Kiera Cass: A párválasztó - sorozat

Kedves Olvasók!

Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna. 

Az első három részét olvastam, és egyenesen imádtam. Mindegyik borítója gyönyörű, a történet pedig romantikus és varázslatos. Nem kell túl sok cselekményt várni, ám mégis van benne annyi fordulat, hogy mindig fenntartsa az olvasó figyelmét és kíváncsiságát. Nagyon érdekes volt a világfelépítés, a kasztrendszer, többet is olvastam volna róla. Itt is szimpatizáltam a főszereplővel, Americával. Az ő szemszögéből van írva a történet, és sokszor azonosulni tudtam az érzéseivel, gondolataival. Nagyon kíváncsi voltam Maxonra, attól féltem, hogy beképzelt herceg lesz, akit egyenesen utálnék, de kellemesen csalódtam benne. A szívembe lopta magát, imádtam az Americával közös jeleneteit, összeillenek szerintem. Az kiszámítható, hogy végül kit választ a herceg, de az odáig vezető út egy cseppet sem. Csak az idegesített a második és harmadik kötetben, hogy sokat veszekedtek és kerülték is egymást egy ideig, néha már a hajamat téptem, hogy csak üljenek le végre és beszéljék meg a dolgokat. Illetve America mindig féltékeny volt, hogy Maxon más lányokkal is randizik és ismerkedik, nemcsak vele, holott ő is kavart Aspennel. Ez is zavaró volt, kicsit lehetett volna megértőbb a herceggel, hiszen ő sokáig elég bizonytalan volt az érzéseiben.

Legelsőnek Aspent nem kedveltem, de a harmadik kötetben már kedvenccé vált, ahogy a mellékszereplők többsége is. Örülök, hogy neki is happy end lett, és megtalálta a boldogságot az első szerelem után. Az különösen tetszett, hogy mindig odafigyelt és óvta Americát minden bajtól. 

A Párválasztóban résztvevő többi lány közül pedig különösen Marlee - t kedveltem, úgy sajnáltam, amikor megbüntették, de legalább utána együtt lehetett a szerelmével és munkája is lett. 

America három szobalányát is megkedveltem, aranyos és barátságos karakterek. Akiből nagyon elegem lett, az Celeste. Tipikusan olyan személyiség, akit ha csak tudok, elkerülök. Nagyon utálatos volt kezdetben, de a végén csak kiderült, neki is van szíve.

A másik idegesítő karakter Maxon apja volt. Egy ilyen személytől én is féltem volna, de csak még jobban megszerettem a herceget, hogy felvállalta az ütéseket a lány helyett, és megvédte Americát. 

A harmadik kötet vége kiborított. Mindenki meghalt szinte, és voltak olyan szereplők, hogy nem tudtam, mi történt vele. Illetve többet is olvastam volna Maxon és America házasságáról, várom már, hogy olvassam a folytatást.

Ajánlom mindenkinek, aki szeretne romantikus, de egyben varázslatos tündérmesét olvasni.:) Mi a ti véleményetek a könyvről? :)

Kedvenc idézetek:

"– Apa, én tényleg kedvelem.
 – Igen?
 – Igen.
 – Pontosan miért is?
 Egy percig gondolkodtam.
 – Nem igazán tudom. De azt hiszem, részben azért, mert ha vele vagyok, akkor saját magamnak érezhetem magam. "

"Nem te vagy az egész világ, de tőled lesz jó a világ."

"Törd csak össze a szívemet. Törd össze akár ezerszer is. Úgyis a tiéd, hát azt teszel vele, amit akarsz."

Borító: 10/10

Történet: 10/ 9,5

Szereplők: 10/10

Spirit Bliss: A múlt árnyai trilógia

Kedves Olvasók!

Spirit Bliss: A múlt árnyai trilógia

A Nap fénye elhalványult,
a Földre örök sötétség borult,
a korábban mítosznak hitt démonok pedig előbújtak rejtekhelyeikről.
Minden vámpírok atyja, Véreskezű Casimir irányításával a vérszívók átvették az uralmat a világunk felett. Az emberek többségére azonnali halál várt, akik életben maradtak, azok vagy a vámpírokat szolgálják, vagy űzött vadként élnek a csatornákban.
Az emberi lázadók vezetője őrült tervet eszelt ki. Hogy megmentse a világot, hosszú évek munkája során feltalált egy időgépet. A küldetés célja: visszautazni a középkorba, felkutatni Véreskezű Casimirt, mielőtt vámpírrá változott volna, és még emberként végezni vele.
A végzetnek köszönhetően Katherine Glanville lesz a szerencsétlen kiválasztott. Visszaküldik őt a múltba, ahol férfiruhája és furcsa viselkedése miatt azonnal el is könyvelik boszorkánynak. Csak a véletlenen múlik, hogy megmenekül végül, mivel összekeverik Casimir úrfi sosem látott unokahúgával, Roderica Galahaddel.
A feladat végrehajtása innentől egyszerűnek tűnik, csak kettesben kell maradnia a férfival, hogy egy óvatlan pillanatban megölhesse. De mi van, ha az emberi Casimir kedves, önfeláldozó és jó lélek? Ha a valódi gonosz egy az egyházon belül működő szekta, a Vérző Rózsa Rend? Vagy ez csak a látszat? Katherine-nek rá kell jönnie, hogy egy ember életét elvenni még a jövő ismeretében sem olyan egyszerű, mint azt gondolta…
Izgalom, fordulatok, titkok és szerelem… A démon érintése téged is megborzongat!

 A sorozatnak eddig csak az első két részét olvastam, de teljesen elvarázsolt. Fordulatos, izgalmas és van benne minden, ami egy jó könyvhöz kell: misztikum, rejtély, titkok, szerelem és akadályok, kalandok.
 Számomra fontos, hogy a főszereplő ne legyen idegesítő, és szerencsére Katherine nem egy nyavalygós lány, hanem kitartó és jószívű. Végig szurkoltam Casimirnak is, ő lett a kedvencem kararkterem. :) A mellékszereplők is szerethetőek, a fogalmazás pedig érhető és nagyon szép. Nem laposodott el a történet sem, mindig történt valami váratlan. A középkor pedig nagyon élethűen lett ábrázolva, bele tudtam képzelni magam egy-egy helyzetbe. Le a kalappal az írónő előtt, egy remekművet alkotott. A vége valami nagy meglepetés volt, össz is zavarodtam rajta. Nem tudta követni ezt a Hale-es szálat, de alaposan kíváncsivá lettem a folytatásra, így rögtön beszereztem, amikor megjelent.
A második kötet nem ütötte meg az első szintjét, de azt is élveztem. Habár a múltba sokkal jobban bele tudtam élni magam, mint a jelenbe. Zavart, hogy Payton ilyen sok szerepet kapott, háttérbe szorítva Casimirt, de megértem, hogy veszélyes lett volna többet találkozniuk. A "virtuális kaland" számomra túl bizarra sikerült, de ez is egy lehetséges megoldás. Megkedveltem Katherine apukáját, bár Martha idegesített. S azt nem értettem, hogy Perlina akkor él vagy meghalt? A könyv vége meglepő, de nincs benne annyi izgalom, mint az elsőben.
A folytatása is megvan, viszont még nem tudtam rávenni magam arra, hogy végig elolvassam. Sajnos már lespoilereztem magamnak a lényeget, de egyszer majd újra kézbe veszem ezt a trilógiát, s az egészet felelevenítem jobban, lehet, hogy később még többet tudok írni róla. 

De összességében csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a fantasyt és romantikát.  

 Ha Ti is olvastátok a könyvet, várom szeretettel a véleményeteket, tapasztalatotokat az olvasmánnyal kapcsolatban komment formájában! :)

Kedvenc idézetek:

"Álmodj tündért, álmodj angyalt,
Az éj leple jól betakart.
Nem jön szörny, és nem jön veszély,
Hunyd le szemed, és sose félj!"

"Rozmaring: Meghívsz?
 Casimir: Úgy illik. Katherine Glanville, nekem ajándékoznád a szombat éjszakádat?
 Rozmaring: Kössem is át magam szalaggal?
 Casimir: Ti modern nők… Elviccelitek a komoly dolgokat!
 Rozmaring: Ti őskori leletek, túl komolyan vesztek mindent!
 Casimir: Még mindig középkori, ne öregíts!"

Borító:  10/10
Történet: 10/9
Szereplők: 10/10 

 Forrás: Google

Elgondolkodtató dolgok

Kedves Olvasók!

Most ez a bejegyzés nem az írásról vagy könyvekről fog szólni, de a minap láttam két videót a Youtube-on, amelyekre szeretném felhívni a figyelmet. 

A fiatalokra sok veszély leselkedik a neten, ezért fontos, hogy elővigyázatosak és felelősségtudóak legyünk. Ez a videó tökéletes példa arra, hogy sokan mennyire hiszékenyek, így könnyen prédákká válhatnak. Itt egy cikk is olvasható ezzel kapcsolatban.

S van egy másik dolog, ami meglepett és kiborított. Ebben a videóban a srác hajléktalannak álcázza magát, egy táblára pedig ráírja, hogy drogot, piát szeretne venni, és elég sok járókelő ad neki pénzt. Ám amikor az a szöveg szerepel mellette, hogy az édesapja utcára került, az összekapargatott összeg a családjának kell. Egy valaki segített volna rajta és a beteg húgán. Ez nálam kicsapta a biztosítékot, nem értem, hogy valakinek miért számít többet a dohány és az alkohol, mint más egészsége és nehéz helyzete. Aki meg szeretné nézni a videót, belinkelem. 

Ezek nagyon tanulságosak, ezért fontosnak éreztem, hogy írjak egy bejegyzést. Még sok hasonló érdekes videó van, amiket csak ajánlani tudok.

Christine Lee nevezett műve

Kedves Olvasók!

Most pedig a győztes novelláját teszem fel, ehhez is jó szórakozást kívánok. :)

A szerelem esszenciája

Reggel, az iskola előtti kerékpártárolóknál, amikor Viki a biciklijét lakatolta le, egy kéz érintette meg finoman a vállát. Megijedt, egy pillanatra azt hitte, talán valamelyik tanára akarja megróni, amiért alig a csengetés előtt érkezett. Ám amint felnézett Rolandra, megkönnyebbült.

–Szia!– köszönt rá a fiú Vikire, miközben valósággal a lány fölé magasodott. –Tartunk ma egy kis összejövetelt suli után. Klassz lenne, ha te is eljönnél.

– Tényleg szuper lenne, de… már megígértem az anyukámnak, hogy segítek neki takarítani – Viki a cipője orrát fixírozta, miközben válaszolt, mert úgy hitte, ha nem néz Roland szemébe, a fiú talán nehezebben jön rá, hogy nem mond igazat.

– Ez nagyon átlátszó hazugság. Legalább egy kicsit eredetibbet találtál volna ki. Vagy akár még igazat is mondhatnál, és bevallhatnád, hogy hozzá mész.

– Igen, hozzá megyek. Danihoz – nyomta meg dacosan a fiú nevét Viki.

– Figyelj, valami egyáltalán nincs rendben a sráccal.

– Igen, te ezt mondod, mert… – Viki habozott egy pillanatig, mielőtt kimondta volna: –talán egy kicsit féltékeny vagy.

– Valóban az vagyok, de legalább beismerem az igazat. Rendben, nekem nem hiszel, ezt még el is fogadom. De akkor higgy az összes többi embernek, aki fontos a számodra. Senki sem nézi jó szemmel, hogy épp vele barátkozol.

– Ebben talán igazad van. Csakhogy el kellene gondolkodni, hogy ez vajon miért van így. Mert zárkózott természetű és nem beszél sokat? Vagy, mert szegény, és nem futja neki mindenféle menő kütyüre? Mert nem hord márkás cuccokat? Nehéz élete volt, sosem lehetett boldog gyermek, és átlagos tini, hétköznapi problémákkal. Velem viszont nagyon jól el tud beszélgetni, mindenféléről. Ráadásul egész jól tanul, nem lóg a suliból, semmi panasz nem lehet rá. Az édesanyja pedig pár hónapja halt meg. Nem lehet ezen olyan könnyű túllépnie, amikor valószínűleg az anyukája volt az egyetlen ember, aki megértette őt.

– Amit elmondtál, az a te nézőpontod. De ez csupán az érem egyik oldala. A másikat pedig figyelembe sem veszed. Gábor apja rendőr, és utána nézett pár dolognak. Az apja betiltott anyagokkal kísérletezett, emberek életét veszélyeztette azokkal a szerekkel, amiket előállított és aztán tesztelni próbált. A srác talán segédkezett az apjának, talán nem. De valamiért biztosan balhéba keveredett, mert éveket töltött egy javítóintézetben. Az anyja pedig, nos ő... talán csak áldozat a férje és a fia mellett. Egy valami azonban biztos. Méghozzá az, hogy nem halt meg. Legalábbis hivatalosan senki sem temette el. Nyoma veszett.

– Azt fogadom el igaznak, amit látok – jelentette ki határozottan Viki. –És én egy megtört, de kedves fiút látok.

– Nagyon makacs vagy, ésén féltelek.

Korábban Viki még nem járt az erdő szélén magányosan álló házban, ezért egy kissé izgatottan lépte át a küszöböt. Dani a szegényes, de takarosan elrendezett nappaliba vezette őt. A helyiségben rend uralkodott, már-már gyanúsan precíz rend. Ettől Viki némileg feszélyezve érezte magát, mintha néhány pillanatra megtört volna az a varázs, ami egészen a pár hónappal korábbi megismerkedésük óta jellemezte a kapcsolatukat. De Dani mosolya rögtön feloldotta ismét a hangulatot.

– Elolvastam a könyvet, amit kölcsönadtál – mondta a fiú, felemelve az asztalról Az operaház fantomja sokszor olvasott példányát.

– És hogy tetszett? – kérdezte Viki kíváncsian.

– Örülök, hogy kölcsönadtad és én elolvastam. De megnéztem a filmváltozatot, és az nagyobb hatással volt rám. A zenében sokkal több érzelem volt, mint leírva a szövegben.

– Azt hiszem, ez tényleg így van – ismerte el Viki, miközben elvette Danitól a felé nyújtott kötetet, majd a táskájába csúsztatta.

Amint ismét felnézett, látta, hogy Dani egészen közel áll hozzá. Csak centiméterek választották el a fiútól. Viki ilyen távolságból már tisztán láthatta Dani kék szemében a zöldes foltokat. És persze a tág pupillákban meglátta a saját aprócska tükörképét is. A következő pillanatban pedig még közelebb kerültek egymáshoz. Dani finoman, de mégis gyors mozdulatokkal hajolt felé, és csókolta meg. Viki melegséget érzett szétáradni a testében. Tizenhat évesen ez volt számára az igazi első csók. Korábban, amikor Roland gyengéd puszit lehelt az ajkára, azt hitte az a mennyország. Ám ezúttal valami egészen más történt. Dani egyre szenvedélyesebb lett és egyre többet és többet kívánt. Vikit megrészegítette az érzés, de egy kicsit meg is rémült a hirtelen hevességtől. Mégsem bújt ki Dani öleléséből, egyszerűen hagyta, hogy sodorja magával az ár.

Hosszú percekkel később, amikor Dani lassacskán elengedte őt, Viki szinte szédelgett. Helyesebbnek látta hát, ha gyorsan leül a régi kanapéra. Egyszerre volt melege és rázta a hideg. Egyszerre járt a fellegekben és zuhant a pokol mélye felé. Ujjatlan felsőjének pántja lecsúszott a jobb válláról, lófarokba kötött haja félig kibomlott és az elszabadult tincsek kuszán hullottak az arcába.

Viki látta, hogy Dani is kissé félszegen áll még mindig a csókcsatájuk színhelyén. A legkülönösebbek azonban a mohó pillantásai voltak. Viki úgy érezte, hogy a fiú birtokolni akarja őt.

– Szeretsz engem? – kérdezte aztán Dani.

– Igen – bukott ki Vikiből a válasz, habár maga is meglepődött azon, hogy ilyen könnyedén és egészen határozottan mondta ki ezt a szót.

Hiszen valójában meglehetősen zavarosak voltak az érzései, különösen most, hogy még alig tért magához a történtek után. Látta Danin, hogy a válasza némileg lecsillapította őt. Ezért aztán úgy érezte, neki is szüksége lenne valamire, ami hevesen dobogó szívét megnyugtatná. Olyan forrónak, kihevültnek érezte az egész testét, hogy kellett számára valami, amivel lehűtheti magát még mielőtt egyszerűen lángra lobbanna.

– Merre találom a fürdőszobát? – kérdezte Danitól, aki a szomszédos helyiség felé mutatott.

– Köszi – biccentett Viki, majd sietve szelte át a szobát.

Amikor azonban kinyitotta az ajtót, az olyan hangosan nyikordult, hogy szinte még a falak is fájdalmasan fogták be nem létező fülüket. De ami igazán megrémítette Vikit, az a felhangzó állatias üvöltés sorozat volt. Ijedten pillantott Danira. Már nem akart a fürdőszobába menni. Bár a hang kétségkívül valahonnan a fejük felől jött, Vikin annyira eluralkodott a pánik, hogy pár pillanatig képtelen volt gondolkodni. Egyszerűen csak leroskadt a kanapéra és a fülére szorította a két tenyerét.

Ám így is hallotta az üvöltéseket, amik ahhoz, hogy állattól származzanak, egészen emberinek hangzottak, de egy emberhez képest meglehetősen állatiasan. Közben Viki érezte, amint Dani leült mellé, és gyengéden átölelte őt.

– Mi ez a hang? – kérdezte aztán Viki.

– Felébredt – suttogta Dani.

– Kicsoda?

A lány Dani gondterhelt arcát fürkészte. Úgy tűnt a fiú vívódik önmagával, és csak kis idő elteltével felelt a kérdésre.

– Biztos hallottad a pletykákat, hogy az anyám valójában él. Ez igaz, még él. Ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. De nagyon nincs jól. Ő maga kérte, hogy rejtsem el a kíváncsi szemek elől. Békét akart magának.

– Szóval itt lakik veled?

– Igen, fent alakítottam ki neki egy kis padlásszobát.

– És most felébredt. De akkor talán fel kellene hozzá menned – Viki maga sem tudta, hogy ez kijelentés vagy inkább kérdés volt.

Bizonytalanul pillantott ismét Danira.

– Igen, azt hiszem az lesz a legjobb, ha felmegyek – kapott észbe Dani, és azon nyomban felállt és kisietett a nappaliból, ám a szoba ajtajából még egyszer visszapillantott. Nyomatékosan kérte Vikitől: – Maradj itt!

Viki bólintott. Hallotta, amint Dani elindult felfelé a nyikorgó lépcsőkön. Ám az üvöltések ekkor csak még jobban felerősödtek. Viki még mindig nagyon félt, a furcsa hang hátborzongatóan hatott rá. A józan esze azonban saját magát korholta. Egy beteg asszonytól nem szabad félnie, hanem segítenie kell neki. Talán ezért döntött úgy, hogy mégis Dani után megy.

Lassan haladt a lépcsőkön felfelé, mert a fokok néhol nagyon rozogák voltak, valahol pedig hiányoztak. Ráadásul erős félhomály uralkodott a padlásfeljáróban. Közben a hangok hirtelen megszűntek, de azért Viki mégsem fordult vissza. Csak az kényszerítette őt megállásra, amikor a lépcsőn felérve egy erős kéz kulcsolódott a csuklójára.

– Mondtam, hogy ne gyere utánam! – Dani hangja igencsak fenyegetően hangzott.

– Bocsánat, én csak… talán segíthetnék anyukádnak – kockáztatta meg Viki, miközben a kezét mozgatva igyekezett Dani szorításából szabadulni.

Ám a fiú nem engedte el őt, hanem elindult visszafelé a lépcsőn, Vikit pedig egy mozdulattal maga elé lökte és úgy terelgette lefelé.

– Engedj el, ez így fáj! – kérte Viki, aki botladozva haladt a sötétben.

Dani azonban rá sem hederített a lányra. Amikor leértek a lépcsőn, bevezette Vikit a nappaliba, és ezúttal rázárta az ajtót. Viki ekkor már nagyon meg volt rémülve. Táskájából sietve előkotorta a telefonját és egy gyors segélykérő sms–t küldött a szüleinek, a barátnőjének, Zsófinak és Rolandnak. Közben hallotta, hogy Dani a konyhában tesz-vesz. Remélte, hogy lesz ideje megszökni, még mielőtt visszajönne a nappaliba. Gyorsan az ablakhoz szaladt, hogy majd ott kimászik. Csakhogy az ablak nem nyílott, mert kívülről be volt deszkázva.

– Nem mehetsz el – hallotta meg Viki a háta mögül Dani hangját.

A fiú már szinte közvetlenül mögötte állt. Viki észre sem vette, hogy belépett a szobába és odasétált hozzá. Félve fordult szembe Danival.

– Haza kell mennem – jelentette ki.

– Nem mehetsz haza, mert szükségem van rád.

– De miért? – kérdezte Viki.

– Hogy átadd a szeretetedet.

Ebben a pillanatban megcsörrent Viki telefonja. A lány az immár a zsebében lapuló készülékért nyúlt, de Dani gyorsabb volt nála. Egy furcsa injekciós tűt bökött a vénájába. Viki torkából szinte önkéntelenül tört föl a rémült kiáltás. Olyan fájdalomvett erőt rajta, mint addig talán még soha. Úgy érezte, hogy a teste nyomban aprócska darabokra hullik szét.

Ha Dani nem tartotta volna a karjában, biztosan a földre zuhant volna. Amikor a fiú kihúzta a tűt, a fájdalom lassacskán szűnni kezdett, de Viki még így is nagyon rosszul érezte magát. Miközben Dani elkezdte kifelé vonszolni az ő lankadt testét, tompán hallotta, hogy ismét megcsörren a telefonja. A vidám dallam azonban ezúttal inkább csak felzaklatta. Dani elvette a készüléket, és teljes erejéből a szemközti falhoz hajította.

Vikinek nagyon fájt, ahogyan Dani ezúttal felfelé húzta őt. Mivel nem tudott magától menni, Dani ment elöl hátrafelé fordulva, és így tartotta a hóna alatt fogva Vikit, akinek a lábai minduntalan a lépcső fokaiba ütköztek.

– Meg kellett tennem. Előbb kellett megtennem! – mondta Dani.

– Mit? Mit tettél velem? – kérdezte Viki, maga is meglepődve azon, hogy beszélni legalább tud, nemcsak érthetetlen zagyvaság hagyja el zsibbadt száját.

– Előbb kellett megtennem, mint gondoltam.

Nagy nehezen végül felértek a lépcsőn, és Dani belökte Vikit abba a helyiségbe, ahová nem sokkal korábban még nem akarta, hogy belépjen. Csakhogy akkor Viki még önszántából jött, most pedig fogolyként. De ha akkor nem követi Danit, akkor talán a fiú más terveket szőtt volna, és ő szabadon távozhatott volna. Ezen azonban már kár volt rágódnia.

Dani felkattintotta a villanykapcsolót, mire felgyulladt egy kis villanykörte, meglehetősen gyér fénnyel vonva be a padlásteret.

Viki tehetetlenül feküdt a piszkos padlón. Csak Dani lábát láthatta, majd azt, ahogyan lehajol és egy nagy ketreccel kezd babrálni. A mérhetetlen, fojtogató bűz azonban sokkal inkább lekötötte bódult tudatát, mint Dani mozdulatai. Sejtette, hogy az iszonyatos szag forrása az a valaki lehet, aki a különös ordító hangot hallatta. De vajon Daninak mivel sikerült rávennie a szörnyeteget arra, hogy elhallgasson? Talán ő is valamiféle furcsa injekciót kapott?

Aztán Dani lehajolt Viki mellé, és felnyalábolta a lányt, majd az előzőleg odakészített ketrechez vitte, és betette őt. Vikinek nem volt ereje ahhoz, hogy tiltakozni tudjon.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

Maga sem tudta pontosan, de talán még mindig reménykedett abban, hogy mindaz, ami vele történik, nem is a valóság, csak egy nyomasztó álom, amit a Danit ért vádaskodások keltettek életre benne. Még az is sokkal jobb lett volna, ha hirtelen felébred matek óra közepén ebből a rémálomból, és Kováts tanárnő plusz feladatokat ró ki rá a viselkedése miatt.

– Meg kellett tennem – felelte egészen gyengéden Dani.

A hangja ezúttal ismét kedvesen csengett, olyan volt, mint amikor Viki megismerte a fiút.

– Mit kellett megtenned?

– Te szeretetet adsz nekem, ahogyan az anyám is – Dani kezével a szomszédos ketrec felé intett, Viki pedig nagy nehezen összeszedte magát és a fejével követte a fiú mozdulatát.

A ketrecben egy összegörnyedt alak feküdt. Az összeaszott test csontvázszerű volt, de annál sokkalta félelmetesebb. A lény testét vékony, kátrány fekete bőr fedte. Ruhát nem viselt, meztelenül hevert egy rongyos pokrócon. Vikit sokkolta a látvány, mégsem tudta levenni a szemét a nőről. Habár kételkedett abban, hogy a lény csakugyan Dani édesanyja.

– Szeretet adtam volna, ha nem teszed azt, amit tettél – jelentette ki.

Közben érezte, amint a könnyei kibuggyannak a szeméből, és végigcsorognak az arcán.

– A szereteted meggyógyítja a betegségemet – mondta Dani, mintha oda sem figyelt volna Viki előbbi kijelentésére.

Dani átdugta a kezét a ketrec rácsán és megsimogatta Viki összekuszálódott tincseit.

– A szeretetben rejlik az élet esszenciája. Ezt apám fedezte fel – folytatta Dani.

Viki próbálta elrántani a fejét a fiú érintései elől, ám erőtlen mozdulatai mind kudarcra voltak ítélve.

– Az injekciós tű, amit használtam speciális fejlesztés. Te is kaptál egy szert, ami azonnal hatni kezdett. Legyengített, ahogyan a következő adagok egyre jobban ezt teszik majd. Megtámadja az elméd, és fokozatosan elveszíted az öntudatodat. De nem halsz meg, mert a szer életben tart, akár milyen állapotba is kerülsz. Csakhogy én is kinyerek belőled valamit. Egy olyan adalékanyagot, ami gyógyírt nyújt a számomra. Még nincs a meghatározására hivatalosan elfogadott szavunk, de apám már felfedezte, és az élet esszenciája nevet adta neki. Korábban anyám volt az én egyetlen gyógyítóm. De ő már egyre aszottabb lesz, egyre kevesebb az esszencia benne. Szükségem volt hát valaki másra. Rád, mert te képes voltál megszeretni engem. Hát nem csodálatos a mi kapcsolatunk, Viki? Te meggyógyítasz engem.

Dani Viki szeme láttára szúrta bele a tűnt a vénájába. Ahogy a fecskendő kiürült, Dani vonásai úgy váltak egyre rendezettebbé.

– Ne haragudj, de le kell ragasztanom a szádat. Veszélyes lenne, ha rosszkor szólalnál meg. Néha az anyám is tud kellemetlen perceket okozni.

Dani nyomban hozzá is látott, hogy bekösse Viki száját. Viki nagyon gyenge volt még, de már nem érezte magát annyira mozgásképtelennek, mint akár percekkel korábban. Viszont nem akarta kimutatni a fiú előtt, hogy ha nagyon-nagyon lassan is, de múló félben van a bódulat. Ezúttal okosabbnak vélte, ha hagyja magát. Még tartotta benne a lelket, hogy talán nincs minden veszve. Dani nem akarja őt megölni, csak az anyjához hasonló módon kiszipolyozni, ami szintén hosszabb folyamat. Addig azonban a szülei és a barátai, vagy a rendőrség rábukkanhatnak. Nem tudta mennyi idő telt el a segélykérő sms-e óta, de bízott benne, hogy az érintettek már felé tartanak. És ha így van, bármelyik pillanatban betoppanhatnak. Zajt pedig, ami felhívja a figyelmüket rá, talán másképp is csaphat, nem csak úgy, ha kiáltozni kezd.

Miután Dani elhagyta a padlást, a Viki melletti ketrec lakója lassacskán megmozdult. Viki bár félt a szörnnyé aszódott embertől, mégis próbált úgy gondolni rá, mint a társára, aki ugyan abban a helyzetben van, mint ő maga. Amikor aztán a nő szaggatott mozdulatokkal ülő helyzetbe tornázta magát és Viki szemébe nézett, a lány mégis annyira megrémült, hogy jó darabig csak csukott szemmel nyöszörgött. A lény tejfehér, emberi értelemtől mentes tekintette teljesen felzaklatta őt. Talán már egy cseppnyi szeretet sincs benne? Ötlött fel Vikiben a gondolat.

Mikor valamelyest magához tért, beszélni szeretett volna a szörnyhöz, mert úgy vélte az emberi hangok, talán valamiféle emlékeket idéznek fel benne. Amikor még nem egy emberi roncs volt, hanem egy szerető édesanya. Ám Vikinek rá kellett jönnie, hogy csak hümmögni képes, beszélni nem.

Amikor azonban a ketrece mellett meglátott egy hosszú vasrudat, némileg megfeledkezett arról, hogy a furcsa lényből előcsalogassa a megmaradt emberi érzelmeket. A vasdarab igazi kincsnek tűnt akkor a szemében. Bár minden mozdulata fájdalmas volt, valahogyan mégis sikerült a ketrec rácsain kidugnia a karját. Ezúttal nagyon örült a vékony testalkatának. Ám hiába volt a karja hosszú, még így is centiméterek választották el a kinyújtott ujjait a vasrúdtól.

Csakhogy a hosszú, elnyújtott csengő hangja mégsem engedte, hogy elkeseredjen. Sejtette, hogy az érkezők őt keresik. Azt pedig tudta, hogy sem a szüleit, sem Rolandot, sem pedig Zsófit nem tartóztathatja fel Dani. Habár Vikit egy kissé félelemmel töltötte el a gondolat, hogy Dani olyan dolgokat is képes megtenni, amikre egyáltalán nem számított. Vagyis képes lehet arra is, hogy ha kell, bántsa a szeretteit. Viki rádöbbent, hogy nem csak magát, hanem azokat is bajba sodorta, akiket szeret.

Ezúttal mindkét kezét kidugta a rácson és megpróbálta valahogyan a nehéz ketrecet megmozdítani maga alatt, hogy elérhesse a vasrudat. Közben hangosan nyögdécselt, de tudta, hogy ez nem hallatszik le a földszintre. Segélykérően pillantott rá a szomszéd ketrecben kuksoló lényre, akinek tejfehér szeme mintha egy-egy futó pillanatra kitisztulni látszott volna. Viki nem tudta eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy valóban megtörtént a dolog, de amikor a lény legalább olyan hangosan és félelmetesen felüvöltött, mint amikor nemrég ő maga rémült meg tőle, nagyon hálás volt.

A lény olyan vad és fékezhetetlen tombolásba kezdett, hogy még a ketrecét is feldöntötte. Ezzel pedig Viki közelébe lökte a vasrudat. Viki így már könnyedén elérhette azt. Miközben a lény ketrecének lakatját kezdte teljes erővel ütni, hallotta, hogy a lépcsőfeljáróból kemény dulakodás hallatszik.

Néhány pillanattal később megjelent a félhomályban a ziháló Roland, nyomában pedig Dani. Dani kezében valami éles tárgy villant, amivel nem restellet Rolandra támadni. A lény azonban ekkor kiszabadult fogságából. Viki nem tudta, hogy ő maga ütötte szét sikeresen a lakatot, vagy a lény tette tönkre az eszeveszett kapálózásával, de mindenesetre kiszabadult.

Vikiben a félelem és az öröm furcsa egyvelege kavargott. Roland sikeresen védte ki Dani támadásait, de így is szerzett már jó néhány kisebb-nagyobb vágást. A lény, mintha egy ideig töprengett volna azon, hogy mit tegyen, de még éppen idejében rávetette magát Danira, aki Rolandot akarta hátba támadni.

A lény addig marcangolta Danit, még a fiú testét át nem áztatta a vér. Amikor aztán Dani már nem mozdult többé, a lény Viki felé fordította véráztatta pofáját. Viki ezúttal valóban megpillantotta a tejfehér ködön át rejlő emberi tekintetről árulkodó szemeket.

– Sajnálom – mondta, a könnyeivel küszködve.

A lény felállt a holttest mellől, és különös, gyors, de szaggatott járásával elindult lefelé a lépcsőn, majd az üvegcsörömpölésből ítélve, az ablakon át távozott a házból.

Viki a sérült Rolandhoz sietett, és suta mozdulatokkal próbált ideiglenes kötést rögtönözni a fiú és a saját ruháinak a segítségével.

– Sajnálom –ismételte meg Viki, ezúttal Rolandnak címezve.

Ekkor már ez egész arcát elborították a könnyek.

– Kiugrasztottad a nyulat a bokorból –jegyzete meg Roland.

Viki és Roland egymásba kapaszkodva botorkáltak lefelé a lépcsőn.

– Anyukádnak mondtam, hogy maradjon a kocsiban. De ő is eljött.

Mikor azonban kiértek a ház udvarára, már a rendőrség is megérkezett és Zsófi is a ház előtt téblábolt aggodalmas arccal.

Viki gondban volt a vallomással, amikor a rendőrség az esetről kérdezte. Azt valószínűleg senki sem hitte volna el, hogy Danit egy természetfeletti lény tépte szét, aki valaha a fiú édesanyja volt. De aztán mégis a valósághoz egészen hasonló történet kerekedett ki a vallomásban, kihagyva a fantasztikus elemeket. Dani édesanyja nem vált különleges lénnyé, csupán megőrült a ketrecbe zártságtól, és ezért ölte meg aztán kegyetlenül a fiát. Az eset után pedig elszökött.

Később azonban, amikor a rendőrség már lezárta az ügyet, Viki és Roland saját nyomozásba fogtak. Megállapították, hogy Dani édesanyjában egy furcsa mutáció ment végbe, aminek köszönhetően egy idő után nem gyengülni kezdett a szervezete, hanem a saját torz módján megerősödött. Emberi tudatát pedig talán nem is temette el magában annyira mélyre, mint ahogyan azt korábban sejtették. Tudta kontrollálni magát, tudta mikor kell a gyengét mutatni és mikor kellett erősen harcolnia és üvöltenie. Éppen ezért valószínűleg nem volt véletlen, amikor nem Rolandra vetette magát, hanem a saját fia ellen fordult.

Viki sokat gondolt Danira és az ő betegségére. Kiderült, hogy a fiúnak gyógyíthatatlan agydaganata volt. Már kiskorában lemondtak róla az orvosok. Csupán néhány évet jósoltak neki. Egyedül az édesapja találmánya tudott rajta segíteni. Csakhogy az apjának illegális kísérleteket kellett folytatnia a siker érdekében, amik aztán börtönbe juttatták őt, hiszen emberi életeket veszélyeztetett, és állatokat áldozott fel. Dani igaz, egyre jobban lett, de a különös szérumnak köszönhetően egyre kiszámíthatatlanabb lett a viselkedése, ami egyre több bajba keverte őt.

Vikiben továbbra is ott maradt a kettős érzés Dani iránt. Bár tudta, hogy Dani szörnyűségekbe keveredett, azzal is tisztában volt, hogy eredendően ő csak egy fiú volt, aki szeretett volna meggyógyulni. Viki hitt benne, hogy a kapcsoltuk nem egyszerű illúzió volt, Dani számára nem csak egy alapanyagot jelentett, hanem ha csak kicsit is, de tényleg szerette őt.

Roland mellett azonban Viki végre biztonságban érezhette magát. Roland a történtek után óvatosan közeledett Viki felé, kapcsolatuk lassan és fokozatosan épület fel, de amint kiteljesedett, szenvedélyesen szerették egymást.

Nagykutasi Tibor nevezett műve

Kedves Olvasók!

Most Nagykutasi Tibor történetét teszem fel, jó olvasást hozzá. :)

Bíborpalástos Bodorok

– Ki lehet ez a furcsa idegen? – dugták össze fejüket súgdolózva a falu lakói, mikor a lóháton ülő harcos komótosan végigléptette lovát az ócska kunyhók között. Megjelenése magabiztosságról tanúskodott.

Büszkén feszítette előre hatalmas mellkasát. Bal kezével a gyeplőt fogta, jobbja pedig combján pihent. Egyik válla fölött egy hatalmas kétkezes kard markolata csillogott, másik válla fölött pedig kétélű csatabárd acél feje. Alkarját acélszegecsekkel kivert prém takarta, vállait vastag bőrre rögzített acéltüskék védték. Testén nyaktól derékig szegecselt, bőrpikkelyes vértet viselt. Lova nyergére egyik oldalon könnyű fejszét, másik oldalon fapajzsot rögzített, derékszíján pedig rövid, egykezes kard pihent hüvelyében. Lova szügyét könnyű pikkelyvért takarta. Sugárzott róla az erő, és a bátorság.

– Félelmetes a megjelenése, az biztos! – húzódtak félre útjából a falu jámbor polgárai, ahogy közelített. A gyerekek fejét elfordították, vagy eltakarták szemüket, hogy ne láthassák a félelmetes harcos véráztatta fegyvereit. Gőgösen nézett le lova hátáról a térdéig érő bámészkodó emberekre.

– Mit akarhat itt?

– Talán csak erre vezetett az útja! Hé, idegen! – szólította meg a lovast egy nagyszájú némber.

– Ne szólj hozzá! – fogták vissza többen is.

– Hagyjatok! Nem félek én tőle! – rázta le magáról azokat, akik megmarkolták a csuklóját. – Ez is csak egy ember!

– Honnan tudhatod?

– Sebhelyes a képe! – mutatott saját arcára a nő, ujjait végighúzva ott, ahol a harcos fején lévő vágások is futottak. – Össze-vissza van kaszabolva!

– A te bajod, ha megöl! – engedték útjára.

– Hé, idegen! – szólította újra a lovast, és egyre csak ment utána. – Tán süket vagy? Szállásért jöttél falunkba?

A harcos megállította lovát a falu közepén, kikötötte a harangláb egyik gerendájához, lehajolt, és két kezével vizet merített a jószágok számára kirakott vályúból, hogy szomját oltsa, és arcáról eltűntesse az úton ráragadt port.

– Hol van az úrnőtök? – állt föl térdelő helyzetéből, vaskos markával megragadta az testes asszony nyakát, és megemelte, hogy az hörögve, kapálózva lábujja hegyével érte csak a földet. – Hallod, te asszony? Én hallottalak az imént!

– Amott, a kőépületben! – szólt fuldokolva, és remegő kézzel a falu vége felé mutatott.

– Akkor szóljatok neki, hogy megérkeztem! Vagy magam járuljak elé? – ezzel leengedte az asszonyságot a levegőből.

– Felher! Jó harcosom! – jött elő Marbal a kőfalú ház árnyékából, két kezét ölelésre emelve maga előtt. Fiatal, érzéki testét aranyozott szegélyű kék selyem köntös fedte.

– Úrnőm! – hajlott meg a nő érkezésekor az idegen. Marbal öleléssel üdvözölte. – Szépséged kápráztatóbb, mint ahogy híresztelték!

– Ugyan! Állj föl! Ne hajlong előttem!

– Ki ez, Marbal? – kiáltotta félszegen az imént fojtogatott asszonyság. Mit keres itt? Majdnem megölt!

– Ő Felher! – fordult népe felé Marbal. – Zsoldos! Én hívtam ide!

– Minek? – kérdezte mindenki.

– Valaki megidézte Bodorokot! Valaki ebből a faluból! Nem tudom, ki lehetett, de rá fogok jönni, és megkeserüli! Akinek tudomása van róla, hogy ki lehetett, az mondja el! Álljon elő!

– Marbal! Bodorok nem létezik! Te is tudod! Az csak egy legenda!

– Igen is létezik! És valaki kiszabadította! Felhert hívattam ide a világ egy messzi tájáról, hogy szálljon harcba Bodorokkal!

– Miért hiszed, hogy ez az ember képes elpusztítani őt?

– Mert azt beszélik róla, hogy halhatatlan harcos! Soha nem vesztett csatát! Egymaga szállt szembe Inger király teljes hadával!

– Halhatatlan? Miért nem mondod egyszerre, hogy sérthetetlen! Badarság!

– Nézzétek a sérüléseit! Nem csak a fején, a nyakán is! Végigvágták a gigáját! És állítólag mindenütt, a testét olyan hegek tarkítják, amik halálos sérülésekből lettek!

– Ha jónak látod, úrnőm, hogy még őt is etessük a kevéske terményünkből, akkor tégy belátásod szerint! Eddig is éheztünk, most még eggyel több szájat kell betömnünk! Aztán ennek nem elég a zabkása! Ennek hús kell, hogy erőben maradjon!

– Gyere hajlékomba, Felher! Beavatlak a részletekbe!– ragadta meg Marbal a harcos karját, és elindultak. – Oszoljon szét a csődület, járjon a kezetek! Öljetek le egy állatot Felhernek!

– Úrnőm! Ki az a Bodorok? Előző gazdám nem beszélt róla, csak küldött ide, hozzád!

– Ne hívj úrnőnek! Marbal a nevem, mindenki így szólít a faluban! Ülj le! Elmondok mindent! Fogyassz addig egy kis szőlőt!

– Köszönöm, úrnőm!

– Kértelek, hogy szólíts Marbalnak!

– Zsoldos vagyok, úrnőm! Aki megfizet tisztességgel a szolgálataimért, annak megadom a tiszteletet!

– Én fizetem a zsoldodat ehelyütt! És én azt mondom, hogy ne hívj úrnőnek!

– Értem, úrnőm! …  Khm, bocsánat! Marbal!

– Na, így már jobb! Szóval, Bodorok a leggonoszabb teremtmény a világon! Ördögien kegyetlen! Sőt! Rosszabb, mint maga, az ördög! Kiszívja az eleven ember egyik szemgolyóját, utána kiveszi a szájából, nyalogatja, fogai közé veszi, erőteljesen kettéharapja, és leengedi torkán a szem folyadékát. Aztán a kipréselt szemgolyót visszarakja áldozata fejébe! És az egészet végignézeti áldozatával.

Állítólag csinált egyszer olyant, hogy úgy tépte ki egy ember szívét, hogy nem szakadtak el az erei. Hegyes, hosszú körmeivel addig vágta az ember bőrét, mígnem kiszabadította az összes eret a húsok és izmok közül, csak az erek legvégét hagyta a testben rögzítve. Aztán húzni kezdte kifelé a testből. Az erek rugalmassága révén annyira ki tudta feszíteni a mellből a lüktető szívet, hogy az áldozata szeméig fel tudta emelni, anélkül, hogy kitépte volna. Majd tenyerébe téve az ember szeme előtt, nyomkodni kezdte, hol lassabban, hol szaporábban.

De tépte ki már egy ember gerincét, amit a haldokló száján dugott le. Valakinek kitépte a hús közül az alsó lábszárcsontját, egy másiknak a karját tépte ki tőből, és aprókat csípve körmeivel a húsból, enni kezdte.

– Miért? – húzta el száját undorodva Felher. – Hogy lehet képes valaki erre? Egyáltalán, ember az ilyen?

– Ő nem ember! Ő maga a megtestesült rettegés! Élet és halál ura! Az emberi félelemből táplálkozik! Életben tartja áldozatát, egészen addig, amíg utolsó szervét el nem fogyasztja, és különös tekintettel van arra, hogy lakomája minden pillanatát maga, az áldozat is érezze! Élvezettel figyeli prédája haláltusáját!

– És ez igaz? A falusiak miért tagadják?

– Ők egyszerű emberek! Próbálják eltakarni, letagadni a félelmüket! Ha bátorságot mutatnak, Bodorok talán nem talál rájuk!

– Ki hívta elő, és miért? Egyáltalán hol él?

– Ő csak az emberek fejében él! Akkor ölt testet, amikor érzi, hogy valaki retteg! Ameddig tagadják a létezését, addig ártalmatlan! De ha gondolatot ölt valaki fejében, előbújik rejtekéből, és iszonyatos erejével rászabadul az egész falura. És akkor nem kegyelmez senkinek! Sínylődik a nép! Nem terem a gabona, a jószágok elhullnak! Félnek, hogy éhen pusztulnak! Végső elkeseredésükben felmerül valakinek az elméjében, hogy Bodorokot hibáztassa a gyötrelemért! Bodorok pedig előjön, hogy megmutassa, milyen az igazi gyötrelem!

– Költözzetek bőven termő vidékre! Nem olyan nagy ez a falu! Hányan éltek itt? Kétszázan, háromszázan? Bármelyik folyópart ellátna titeket élelemmel!

– Nem tehetjük! Nem ereszthetjük rá más vidékekre Bodorokot! Ha kiszabadulna valaki fejéből, a sziklák gyűrűjét nem tudja elhagyni! Itt kell tartanunk őt a gránitgyűrű közepén!

– Miért nem tud elmenni? A hegyek nem engedik?

– A sziklák felett van kifeszítve egy láthatatlan rács, amit villámból szőttek! Az tartja idebenn Bodorokot! Olyan, mintha egy akol lenne, csak kövekből. És láthatatlan teteje van! Ezért nem hagyhatjuk el mi sem a sziklák adta biztonságot!

– Én bejutottam a falutokba! Egy ösvény vezet ide, könnyűszerrel átjöttem a sziklahasadékon!

– Ott is láthatatlan háló van kifeszítve!

– Nem akadtam bele!

– Ember nem is akadhat bele! Számunkra átjárható! De Bodorokot villám sújtja, ha belegabalyodik! Érzel félelmet, hogy téged hívattalak ide? Megvédeni a falut, ha netán Bodorok előbukkanna?

– Persze, hogy nem félek! Halhatatlan harcos vagyok! – válaszolta gőgösen. – És hogy néz ki ez a szörnyeteg?

–Valaha hatalmas termetű lény volt! Most akkora lehet, mint te! Vagy mint ez a terem! Hegyes, felálló füle van! Homlokából, és fejéből körben, tizenkét tülkös szarv nőtt ki! Teste vérvörös, és bíborszínű a palástja! Emberi bőrből készített pergamentekercsekre karcolta rá körmeivel a törvényeit, és emberi lábszárcsontokra tekerte fel! Ha eljön, és talál egy olyan embert, akit furmányos elméjével gyáva módon megfutamodásra tud késztetni a faluból, akkor képes lesz rátelepülni az egész világra. Ökörszarvakból és emberkoponyákból hatalmas trónt készít magának, és elpusztítja azokat, akiket félelemben tart! Az erőseket pedig életben hagyja, hogy szolgálják őt!

– Honnan tudsz ennyit egy olyan lényről, aki elméletileg nem létezik!

– Megírták a krónikák! Félelemből született az idők hajnalán! A távoli csillagok közül jött!  Felismerte az emberi gyengeségeket, és azokból táplálkozott! Így lett egyre nagyobb, és nagyobb! Akkorára nőtt, mint egy óriási hegy! Eljöttek érte a megállíthatatlan Pendar Védelmezők a csillagok közül, hogy visszavigyék magukkal, mert látták az emberek hirtelen megfogyatkozását. De Bodorok akkor már olyan hatalmas volt, hogy nem tudták legyőzni. Az utolsó életben maradt Védelmező csak annyit tudott tenni, hogy becsalogatta ebbe a sziklagyűrűbe, és villámból szőtt láthatatlan ráccsal befedte a tetejét, meg a sziklahasadékot, hogy örökre itt tartsa! Sok idő elteltével Bodorok összement, mivel nem volt emberi tápláléka, és végül már elfért egy madár fészkében. Aztán az őseink megtalálták ezt a fenséges helyet! Mert régen volt itt minden, mi szemnek, szájnak ingere! Itt letelepedtek, és bőségesen éltek! De egyszer valaki félelmet keltett a faluban, és akkor kiszabadította Bodorokot. Újra enni kezdett, és most már megint akkora, mint te vagy! Hiába neveljük gyermekeinket arra, hogy nem szabad félniük, Bodorok megtalálja magának az utat!

– Te nem félsz tőle, úrnőm? … Őőő, Marbal!

– Nem félek! Megírták a krónikák azt is, hogy szüzet nem bánt! Réges-régen, mikor jöttek a Pendarok, mást nem találtak életben, csak szűz asszonyokat, és lányokat! Őket sohasem bántotta! Ők tiszták, és ártatlanok, nem ismerik az első fájdalmat! Így félelmet sem! Ami nem fáj, attól nem félhetünk igazán! És te, hatalmas harcos? Te érzel félelmet, hogy meg kell küzdened vele, ha eljön?

– Nem félek! Persze, hogy nem! Legyőzhetetlen vagyok!

– Akkor elmondok neked valamit! De nem tudhat róla senki!

– Hallgatlak!

– Én hívtam elő Bodorokot!

– Hogyan? Te? Miért? Nem értelek!

– Alkut kötöttem vele! A krónikákban az is benn van, hogy önzetlen felajánlással nem tud mit kezdeni! Értetlenül nézi azt, aki önként választja a halált, vagy kínokat. Megbecsüléssel tekint az olyan harcosra, aki félelem nélkül néz szembe a halállal, és elfogadja azt a felajánlását! Neki ajándékozom tisztaságomat, vegye el! Míg nekem az megvan, addig úgysem tehet velem semmit! Ha már elvette a szüzességemet, amit nekiadtam, azt tehet velem, amit akar! Ha félnék, húzzon karóba, vagy tépje ki a szívemet! Öljön meg, gyalázzon meg minden féle rettenetes módon, másnap pedig támassza fel testemet, hogy elölről kezdhesse szétmarcangolásomat! Ha nem mutatok félelmet azután sem, hogy meghágott, akkor tűnjön el az emberek fejéből örökre. Lelkemet hagyja szárnyalni a csillagok közt, hogy megkeressem a Védelmezők túlélőjét, és neki is felajánlok egy darabkát a lelkemből, ha kitárja a láthatatlan rács kapuját, hogy Bodorokkal visszatérhessek szülőhazájába.

– Honnan tudod, hogy Bodorok tartja a szavát? És egyáltalán, miért tetted?

– A nép sanyarú sorsa miatt! Nem hagyhatom tovább, hogy éhen haljanak! Nem akarom tovább nézni a szenvedésüket! És, az az igazság, hogy szerelmes lettem Bodorokba! Próbálom őt megérteni, és azért hozok neki áldozatot, hogy beteljesüljön a krónika! Menyasszonya vagyok immár, és ha hazavisz a csillagok közé, megüljük a nászt!

– Elég szokatlan elgondolás!

– Nem félni kell az ismeretlentől, hanem megérteni, és elfogadni!

– És miért vagyok én itt?

– Bízom Bodorok szavában! De ha mégis átverne, nem akarom, hogy oltalmazó nélkül maradjon a falu! Akkor meg kell küzdened vele!

– Mikor adod neki magad?

– Most, hogy már itt vagy, rendíthetetlen Felher, nem marad őrző nélkül a falu! Ma éjszaka előhívom őt a fejemből!

– Ha a fejetekben van, akkor nem hallja a gondolataitokat?

– Azt nem tudom, de nem változik semmi akkor sem, hogyha hallja. Tiszták a szándékaim. Neki akarom adni magam!

– Nem fog gyanút, hogy én miért vagyok itt?

– Tudja, hogy nem hagyom védtelenül a falut! Elmondtam neki jöttödet! – simította meg érzékien Felher arcát.

– Bár hamarabb jöttem volna, úrnőm! Szépséged és erőd megbabonáz! Rabja vagyok bájodnak. Mióta csak megláttalak, felforr a vérem!

– Forrjon a véred! Lángoljon! Ha harcolnod kell a lelkemért, és a falu népéért! Pezsegjen a véred! De én már Bodorok jegyese vagyok! Nem lehetek veled, bárhogy is bánkódom emiatt! Nekem a szerelmem mellett a helyem! Még ma éjjel ágyamba engedem őt, hogy népem megszabaduljon!

– Ne tedd, úrnőm! Mellettem valódi életet élhetsz, távol a sziklagyűrűtől!

– Döntöttem, kedves Felher! Ma éjjel bemutatom az áldozatomat, és véget vetek népem összes nyomorúságának! …

… – Marbal! – hallatszott az éjszakai csendben az úrnő hálóterméből a halk suttogás! – Marbal! Kedvesem! Te hívtál, és én jöttem hozzád!

– Mi történik? – hunyorgott a nő a pislákoló gyertyafényben. – Ki az?

– Nem ismersz meg?

A nő felült az ágyán, álmos szemeivel nézte az ajtó felől kirajzolódó alakot. Egy hatalmas, tizenkét szarvú lény közelített felé, bíbor színű lepelbe öltözve.

– Bodorok? Kedvesem! Te vagy az? Már azt hittem, nem jössz az ajándékodért!

– Bodorok vagyok! Bíborpalástos Bodorok! – hallatszott hangosabban, de még mindig csak a terem falai közt lehetett hallani. – Eljöttem, hogy beteljesítsd a fogadalmad! Eljöttem azért, ami engem illet!

– Gyere hát ágyamba! Láncolj meg, és azt tehetsz velem, amit csak akarsz! Nem is! Leláncollak téged, én! És kedvedre kényeztetlek, hogy csillapíthassam vágyadat! Mondd, mit tegyek, és hogyan, hogy vérpezsdítő szomjad oltsam testemmel! Tiéd vagyok! …

– Bodorok! Drága Bodorok! – nyögdécselte kéjesen a felhevült nő, miközben föl-le vonaglott a megláncolt ölében! – Gyere! És vedd el, ami a tiéd! Itt az én ajándékom neked! Itt az áldozatom!

Mozgolódott még párszor, tekerte a csípőjét, aztán egy hirtelen mozdulattal kést rántott, és a karjain és lábain láncolt, ágyon lihegő lény torkához szorította.

– Még most is azt állítod magadról, hogy halhatatlan vagy? Hazug vagy, és aljas, Felher! – rántotta le a fejéről az álcát. – Azt hitted, nem tudom, hogy te vagy az? Csak nem megrémültél valamitől, nagy harcos? Úgy látom, elönt a félelem! Igaz?

– Nem! Nem félek! Mitől félnék? Egy kitalált gonosztól?

– Akkor miért csuklott meg a hangod?

– Kést szorítasz a torkomhoz!

– Ha halhatatlan vagy, akkor mit törődsz vele? Valld be félelmed!

– Bodorok úgy is megérzi! Gyere, kedvesem!

Felher remegni kezdett az ágyon fekve. Szeme körbe-körbe járt, egész teste verejtékezett! Próbált szabadulni a láncok szorításából, vagdalózott! Látható fájdalmai voltak! Egyszer csak vörös pára kezdett szivárogni jobb szemgolyója körül. Feje fölött egyre csak gyűlt a vörös köd. Gomolygott, mint a füst, és csak áradt kifelé a szemgolyó körül. Felher több alkalommal próbálta bezárni mindkét szemét. Vagdalózott, üvöltött. Fel akart ébredné rémálmából. Tépte a vaskos acélláncokat, kézzel, lábbal. Az erőlködéstől a vaskos bilincsek belevágtak elvékonyodott bőrébe a csuklóján, és a bokáján! Aztán a húsát szabdalták az érdes szélek, míg teljesen átvágta saját húsát egészen a csontokig.

Bodorok alakja rajzolódott ki feje fölött a vörös ködből, tömörödött, és egyszer csak ott lebegett teljes testében. Mikor már feje, és karja kialakult, hegyes körmével belevájt a megláncolt harcos szemhéjaiba, és egyetlen pontos mozdulattal eltávolította a két szemgolyót takaró vékonyka bőrréteget, szabad utat hagyva, hogy Bodorok minden testrésze zavartalanul kiáramolhasson az elkárhozott Felher testéből, és hogy az áldozat maga is szemtanúja lehessen saját haláltusájának.

– Kedvesem! Szerelmem, Bodorok! – kiáltotta el magát a szerelemtől ittas nő, mikor meglátta ura hatalmas testét. – Ő az én ajándékom neked! Fogadd el áldozatom jeléül, felség!

– Mi ez? – üvöltötte hörögve, kapálózva a harcos, miután Bodorok egész teste elhagyta az övét. – Mi ez az egész?

– Te ostoba! – vágta arcon a nő a magatehetetlen Felhert. – Hát nem érted? Ennyire gőgös, és ostoba vagy

– Mi van? – értetlenkedett fejét balra-jobbra fordítva, hol Bodorok iszonyatos méreteit nézve, hol Marbal mezítelen testét.

– Nem szűz asszony oltja Bodorok szomját, hanem a félelemtől felpezsdült emberi vér! A te véred különösen ízletes! – nyalta meg az asszony a férfi csuklójából szivárgó vért. – Magabiztosságod különleges ízzel látja el bíborvörös véredet!

– Nem! Nem!

– Jó uramnak a te véred kellett! A merész, semmitől meg nem riadó, magát halhatatlannak képzelő, félelmet nem ismerő harcos vére! Kíváncsian várta jöttödet! Izgatottan várta, milyen vért ad, aki félelem nélkül nőtt fel, és meglett harcos korában éri meg a rettegést. Hogy forr a vére, ha hágás közben éri utol a végzet!

– Mit csináltok velem? Ez nem a valóság! Rossz álom ez! Fel akarok ébredni! Nem léteznek démonok!

– Nem démon vagyok! Csupán a félelmed megtestesülése!

Bodorok hatalmas termetével a fekvő fölé tornyosult. Óriási tenyerét az ember fejére tette, ujjnyi hosszú karmai a férfi nyakáig értek. Összeszorította a fejét, megemelte, és felültette a vagdalózó férfit. Kétszer rántania kellett rajta, mivel a béklyó megfeszült láncai nem engedték továbbhúzni az emberi testet. A második rántás az ember bal kezébe került. Vállból szakadt ki, és lehuppant az ágyra. Vállának maradványából cafatokban lógtak az elernyedt hús rostjai, és az inak. Bodorok, tenyere égető hőjével sütötte el a kettétépett vérereket, nehogy áldozata elvérezzen, még mielőtt végez a művelettel. Tűhegyes karmaival belevájt a verejtékező bőrbe, hegyes végükkel apró kaszáló mozdulatokat tett, és egyetlen gyors, tépő mozdulattal leszakította a bőrt a koponya tetejéről.

– Szolga! Ne vagdalózz! – szólította Bodorok az áldozatot hörgő, mély hangon, hogy beleremegtek még a kőfalak is. – Egy igazi harcos nem remeghet meg! Nem futamodhat meg!

– Te nem létezel! Tűnj el! – győzködte magát saját félelmével szemben Felher. – Csupán álomkép vagy!

– Akkor a fájdalmat is csak álmodod? – fogta meg Bodorok az egykor dicső férfi petyhüdt hímtagját, és tövig nyomta húgycsövében egyik ujja tűhegyes, éles körmét. Ahogy kirántotta a lyukból recés szélű körmét, vér tódult kifelé a vékony csőből. Felher iszonyatos üvöltésbe kezdett, szitkozódott, átkozódott pokoli fájdalmai közepette. – Na, büszke harcos? Ez is csak álom? Ha csöndben maradsz, mutatok valamit! Ha nem, akkor kivágom a nyelved, és úgy mutatom meg! Mivel hatalmas harcos hírében állsz, ezért különleges bánásmódot érdemelsz! Végigélvezheted minden pillanatát! De ne mocorogj, mert megcsúszik a kezem!

– Eressz el! Nem vétettem ellened! – dadogta, és bömbölő zokogásban tört ki. Könnye, habzó nyála, és orrváladéka keveredve csöpögött mellkasára. Feje fölül egy hosszú, kaparászó hangot hallott, és érzett a koponyáján valami bizsergést.

– Megmondtam, szolga, hogy ne rángasd a fejed! Majdnem tönkretetted az egész szórakozásomat! – tette hatalmas tenyerét a vörös démon Felher arcához, és hosszú körmeivel teljesen körülfogta annak fejét, hogy az moccanni sem tudott. Bodorok a szabad keze egyik körmével ismét karcolt egy kört a harcos koponyájára, a szemüreg fölötti résztől egészen a tarkóig, körmei hegyével benyúlt a csont alá, hogy leemelhesse a fejtetőről, és egy cuppanással elválasztotta az agyvelőtől. – A saját koponyádból készült tányérból fogom szomjamat és éhemet oltani!

– A nyitott koponyából apró agyvelőcafatokat csipkedett két körömmel, vigyázva, nehogy kárt tegyen a remegő harcos érzőidegei közt. A csonttányérba tette, majd saját lúgos nyálával keverte, hogy feloldódjon a velő. Mikor végzett, úrnőjének ajánlotta meghajolva, és két kézzel átadta neki a tányért. Marbal kívánatosan vette át szerelmétől a nem mindennapi lakoma előételét, és élvezettel kortyolt a sűrű folyadékból. Még ajkai szélét is megnyalta, hogy a szökni próbáló cseppek se vesszenek kárba, aztán vad csókokkal halmozta el újdonsült ura száját.

Bodorok az intenzív csókcsata után felemelte egyik kezét, és Felher tarkóját megtámasztva ismételten lefogja a vagdalózó harcos fejét, kinyújtotta másik keze mutatóujját Felher jobb szeme előtt, és lassan, nehogy szétroncsolja a szemgolyót, beleszúrta körmét. Akaratával melegíteni kezdte körmét, ami egyre csak hevítette az átszúrt szemgolyót, míg az Felher iszonytató fájdalmai közepette lassan felforrósította egész fejét, és nyitott agyát, aminek alsó része gőzölögni kezdett. Végül Bodorok a hüvelykujja körmével levagdosta a szemgolyót a szemtartó izmokról, és recés szélű körmére akadva kirántotta a szemgödörből. Ajándékfalatként, amiért áldozati vacsorája ilyen jól tűrte a pokoli kínzást, Felher szájába tette a puhára főtt csemegét. Mivel a darabjaira szedett harcos nem volt hajlandó megenni saját szemét, ezért Bodorok szorította össze két oldalról az ember állcsontját, és mozgatta föl-le, hogy megrágassa a fenséges falatot. Miután lenyelette vele, fölhajtotta áldozta fejét, hogy szájába tudja csorgatni mindent szétmaró nyálát. Míg a maró sav dolgozott a belekben, égetve Felher egész belső testét, a vörös démoni úr folytatta lakmározását a felhevült agyvelőből, továbbra is ügyelve, nehogy kárt tegyen az épen hagyott szem látóidegeiben.

Karmával feltépte Felher hasfalát, óvatosan, nehogy szétmálljon a nyáltól oszlásnak indult máj, kiemelte, belehelyezte a csonttányérba, és átnyújtotta menyasszonyának. Mire a nő a szájához emelte a tányért, addigra éppen iható állagúra omlott szét benne a tartalma. Ugyan olyan falánksággal fogyasztotta, mint korábban az agyvelőből készült pépet.

Addig folytatták a menyegző lakomát, míg végül magukba fogadták Felher minden belső szervét. De Felher, a halhatatlan harcos, már nem érte meg, teste felmondta a szolgálatot, feladta a küzdelmet a démon hatalmával szemben…

… – Marbal! Kedvemre való volt ez a lakoma! Menyegzőhöz méltó! Elfogadom áldozatod, és felajánlásod! Mostantól nőm vagy, éjjel megtartjuk a nászhágást! Míg kívánalmaimat teljesíted, néped addig szabad lesz! Nem háborgatom lelkük nyugodalmát!

– A népem? – nézett fel hatalmas ura szemébe az úrnő lekicsinylően. – Ezek a gyáva emberek? Tudod, jó uram, már nem érdekel a népem! Általam te megszabadulsz a gránitgyűrű fogságából, s te általad megszabadulok én is! A népem már nem érdekel! Tégy velük, amit akarsz! Én már szabad vagyok! …