt vele valami, hallgassuk meg, és próbáljunk segíteni, vagy ha nem tudunk, akkor vigaszt nyújtani másoknak. Egy bajt nem eltitkolni kell, hanem megbeszélni a szüleinkkel, testvéreinkkel, barátinkkal, vagy egy ismerőssel, tanárral, és megoldást lelni. Szeretnék pár ilyen lelki szolgálatos oldalt ajánlani, amik ezzel foglalkoznak :
Egycsónakban
Help me
KamaszPanasz
Lelki titkaink

Szerintem nagyon hasznosak ezek az oldalak, hiszen ebből segítséget, tanácsot nyerhetünk, és rájöhetünk, sok mindenkinek van hasonló, ugyanolyan problémája, mint a miénk.  Kiönthetjük itt a szívünket, elmondhatjuk, mi nyomja lelkünket.

Novelláim

Sziasztok, most néhány művet szeretném megosztani, remélem, tetszeni fog. :)

Vámpírvadászat

Már több mint húsz perce bent volt. Mégis mi történhet odabent? Idegességemben úgy öleltem a fatörzsét, mintha odaragadtam volna. Ugye, nem esett baja? Az ősi kastély teljesen elhagyatottnak tűnt, nem árulkodott semmi arról, hogy egy vámpírcsapat vette birtokába. A telihold derengő fénye úgy hatott a romokon, mintha valami természetfeletti köd lengné körül. Egyre jobban rám nehezült a hajnal lehelete, ezért még szorosabban bújtam a fához. Miért hagytam, hogy Jack megvalósítsa azt az őrült tervét, miszerint lepjük meg a vérszívókat, mielőtt szólnánk a vadászoknak? Az éj leple alatt minden szükséges holmit becsomagoltunk egy hátizsákba, majd az összes rendelkezésünkre álló fegyverrel felszerelkeztünk – az övünk alá szenteltvizes üvegcséket rejtettünk, a csizmánkba karókat dugtunk. Én a biztonság kedvéért még fokhagymát is tettem a zsebeimbe. Megbeszéltük, hogy rajtaütésszerűen rátámad a két vámpírra. A többiekkel leszámoltunk régebben, ebből a csoportból már csak ők maradtak.  A rejtekhelyüket véletlenül fedeztük fel Jackkel, de meggyőzött, hogy tartsuk titokban.  A legutóbbi összecsapásnál is sokan megsérültek tőlünk, még egy harcot nem bírtak volna. Ám nem hagyhattuk meglépni ezeket a szörnyeket, hogy még több emberre támadjanak. Jack már sokéves tapasztalattal rendelkezik, és kivételesen ügyes vámpírvadász. Gond nélkül leszámol néhány fiatalabb vérszívóval, de legutóbb a válla megsérült, és rég nem pihente ki magát, aggódom érte. Én nem olyan régen csatlakoztam apám csapatához, amint 16 évesen beavatott a „szakmájába”. Azt mindig is furcsálltam, hogy több napra elmegy otthonról bármiféle ok nélkül, de minden szabadidejét velem töltötte. Anya az egyik régebbi bevetésen meghalt, csak én maradtam apának, ezért még nagyobb erőkkel próbál végezni a szörnyekkel. Nem minden vámpírra vadászunk, csak azokra, akik emberekkel táplálkoznak, és már-már a lebukás veszélye áll fenn. Első pillantásra megtetszett Jack szőke fürtjeivel és mélykék szemével, amint rám mosolygott. Újoncként még nem mehettem küldetésekre, de mellém osztották be tanárnak, hogy ellessek tőle egy-két mozdulatot. Mindig órákig beszélgettünk, hülyéskedtünk, amikor csak volt rá alkalmunk. Hamar megtörtént az első csók is, és lassan egy éve alkotunk egy párt. Bár az életem nem egy tündérmese, mégsem bánom, hogy csatlakoztam. Itt vannak a számomra legfontosabb emberek, és még az emberiséget is védhetem néhány szörnytől. Hirtelen éles sikoly törte meg a sötétség nyomasztó csendjét. Összerezzentem a felismeréstől: ez Jack hangja. Gondolkodás nélkül kezdtem rohanni a kastély felé, még az sem érdekelt, ha a vámpírok észrevesznek. A lépcsőn felérve összeszorult szívvel nyitottam ki a nagy tölgyfaajtót. Az előszobából egy kovácsoltvas korlátú lépcső vezetett az emeletre. A csillár gyertyafénye halványan világította meg a helységet. A szőnyegre emlékeztető anyagdarabok szanaszét szórva fogadtak két eldőlt páncél mellett. Előhúztam egy karódarabot, és úgy szorongattam, mintha az életem múlna rajta – végül is lehet, hogy tényleg ez ment majd meg. Bizonytalan léptekkel másztam meg a lépcsőfokokat. Mi vár rám fent? Már a legrosszabb gondolataim támadtak, amikor a folyosón egy mozdulatlan testet pillantottam meg. Ruhái cafatokban lógtak rajta, arcán hosszú karmolás nyomok éktelenkedtek. Közelebb hajolva megállapítottam, hogy élettelen. Ebben a „munkában” apám sosem engedte, hogy közvetlen harcban részt vegyek. Mindig én tisztítottam és pakoltam el a fegyvereket, de ölni képtelen lettem volna, bármennyire is gonosz teremtménnyel néztem volna szembe. Elfordulva hányingerrel küszködve indultam tovább. A legközelebbi ajtón belépve még nagyobb rumli fogadott. Egy fél órával ezelőtt hálószoba lehetett, most azonban csak egy romhalmaz volt. A folyosó végéhez közelítve rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy sorsfordító lesz, ha kinyitom az utolsó szobát. Reszketve löktem be az ajtót. A sötétben nem tudtam kivenni semmit.
- J…Jack? – kérdeztem bele a levegőbe. Halk morgás volt a válasz. Gyorsan történt minden. Épp hogy megláttam egy szempárt, amikor közvetlen felettem két test hangosan csapódott össze. A dulakodás hangjai egyre élesebbek lettek, amikor az ismerős hang felkiáltott:
- Menj innen, Hannah! Fuss már! – Jack jelenléte még inkább a földhöz gyökerezte a lábamat. Előkaptam az övemből egy vékony elemlámpát, és bevilágítottam a helységbe. Ekkor az ablakpárkánynak nyomták Jacket, a kinti fényben megvillantak a vámpír agyarai.
- NE! – kiáltottam torkom szakadtából. Kezemben lévő karóval odarohantam, de későn. A vérszívó lecsapott szerelmem nyakára, aki hiába próbálta lelökni magáról a szörnyet. A karót a vámpír hátába döftem, de mámorában nem is érezte annak hatását. Visszaszereztem a karót, amikor a vérszívó a földre dobta Jack eszméletlen testét. Leguggoltam mellé, és megnéztem a pulzusát a nyakán. Már nem lélegzett, bekövetkezett a legrosszabb. A vámpír nem szívta ki az összes vért, a mérge elkeveredett a még megmaradt mennyiséggel. Vámpír lesz Jackből. Nem engedhettem a bánat nyomásának, most már mindenképpen végeznem kellett ezzel a vérszívóval a szerelmem emlékére. Villámsebességgel egy újabb karóért nyúltam, de felnézve a vámpírnő elégedetten nyalt végig az ajkán. A mosolya olyan volt, mint… anyáé. Hihetetlenül ráztam meg a fejem, de nem képzelődtem.
- Anya? – szólaltam meg rekedten – Te vagy az? Az nem lehet… - Az előttem álló lény meglepődve nézett, majd lassan lehajolt hozzám. Mintha meg akarta volna érinteni az arcomat, de hirtelen vörösen villant a szeme a nyakam felé. A karó pont az utolsó pillanatban érte el a szíve helyét, mielőtt megkóstolt volna. Immáron halott test a földre esett, én meg reszketve néztem. Éreztem, ahogy valaki magához húz. Felnéztem Jackre félve, hogy talán elveszítettem emberi mivoltát. Ám ugyanazok a barátságos szemek néztek vissza rám, amiket eddig is jól ismertem. Megkönnyebbülve öleltem át a nyakát.
- Mi történt veled, Jack? Átváltoztál? – kérdeztem néhány perc csend után. Ő csak magabiztosan rám villantotta félmosolyát. Megrázta a fejét.
- Fel vagyok készülve minden eshetőségre. Apáddal már kísérletezgetek egy ideje, és minden bevetés előtt megiszok egy adag szenteltvizet, ami véd a vámpírméreg ellen. És gondolom, felismerted anyukádat. Régen csapdába csalhatták, és átváltoztatták. Mivel emberekkel táplálkozott, ezért a vámpír ösztöne eluralkodott rajta. Így elvesztette az egykor kedves lelkét. Emlékezz rá úgy, ahogyan emberként ismerted. Régen egy nagyon jóságos halandó anyukád volt, ám ő már csak egy ráhasonlító lény volt – ölelt át szorosabban.
- Igen, igazad van. Az emléke a szívemben lesz, de ez már nem ő volt. Csak felkavart az egész. Viszont örülök, hogy jól vagy. Azt hittem már elveszítettelek… - rázkódtam meg. Megpuszilta a homlokomat, majd szépen lassan leértünk a földszintre.
- Menjünk haza, lesz mit mesélni a többieknek. Majd visszajövünk velük rendet tenni a kastélyban – mondta Jack. Megcsókoltam, hogy egy kicsit lenyugodjak a történtek után. Mindent kibírok, ha mellettem ott van ő és apa . A sötétségben a szeretet ad fényt, ha hiszünk.

 

'56

- Budapesten és környékén 1956. november 4-én az emberek a szovjet tankok zajára ébredtek…- hallottam padtársam monoton hangját. Próbáltam figyelni a szövegre, de a tegnap késő éjszakai tanulás meghozta nem oly’ gyümölcsöző hatását. A tankönyvben lévő forradalmi kép elmosódott előttem, és néhány pillanattal később már én is ott álltam a tömegben.  Megcsíptem magam, de nem használt semmit. Meglepődve néztem körbe, körülöttem emberek százai voltak, valaki katonai ruhában, mások ódivatú öltözékben. A tömegben sokan középen lyukas magyar zászlót lengettek és fülsértően kiabáltak: „Szabad hazát akarunk, ahol békében élhetünk és dolgozhatunk!” , vagy „Váltsák le Gerő Ernőt posztjáról!”. Mindenki az előttünk lévő magas épületre meredt, és akkor vettem jobban szemügyre- rögtön ráismertem a Parlament hatalmas ablakaira és díszes oszlopaira. Hirtelen rossz előérzetem támadt, kezdett összeállni bennem a kép, hogy hová is kerültem.
- Nagy Imre újra tarthatna beszédet – hallottam meg egy idős nő magas hangját, aki egy fiatal fiúval beszélgetett, talán egyetemista lehetett. Nagy Imre? Nem akartam hinni a fülemnek. Meghúztam az idős nő lila felsőjének piszkos anyagát, aki felém fordult sáros arcával és vörös loknijaival.
- Elnézést, asszonyom, de mi folyik itt?- kérdeztem tőle rekedtesen. A nő leesett állal nézett rám:
- Budapesti vagy és nem hallottad a híreket? Két napja kitört a forradalom az egész városban! A szovjet katonák is átálltak a magyarok oldalára, a párt nem bír velünk. Most kivívjuk a reformokat! – mosolyodott el büszkén, én pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy mi történik körülöttem. 

Hirtelen egy vékonyka, göndör hajú kislány lépett elő a nő fehér szoknyája mögül. Halkan és majdnem sírva ezt kérdezte az asszony felé fordulva:
- Anya, meddig kell még itt lennünk? Félek…- Az asszony lehajolt és megölelte lányát:
- Ugyan már, Annuskám! Nyugodj meg és élvezd a szabadság pezsdítő érzését!
- De én ezt nem értem, az iskolában azt tanuljuk, hogy milyen jól működő pártunk van, miért kell akkor tüntetni ellene, ha annyira jó?- Az anyukája felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak az órákon. Gyorsan közbeszóltam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna – a társalgásból következtetően- Anna.
- 1956. október 25-ike van?- Tudtam, hogy a harc október 23-án kezdődött el, és az asszony azt állította, már két napja folyik a forradalom.
- Maga honnan jött, hogy ennyire ostoba? Igen, ez a mai dátum, és mielőtt megkérdezné, hamarosan 11 óra lesz – nézett rá a karórájára. Teljesen elsápadtam, az nem lehet. Megragadtam mindkettejük karját és a földre húztam őket, közben elkezdtem kiabálni, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, de a hangzavar miatt meg sem hallottak. Pár másodperccel később el is dördült az első lövés, utána egyre több zúdult a fegyvertelen tömegre a Parlament erkélyeiről és a szomszéd épületek tetejéről. A kiabálások abba maradtak, helyette velőtrázó sikoly hagyta el az emberek torkát. Pillanatok alatt kitört a pánik, mindenfelé vér fröccsent és mindenki futni próbált a golyózápor elől. Húzni kezdtem a földre hasalva a kislányt és anyukáját, alig haladtunk pár lépést, amikor közvetlen mellettem valaki felkiáltott, hátranéztem és már csak annyit láttam, hogy az asszony elterült a földön, és mellkasát piros vér itatta át- a szívét találták el. Anna sírva ráborult a halott testre, én is ledermedtem egy pillanat erejéig, de nem volt sok időnk, magamra kaptam a zokogó kislányt, és egyenesen futottam, próbálva kikerülni az elhunyt emberek testét. Megpillantottam egy igazi, mocsárzöld tankot, gondolkodás nélkül a mögé bújtam, átöleltem a kislányt, és igyekeztem minél több helyet adni a szintén odamenekülő polgároknak. Lehunytam a szemem és szörnyen kalapált a szívem, de erősnek kellett maradnom Anna miatt.  Szovjet katonák felhúztak a tank szélére, beindították a monstrumot, és a Duna szalagja mellett elhajtottunk a lövések és sikolyok közepette, még mindig lőttek és lőttek szegény áldozatokat az Államvédelmi Hatóság katonái, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a magyar tömeget sor tüzeljék le, mert nem bírtak a néppel. Rá tudtam venni magam, hogy körülnézzek, miután eltávolodtunk az Országház elől. A tankon ülő lakosok véresen, szakadt ruhákban, magukba süllyedve bámultak maguk elé, vagy hangosan sírtak és hebegtek valamit, hogy meghalt az egyik hozzátartozójuk. Én próbáltam elhessegetni Anna anyukájának halott képét, és inkább a kislányra koncentrálni. Anna teljes szívéből zokogott, szipogott megvigasztalhatatlanul. Mikor a tank megállt, kicsit összeszedtem magam, és leszálltam a hatalmas monstrumról.
Leültem a járdára egy bolt mellett, és hagytam, a kislány hadd sírja ki magát belém karolva.
Miután eltelt valamennyi idő, és Anna sírása is halkult, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hol van a családja többi tagja. A kislány szipogva felnézett rám- a történtek óta először-és így válaszolt:
- A Fecske úton lakom, de apa üzleti úton van, és már csak ő van nekem – hullottak a könnyei újra, és próbáltam tartani benne a lelket további beszélgetéssel:
- Mi a vezetékneved, kicsikém? – Ő visszanyelve könnyeit, alig hallhatóan ennyit válaszolt:
- Bihari… – Elakadt a szavam, de hát ez nem lehet!
- Így hívják a nagymamát is! Bihari Annának…- ekkor felnézett rám kék szemeivel, és hirtelen felismertem benne…

Megszólalt a tanítási óra végét jelző csengő és felriadtam. Tudatosult bennem, hogy álmodtam…

Bigi naplója - Szeptember 26., péntek

Eltelt három hét, mióta nem írtam. Elég sok dolog történt, amit most be is pótolok. A második hét elején robbant a hír: Leni és Anett járnak. Barátnőim aggódtak értem, és a szertárba érve nem is kellett komor hangulatomat megmagyarázni. Kitárgyaltunk mindent, és elmeséltem nekik a dolgokat. A lányok próbálták bennem tartani a lelket, de sokszor sírhatnékom támadt. Leniék sülve-főve együtt voltak, de padtársam nem is igen figyelt barátnőjére. Nem értettem a viselkedését, azonban próbáltam nem foglalkozni a dologgal. Órákon a pad végében figyeltem a tanárokat, és csak rájuk fókuszáltam. Úgy telt el két nap, hogy kerültem nagy ívben Lenit, akinek tekintetét mindig magamon éreztem. A szüneteket két barátnőmmel, Kornéllal és újabban Martinnal töltöttem. Szerdán tették ki az új tagok listáját. Nos, igen, ez is meglepett alaposan. Leolvastuk, hogy az új gitáros Ildi lett, aki visítva ugrott a nyakunkba. Miután gratuláltunk, tovább bújtok a papírt. Dalszövegírói posztot én kaptam meg, ami nagyon feldobott. Leni lett az új énekes, és megnéztük, kikapta a másik énekes szerepét. Teljesen lefagytam a néven. Az nem lehet, hogy… én lettem az! Mellettünk Anett böngészte a lapot, és tudtuk, hogy mikor ért el a megdöbbentő részhez. Villámokat szóró szemmel nézett rám, majd eltrappolt a banda termébe, a két Lin a nyomában. Gyorsan elújságoltuk a hírt Martinnak és Kornélnak. Pechemre az előbbi – szokásához híven – magához húzva átölelt, meleg ingén át most is izzadt szagot árasztott. Két barátnőm visszafojtott nevetéssel néztek minket. Furcsamód csak engem ölelgetett… Az utóbbi arcon puszilt, és meghívott a büfében egy ebédre (szendvics + Ice Tea). Az egyik szünetben felkerestem az együttes embereit, és a teremben ott volt Anett.
- Mégis hogy kaphatná már ő az énekes szerepét? Nem is ezen indult. Ez engem illet! – rikácsolta a Barbie- más. Bence felsóhajtott, valószínűleg már egy ideje hallgathatta Anettet.
- Neki nem csak a dala volt nyerő, hanem a hangja is nagyszerűen hangzott. Pont ilyet kerestünk, és megtaláltuk – magyarázta a tag -, tehetséges vagy, Abigél – fordult hozzám.
- Csak Bigi, és köszönöm – válaszoltam, majd kivonultam a teremből. A próbák októberben kezdődnek, addig gyakorolnunk kell.  A hét többi része eseménytelenül telt. A barátaimmal szinte minden nap találkoztam (Martin is helybéli), hétvégén Ildi nálunk aludt Lilivel együtt. Kornéllal valamikor egyedül találkoztam, de volt, hogy a csapatunkból többen is voltunk. Időközben Ildikóval egyre szorosabb lett a kötelék, így már nyugodt szívvel hívom őt is legjobb barátnak. A harmadik hetem a gimiben is tartott izgalmakat. Leniék folyton nyíltan csókolóztak, beszélgettek. Szinte az összes szünetben. Próbáltam tudomást sem venni róluk, de közben kezdtem összetörni. Mivel már a buszon sem álltam szóba Lenivel, nem kommunikáltunk, ami szinte elviselhetetlen volt, és hiányzott, hogy gúnyoljon. Az egyik órán Anett folyamatosan üzeneteket küldött padtársamnak, aki még csak el sem olvasta. Nagyon zavart a nyomulása, és a tanárra sem bírtam figyelni. Kicsöngettek, amikor Anett éppen rá is szállt Lenire, nekem meg búskomor hangulatom lett. Nem bírtam tovább tettetni a süket-néma érzéktelen lányt, felfelé pislogva akartam elfojtani a könnyeimet. Kornél hátulról láthatta, hogy megállt a kezemben a toll, mert felállított, és átölelt, majd jól hallhatóan ezt mondta:
- Megyünk a büfébe vásárolni, szerelmem? – lélegezni is elfelejtettem hirtelen. Mit mondott? Felnéztem rá, de csak vigyorgott. Lehajolt hozzám, majd – ez hátulról csóknak tűnhetett- megpuszilta az arcom, közel a számhoz, amit elnyújtott hosszúra. Mintha megállt volna az idő. Barátnőim szeme elkerekedett, és éreztem, ahogy vörösödik a fejem. Martin is megállt a padnál, majd óvatosan hátranéztem. Leni borostyán tekintete tartotta fogva az enyémet, és tátott szájjal bámult. Anett csak vigyorgott barátja mellett. Kornél karon ragadott, és elindultunk a folyosón – kézen fogva. Lili meg Ildikó, majd Martin is csatlakozott hozzánk.
- Ezt mégis miért csináltad? – vontam kérdőre a szőke hajút, aki arcán idétlen vigyor ült.
- Nem nézhettem tétlenül, hogy Leniék párosa folyton kikészít! Hadd egye őket az irigység – magyarázta, erre barátnőim helyeselni kezdtek.
- Tényleg megcsókoltad? – kerekedett el Lili szeme.
- Nem, csak egy puszi volt.
Tiltakozhattam volna Kornéllal szemben, de igaza volt. Megérdemelték, és örültem. Édes bosszú. Hogy ne bukjunk le, „áljártunk”. Mindenhová kézen fogva mentünk, és ugyanúgy sokat beszélgettünk. Nem akartam, hogy Kornél olyan közel álljon hozzám, de Leni bosszúságáért megérte. Pár nappal később azonban bűntudatom támadt. Mert így olyan, mintha kihasználnám őt. Csütörtökön Leni mellém ült a buszon, láthatólag nem tudja, mit mondjon.
- Nos, mit akarsz? – szegezte nekem a kérdést.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Te ültél ide – védtem meg magam.
- Megállapodtunk, hogy nem gúnyollak, és bármit kérhetsz tőlem, ha bejutsz az együttesbe. Nos, hallgatom kívánságaidat. -  Sok minden eszembe jutott: ne járjon Anettel, üljön mindig mellém a buszon, talán azt is kinyögtem volna, hogy járjunk.
- Jó, csak egy kérésem van – nehéz volt kiejteni a mondatot, de ezt kellett kérnem –, hagyj békén. Bírjuk ki az évet minden felesleges kommunikáció nélkül. Az órákon csendben ülünk, ha együtt kell dolgoznunk, akkor csak arról beszélünk, másról nem. Ne szóljunk a másikhoz, ne piszkáljuk egymást. Nyugodt napok kellenek, de te csak felzaklatsz. Erre nekem nincs szükségem.
- Ez minden, amit akarsz? – szorult ökölbe a keze.
- Igen, de szerintem ez neked is megfelel. Hisz utáljuk egymást, nemde? Felejtsük el azt a csókot, ami történt. Mindent felejtsünk el, köszönöm – és szó nélkül leszálltam a buszról. Ez a beszélgetés megint kiborított, de nem sírtam. Ki kellett bírnom. Na, jó, csak egy-két könnycsepp volt. Vagy több…
A hétvégén átjött hozzánk Kornél, akinek fontos mondanivalóm volt. Az utcákon sétálgatva belekezdtem.
- Kornél, nem foglak kihasználni senki miatt. Nem akarok megjátszani semmit sem, ezért mit szólnál hozzá, ha igazából egy pár lennénk? – néztem rá. Megtorpanva fürkészte az arcom, de csak mosolyogtam.
- Ezt komolyan mondod? – Csak bólintottam. Elvigyorodott, majd a számhoz hajolt. Ijedtemben hátrahajoltam.
- Örülök, hogy a barátom lettél, de azért nekem ez gyors tempó. Még egy perc sem telt még el, te meg rám nyomulsz – nevettem fel.
- Ó, sajnálom. Akkor marad a puszi – majd az előbb elhangzott mozdulatot megtette, és beszélgettünk tovább. Hazaérve bezárkóztam a szobámba. Kornél nagyon boldog volt, én meg hazudtam neki. Éreztem, hogy több vagyok neki, mint egy barát. Boldoggá akarom tenni, és bár ezt nem viszonozom, de egy esélyt megérdemel, ugye? Ilyen gondolatok közepette aludtam el.