2017. július 30., vasárnap

I. Novellaíró verseny: Szárnyaljon a képzeleted!

Kedves Olvasók! 
Így augusztusra szeretnék indítani egy novellaíró versenyt, melyre sok szeretettel várok mindenkit. Hogy mi is lenne a feladat? Megadok néhány mondatot, amelyet be kell illeszteni a művetekbe, viszont ezen kívül semmiféle megkötés nincs. :)
Bármilyen műfajt választhattok, a helyszínek, az idő és a szereplők is rátok bízott teljesen. :) 

Íme az öt mondat:
Bezzeg a mi időnkben! 
Olyan volt, mintha egy meséből lépett volna elő. 
Hirtelen elfogott az érzés, mintha valaki figyelne engem.
Majd ha piros hó esik! 
Hol volt, hol nem volt... (Ezt majd mindenki úgy folytatja, ahogy szeretné ^^)

 A novellák:
  • Betűtípus: Times New Roman
  • Betűméret: 12-es
  • Minimum terjedelem: Egy oldal
  • Maximum terjedelem: Tíz oldal
Légy szíves, ezeket a szempontokat tartsátok szem előtt. ^^

Komment formájában jelentkezhettek, és a beküldési határidő: augusztus 15.
A kész műveket ide várom: dolhaine@citromail.hu


A mondatokat bármilyen sorrendben beleépíthetitek az irományotokba, remélem, mindenki örömét leli majd az alkotásban! ;) 
Ha bármilyen kérdés, kérés adódna, azt is nyugodtan jelezzétek! :)

Írásgyakorlat

Kedves Olvasók!
Egy előző bejegyzésben már esett szó az írásgyakorlatokról, melyek segíthetnek visszarázni minket, illetve egy kis lökést adni számunkra az írás világában. Miután egy hosszabb kihagyást követően vágtam újra bele a blogolásba és alkotásba, ezért én is sok hasonló témájú cikket olvastam, és rátaláltam egy olyan írásgyakorlatra, amit véghez is szeretnék vinni.
Ez egy 12 napos gyakorlat, melyet az alábbi oldalon találtam meg: Szerzői Könyvkiadás
A linkre kattintva ti is elolvashatjátok, a feladatot ide is bemásolnám. Minden nap megcsinálok egy újabb részt, amiket fel is teszek ide. Bátran ajánlom másoknak is! ^^

 1. nap: Írj 10 olyan könyvcímet, amit szeretnél megírni. Adj úgy címet a még nem létező könyveidnek, ahogy a könyvespolcon látnád őket legszívesebben.

Íme az én elképzelt könyvcímeim: 
1., Egy bohókás lány története
2., A lélekig hatolva

3., Csontig hatolva

4., Miért, Anna?

5., Én extrákkal

6., Árnyoldal

7., Átokszó

8., Boszorkányok éjszakája

9., Ki más, ha nem én? 
10., Bigi naplója


2. nap: Alkoss meg egy karaktert úgy, hogy a személyiségjegyei egy olyan emberéhez hasonlítsanak, akit szeretsz, de a megjelenését, külsejét olyan emberről másold, aki nem igazán érdekel. Írd le aprólékosan, minden részletre kiterjedően a belső és külső tulajdonságait.
3. nap: Készíts tájleírást úgy, hogy a valaha látott legszebb tájat veszed alapul. Ha ez a táj számodra a saját kerted, akkor arról írj, ha pedig a nyaralás során látott homokos tengerpart, háttérben hatalmas sziklákkal, akkor meg azt képzeld magad elé teljes részletességgel.
4. nap: Írj egy fiktív levelet egy kiadónak azt ecsetelve, hogy milyen nagyszerű vagy.
5. nap: Írj egy 20 soros verset életed egyik legemlékezetesebb eseményéről.
6. nap: Válassz egy könyvet a polcodról és bökj rá két random fejezetre benne. Az egyik fejezet első sorát, a másik fejezetnek az utolsó sorát írd le. Írj egy maximum 1000 szavas történetet úgy, hogy az első sort elsőnek, az utolsót pedig utolsónak használod fel.
7. nap: Írj egy levelet magadnak arról, hogy miben szeretnél fejlődni az elkövetkező 6 hónapban.
8. nap: Írj át egy mesét a főgonosz nézőpontjából. Legyen a Piroska és a farkasban a farkas a narrátor és főhős, akinek a jellemfejlődését végigkövetheti az olvasó vagy a Hófehérkében a gonosz mostoha érzéseit domborítsd ki, hadd sorolja a sérelmeit az öregedés miatt.
9. nap: Kapcsold be a tévét és írd le az első mondatot, amit hallasz, majd ez alapján kerekíts köré egy történetet. Ha akciódús sztorit vágynál írni, javasoljuk a Híradó bármelyik mondatát alapnak.
10. nap: Menj olyan helyre, ahol sokan megfordulnak, ülj be például egy zsúfolt kávézóba és hallgasd, miről beszélgetnek mások a közeledben. Aztán amit hallottál, alakítsd át egy rövid szerelmi sztorivá, mindegy, hogy mennyire ki kell csavarnod a hallottakat ahhoz, hogy szerelmi szál legyen belőle.
11. nap: Írd meg a (még nem létező) könyvedhez a köszönetnyilvánítást, írj bele mindenkit, aki segít az írásban és könyvkiadásban.
12. nap: Szedd össze, amit az elmúlt tizenegy napban írtál és válaszd ki a kedvencedet közülük. Szerkeszd meg, ír át, rázd gatyába a szöveget, mintha ki akarnád adni. És amikor már tényleg annyira jónak érzed, akkor publikáld online, hogy lásd, mit szólnak hozzá mások. Legyél büszke magadra és a munkádra.

2017. július 29., szombat

Hogyan térjünk vissza?

Kedves Olvasók!
 Ma azt a témát boncolgatom, hogy mit tehetünk abban az esetben, ha hosszabb ideje úgymond "kiestünk" a hobbinkból, jelen esetben az írásból.
 Szerintem több mindenkivel előfordult már, hogy talán több okból kifolyólag - például időhiány, ihlethiány, kedvtelenség, lustaság - elhanyagolta kedvenc időtöltését. Ebben az évben (most érettségiztem) én is nagyon elhanyagoltam minden írással kapcsolatos teendőmet, pedig sokszor rám tört a vágy, hogy ragadjak billentyűzetet, és alkossak valamit, akár csak egy rövid novellát. Viszont ahányszor volt egy kis szabadidőm suli mellett, inkább csak a gép elé ültem, és mással foglaltam le magam. Talán túl sok munkának tűnt, hogy épp hirtelenjében írjak valamit, ezért inkább ellustulva olyanokra pazaroltam időt, ami nem igényelt túl nagy gondolkodást, főleg ha a gimiben egész héten tanultam.
 Így aztán most nyáron jött az áttörés: igenis újra írni fogok. Viszont miket is tehetünk annak érdekében, hogy visszarázódjunk az írás, alkotás világába, amikor talán már egy év is eltelt az utolsó irományunk óta? Én a következőket tudom tanácsolni ebben az esetben:
  • Teljes mellszélességgel határozzuk el magunkat, s szabadidőnket úgy tervezzük, hogy valamilyen szinten tegyük bele a hobbinkat is. 
  • Lépésenként kell haladni! Az írás példájánál maradva nem kell rögtön ötszáz oldalas regényt írni, hagyjunk magunknak is időt, amíg újra belerázódunk a dolgok menetébe. Első lépésként például végezzünk írásos gyakorlatokat, ebből pedig számtalan lehetőség található az interneten. (Egyet hozok példának egy másik bejegyzésben, amit csak ajánlani tudok másoknak.) Másik opcióként pedig részt vehetünk novella - vagy versíró pályázaton is. Hiszen ezek rövidebb alkotások, s tökéletes alkalmak, hogy újra ihletet merítsünk, és alkossunk. 
  • Gyűjtsünk ihletet a környezetünkből, amiket később felhasználhatunk! Ezt jelen esetben úgy értem, hogy ha nincs is időnk huzamosabb ideig írni, viszont a jó gondolatokat, melyek megihletnek minket, raktározzunk el magunkban, vagy írjuk le valahová! Esetleg ha már egy történet kialakult bennünk, gondolkodjunk a részletein, folytatásán, s időnk nem telik el hasztalanul. Az én fejem mindig tele van különböző jelenetekkel, így amikor valóban nekiülök alkotni, bizonyos része már megvan bennem, már csak szavakba kell önteni. :) 
Így most ennyi tipp jutott eszembe ezzel a témával kapcsolatban, ha tennétek hozzá kiegészítést komment formájában nyugodtan írjátok le véleményeteket! ;)

Sorozat I. : The Starry Night, The Starry Sea

Kedves Olvasók! 
A blog elsősorban az írásról és könyvekről szól, viszont ráadásként hozok más témájú bejegyzéseket is, például sorozatokról és filmekről is.
Így nyáron végre van időm arra, hogy újra élvezhessem (az elsősorban) ázsiai sorozatokat. Bevallom, hogy valóban rajongója vagyok a dél-koreai, kínai és japán doramáknak, kiváltképp, ha romantikus, fantasy vagy detektíves műfajba sorolható az adott film vagy sorozat.
Egyre divatosabb, hogy a filmrendezők visszatérnek a Disney mesék alapjaihoz, és amikor keresgéltem, milyen sorozathoz is lenne kedvem, a választásom egy kínai alkotásra esett, melynek címe: The Starry Night, The Starry Sea .

Miről is szól?  
Leginkább az Ariel, a kis hableány juthat eszünkbe, ha sellőkről hallunk. Már sok feldolgozását láthattuk a mesének, ebben a sorozatban is ez adja az alapot, ezek a vízben élő lények.
Főhősünk, Wu Ju Lan egy férfi sellő, a lélekgyöngyének hála már jó pár évtizedet, sőt évszázadot a háta mögött tudhat. Viszont elkövet egy végzetes hibát: megbízik egy emberben, aki hitványul el is árulja őt titkával együtt. Nemcsak kilétét fedik fel, ellopják tőle a gyöngyöt is, ezáltal napról napra egyre gyengül.
Csak a történtek után 150 évvel később nyílik esély arra, hogy a gyöngy nyomára bukkanjanak. Wu Ju Lan segítőivel lázasan kitartanak és harcolnak, majd a történet ezen pontjába bekapcsolódik Shen Luo is. Wu Ju Lan sorsa szorosan összekapcsolódik a lányéval, majd egymásba szeretnek.
Vajon hogyan végződhet egy férfi sellő románca egy emberlánnyal, különösen akkor, ha meg vannak számlálva napjaik?
Megannyi titokkal, intrikával és veszéllyel kell szembe nézniük, míg megtanulnak bízni egymásban és magukban egyaránt. 


*SPOILER*

A sorozat 32 résszel büszkélkedhet,  viszont hamar végig haladtam rajtuk. Alapvetően a tartalma izgalmasnak ígérkezett, ezért nagy kedvvel vágtam neki. Vegyes érzéseim maradtak a sorozattal kapcsolatban, melyekre egyesével ki is térek. 


Kezdjük is az elejével, az első pár rész fokozta a kíváncsiságomat, szépen lassan megismerkedtünk a kis szigettel, ahol játszódik. Két szál bontakozik ki előttünk:
Wu Ju Lan múltja és küzdelme a lélekgyöngy felkutatásáért, a másik részben pedig a kórház a fő helyszín, ahol Wu Ju lan áruló barátjának leszármazottja, Shen Luo nagyapja gyógyíthatatlan beteg. Unokája és annak barátai rendszeresen látogatják őt, ám mindenki tisztában van vele, hogy az idős ember haldoklik.
Majd a két főhős első találkozására is sor kerül, Wu Ju Lan Shen Luo házában tölti az éjszakát, majd végleg be is költözik, a titkok és cselszövések sora kezdődik meg, és az érzelmek egyre nagyobb hangsúlyt kapnak, de nem csak a főszereplők között, hanem a mellékszereplők is nagyban hozzátesznek az összképhez. 
A történet eleje nekem személy szerint tetszett, szépen halad előre a cselekmény, és megismerhetjük a szereplők pillanatnyi életét, gondolatait. Azonban Wu Ju Lan szerepével ne tudtam kibékülni, hiszen ő a sellők és a tenger hercege, mégsem így kezelték őt. Nem volt kiemelve, hogy őt különösen tisztelni kellene, inkább csak elvolt magával a szerelem rózsaszín ködében, és nem is nagyon érintkezett az őt segítő "boszorkányokkal". Örülök, hogy a középkori kinézetén változtattak, és a hosszú haját rövidre vágatták, ez egy plusz pont, viszont a szerepén ez sem emel. Semmilyen érzelmi átélés nem volt benne, végig csak visszafogott, szótlan és lassú maradt. Azt vártam volna, hogy mikor lép végre a sarkára, és valóban cselekvő szereplővé növi ki magát. Hiányzott az alakításból bármiféle érzelem és szenvedély, a színész ugyanolyan arccal meredt a kamerába egyfolytában, se egy rendes dühkitörés, se egy átérezhetőbb pillanat. Úgy érzem, Wu Ju Lan nem fejlődött semmit az első résztől a végéig, a rendezők és az írók helyében talpraesettebbé és férfiasabbá varázsoltam volna, nem ilyen tétlen, szótlan valakivé.
Ellenben a női főszereplő, Shen Luo karakterét pozitívan tudom értékelni. Kissé valóban butácska, naiv lányka, de le a kalappal előtte, hogy milyen odaadóan tudta szeretni a férfi sellőt. A helyében jobban meglepődtem és megrémültem volna attól, hogy a szerelmem egy sellő, ám ő könnyedén vette ezt az akadályt is, és fel sem merült benne, hogy elhagyja a pasit. Nála van fejlődés, érettebbé válás is, az utolsó részekre valóban komolyodik a gondolkodása is.
Vele is éltem át fájdalmas részeket, nem értettem, hogy nem esik le neki, hogy a sok támadás mögött nem egyszerű haramiák állnak, hanem összefüggésbe hozható Wu Ju Lannal. Kissé erőltetett volt, hogy minden alkalommal veszélybe kerül ugyanolyan módon szinte vagy a számtalan elesése is. Őt onnantól kedveltem meg jobban, amikor felismeri érzéseit, és egyre jobban nyit a másik felé.
A mellékszereplőket könnyebben a szívembe tudtam zárni, különösen Liang Liang és Yi Sheng története érdekelt. Örültem, amikor a pszichológus fiú feladta a Casanova énjét, hogy végre valóban egy lánynak szentelje magát, és büszke voltam rá, amikor Liang Liang szívét a számtalan elutasítás és sikertelen kísérlet után csak megtudta szerezni magának, a leánykérése  egyszerűen elragadó volt. Úgy gondoltam, hogy Liang Liang csak An Zuo mellett tart ki, elsőre nekik drukkoltam, ám végül így jobban jött ki.
An Zuo karaktere sem volt rossz, a sorozat közepétől, ahogy egyre nagyobb szerepet kapott, úgy izgultam egyre jobban, hogy vajon az ő története hogyan ér véget végül. Bár az, hogy az apját nem temette el, az elég beteg húzás volt, de a javára írandó, hogy csak feladta magát a végén. (Liang Lianggal akkor is aranyosak voltak együtt. ^^)
A legidegesítőbb pontja a sorozatnak kétségkívül Zhou Bu Wen volt. Már én lőttem fejbe kábé, amikor már századjára sem értette meg, hogyha tótágast áll, akkor sem kellene Shen Luo-nak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen értetlen és alattomos személyiség bújik elő belőle a végére, viszont egy csöppet valóban sajnáltam, hogy a végén megőrült, bár a legrosszabb tette talán az volt, amikor Shen Luo nagyapját cserben hagyta, akkor gyűlöltem meg a legjobban (plusz akkor, amikor kezet emelt a húgára). 
Még néhány szóban megemlítem a nem vér szerinti húgát, Bu Yant. Jaj, de hisztis volt az elején! Őt sem kedveltem, de a szememben pozitívan változott, amikor csak felnyílt a szeme, és rájött az igazságra a bátyjával kapcsolatban, majd feladta őt. Szívből örültem, hogy Yi Yang mellett találta meg a helyét, aki szintén sokat változott a lehető legjobb irányban. :) 
Talán a 32 részt túl sokáig húzták anélkül, hogy igazán jelentős dolgok történtek volna. A két főszereplő közti kapcsolatára visszatérve azt tudom mondani, hogy bár nem Wu Ju Lan lesz a szívem csücske, de valóban jó párost alkottak, a hangulat pedig már sejtette azt, hogy a végzetük elkerülhetetlen: egyiküknek meg kell halnia egy hónap múlva. Ez nem egy olyan dorama, ahol lett volna egy másik elképzelhető megoldás kettejük számára, az írók jól felépítették az ő szálukat: nincs mese, vagy így, vagy úgy, de itt valakinek halnia kell. Titkon azért reméltem, hogy kitalálnak valamit, esetleg elfelezik a gyöngyöt, vagy bármi, de a végzet beteljesedett, valakinek fel kell áldoznia magát a másikért.
Az utolsó részt végig sírtam, a  mellékszereplők happy endje sem kárpótolt a főszereplők tragédiájáért. Az utolsó pár perc rám nagy hatást gyakorolt, fájt látni, ahogy Wu Ju lan buborékká, tajtékká változik, míg Shen Luo tehetetlenül nézi szerelme halálát, kezében a lélekgyönggyel. Már túl késő volt, hogy megmentse a férfit, majd hirtelen vége szakadt a sorozatnak. Nem tudom eldönteni, hogy a lány végül Wu Ju Lan után ment-e a halálba, esetleg új életet kezdett. Bár a gyöngy ragyogásából ítélve arra tippelnék, hogy Shen Luo testében maradt, hogy Wu Ju Lan önfeláldozása ne legyen hiábavaló, és valahogyan tovább éli életét a szeretett férfi nélkül. 


Összességében

A sorozatot szívesen ajánlom annak, aki szereti a romantikus és fantasy történeteket, ám azt figyelembe kell venni, hogy legnagyobb sajnálatomra kevés csók van benne, hiszen a főszereplők nem lehettek egymáséi bizonyos okból kifolyólag, így a puszin és öleléseken kívül túl sok romantikus érintést ne várjunk, ám ettől függetlenül egy megható történetet kapunk cserébe.
A sorozatnak megvannak a maga hibái, sok ismétlés, logikátlan fordulatok is előfordulnak, viszont ezek ellenére élvezhető és szórakoztató, a kíváncsiságomat végig fenntartották, két-három nap alatt letudtam az egészet. :)
Nem ez lesz az év kedvence, viszont megérte megnézni, aki ki szeretne kapcsolódni, és készen áll egy nem happy end befejezésre, vágjon bele szeretettel, a katarzis nem marad el! :)


Történet: 10/7
Szereplők: 10/7
Zene: 10/9 
A vége: 10/8 (Lehet sejteni, viszont a megható mellett elgondolkodtató is, és valóban a hatása alá kerültem)  

Viszont készülőben a második évad!  😍


Forrás: Google

2017. július 24., hétfő

Egy kis vámpíros szösszenet

Kedves Olvasók!


Már több mint húsz perce bent volt. Mégis mi történhet odabent? Idegességemben úgy öleltem a fatörzsét, mintha odaragadtam volna. Ugye, nem esett baja? Az ősi kastély teljesen elhagyatottnak tűnt, nem árulkodott semmi arról, hogy egy vámpírcsapat vette birtokába. A telihold derengő fénye úgy hatott a romokon, mintha valami természetfeletti köd lengné körül. Egyre jobban rám nehezült a hajnal lehelete, ezért még szorosabban bújtam a fához. Miért hagytam, hogy Jack megvalósítsa azt az őrült tervét, miszerint lepjük meg a vérszívókat, mielőtt szólnánk a vadászoknak? Az éj leple alatt minden szükséges holmit becsomagoltunk egy hátizsákba, majd az összes rendelkezésünkre álló fegyverrel felszerelkeztünk – az övünk alá szenteltvizes üvegcséket rejtettünk, a csizmánkba karókat dugtunk. Én a biztonság kedvéért még fokhagymát is tettem a zsebeimbe. Megbeszéltük, hogy rajtaütésszerűen rátámad a két vámpírra. A többiekkel leszámoltunk régebben, ebből a csoportból már csak ők maradtak.  A rejtekhelyüket véletlenül fedeztük fel Jackkel, de meggyőzött, hogy tartsuk titokban.  A legutóbbi összecsapásnál is sokan megsérültek tőlünk, még egy harcot nem bírtak volna. Ám nem hagyhattuk meglépni ezeket a szörnyeket, hogy még több emberre támadjanak. Jack már sokéves tapasztalattal rendelkezik, és kivételesen ügyes vámpírvadász. Gond nélkül leszámol néhány fiatalabb vérszívóval, de legutóbb a válla megsérült, és rég nem pihente ki magát, aggódom érte. Én nem olyan régen csatlakoztam apám csapatához, amint 16 évesen beavatott a „szakmájába”. Azt mindig is furcsálltam, hogy több napra elmegy otthonról bármiféle ok nélkül, de minden szabadidejét velem töltötte. Anya az egyik régebbi bevetésen meghalt, csak én maradtam apának, ezért még nagyobb erőkkel próbál végezni a szörnyekkel. Nem minden vámpírra vadászunk, csak azokra, akik emberekkel táplálkoznak, és már-már a lebukás veszélye áll fenn. Első pillantásra megtetszett Jack szőke fürtjeivel és mélykék szemével, amint rám mosolygott. Újoncként még nem mehettem küldetésekre, de mellém osztották be tanárnak, hogy ellessek tőle egy-két mozdulatot. Mindig órákig beszélgettünk, hülyéskedtünk, amikor csak volt rá alkalmunk. Hamar megtörtént az első csók is, és lassan egy éve alkotunk egy párt. Bár az életem nem egy tündérmese, mégsem bánom, hogy csatlakoztam. Itt vannak a számomra legfontosabb emberek, és még az emberiséget is védhetem néhány szörnytől. Hirtelen éles sikoly törte meg a sötétség nyomasztó csendjét. Összerezzentem a felismeréstől: ez Jack hangja. Gondolkodás nélkül kezdtem rohanni a kastély felé, még az sem érdekelt, ha a vámpírok észrevesznek. A lépcsőn felérve összeszorult szívvel nyitottam ki a nagy tölgyfaajtót. Az előszobából egy kovácsoltvas korlátú lépcső vezetett az emeletre. A csillár gyertyafénye halványan világította meg a helységet. A szőnyegre emlékeztető anyagdarabok szanaszét szórva fogadtak két eldőlt páncél mellett. Előhúztam egy karódarabot, és úgy szorongattam, mintha az életem múlna rajta – végül is lehet, hogy tényleg ez ment majd meg. Bizonytalan léptekkel másztam meg a lépcsőfokokat. Mi vár rám fent? Már a legrosszabb gondolataim támadtak, amikor a folyosón egy mozdulatlan testet pillantottam meg. Ruhái cafatokban lógtak rajta, arcán hosszú karmolás nyomok éktelenkedtek. Közelebb hajolva megállapítottam, hogy élettelen. Ebben a „munkában” apám sosem engedte, hogy közvetlen harcban részt vegyek. Mindig én tisztítottam és pakoltam el a fegyvereket, de ölni képtelen lettem volna, bármennyire is gonosz teremtménnyel néztem volna szembe. Elfordulva hányingerrel küszködve indultam tovább. A legközelebbi ajtón belépve még nagyobb rumli fogadott. Egy fél órával ezelőtt hálószoba lehetett, most azonban csak egy romhalmaz volt. A folyosó végéhez közelítve rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy sorsfordító lesz, ha kinyitom az utolsó szobát. Reszketve löktem be az ajtót. A sötétben nem tudtam kivenni semmit.
- J…Jack? – kérdeztem bele a levegőbe. Halk morgás volt a válasz. Gyorsan történt minden. Épp hogy megláttam egy szempárt, amikor közvetlen felettem két test hangosan csapódott össze. A dulakodás hangjai egyre élesebbek lettek, amikor az ismerős hang felkiáltott:
- Menj innen, Hannah! Fuss már! – Jack jelenléte még inkább a földhöz gyökerezte a lábamat. Előkaptam az övemből egy vékony elemlámpát, és bevilágítottam a helységbe. Ekkor az ablakpárkánynak nyomták Jacket, a kinti fényben megvillantak a vámpír agyarai.
- NE! – kiáltottam torkom szakadtából. Kezemben lévő karóval odarohantam, de későn. A vérszívó lecsapott szerelmem nyakára, aki hiába próbálta lelökni magáról a szörnyet. A karót a vámpír hátába döftem, de mámorában nem is érezte annak hatását. Visszaszereztem a karót, amikor a vérszívó a földre dobta Jack eszméletlen testét. Leguggoltam mellé, és megnéztem a pulzusát a nyakán. Már nem lélegzett, bekövetkezett a legrosszabb. A vámpír nem szívta ki az összes vért, a mérge elkeveredett a még megmaradt mennyiséggel. Vámpír lesz Jackből. Nem engedhettem a bánat nyomásának, most már mindenképpen végeznem kellett ezzel a vérszívóval a szerelmem emlékére. Villámsebességgel egy újabb karóért nyúltam, de felnézve a vámpírnő elégedetten nyalt végig az ajkán. A mosolya olyan volt, mint… anyáé. Hihetetlenül ráztam meg a fejem, de nem képzelődtem.
- Anya? – szólaltam meg rekedten – Te vagy az? Az nem lehet… - Az előttem álló lény meglepődve nézett, majd lassan lehajolt hozzám. Mintha meg akarta volna érinteni az arcomat, de hirtelen vörösen villant a szeme a nyakam felé. A karó pont az utolsó pillanatban érte el a szíve helyét, mielőtt megkóstolt volna. Immáron halott test a földre esett, én meg reszketve néztem. Éreztem, ahogy valaki magához húz. Felnéztem Jackre félve, hogy talán elveszítettem emberi mivoltát. Ám ugyanazok a barátságos szemek néztek vissza rám, amiket eddig is jól ismertem. Megkönnyebbülve öleltem át a nyakát.
- Mi történt veled, Jack? Átváltoztál? – kérdeztem néhány perc csend után. Ő csak magabiztosan rám villantotta félmosolyát. Megrázta a fejét.
- Fel vagyok készülve minden eshetőségre. Apáddal már kísérletezgetek egy ideje, és minden bevetés előtt megiszok egy adag szenteltvizet, ami véd a vámpírméreg ellen. És gondolom, felismerted anyukádat. Régen csapdába csalhatták, és átváltoztatták. Mivel emberekkel táplálkozott, ezért a vámpír ösztöne eluralkodott rajta. Így elvesztette az egykor kedves lelkét. Emlékezz rá úgy, ahogyan emberként ismerted. Régen egy nagyon jóságos halandó anyukád volt, ám ő már csak egy ráhasonlító lény volt – ölelt át szorosabban.
- Igen, igazad van. Az emléke a szívemben lesz, de ez már nem ő volt. Csak felkavart az egész. Viszont örülök, hogy jól vagy. Azt hittem már elveszítettelek… - rázkódtam meg. Megpuszilta a homlokomat, majd szépen lassan leértünk a földszintre.
- Menjünk haza, lesz mit mesélni a többieknek. Majd visszajövünk velük rendet tenni a kastélyban – mondta Jack. Megcsókoltam, hogy egy kicsit lenyugodjak a történtek után. Mindent kibírok, ha mellettem ott van ő és apa . A sötétségben a szeretet ad fényt, ha hiszünk.

Költözés

Kedves Olvasók! 

Költözés 

 Sóhajtottam. Körül néztem a szobámban. Miért kell innen elmennem? Az egész eddigi életem ide köt. Az ablakhoz léptem, és kinéztem rajta. Az öreg tölgyfa még most is ott állt, girbe-gurba ágaival olyan, mintha integetne nekem. Még öt éves lehettem, amikor felmásztam a tetejére, és úgy éreztem enyém az egész világ. Sok órát töltöttem ott fent, az volt az én kis menedékhelyem. Anya mindig megszidott, mert sosem tudta, hová bújok el órákra. Lehajtott fejjel fordultam a szekrényem felé. Az ajtai nyitva álltak, a ruháim fele már a bőröndben volt. Szomorúan nyúltam egy lila felső felé, hogy összehajtsam, miközben magával ragadott az egyik emlékkép. A szülinapi zsúrom elég unalmas volt, ezért néhány lánnyal összeállva modelleknek álltunk, és minden féle maskarában a fiúk elé vonultunk. A barátaim szülei csak mosolyogtak, milyen kis „édesek” vagyunk, mi viszont komolyan gondoltuk, hogy felnőttként a kifutókon fogunk billegni. Akkor csentem el anyától az egyik magas sarkúját, és ott pihent a szekrényem mélyén. Persze, tudta, hogy kisajátítottam a lábbelijét, de nem szólt érte. Felvettem a cipőt, majd beleálltam. Ma már tökéletesen állt rajtam. Elpakoltam a bőröndbe a cipőt és a többi ruhát, és mosolyogtam a nyolcadik születésnapi zsúrom emlékére. Ki akartam lépni a szobaajtón, amikor a tekintetem megállapodott az asztalomon. Már minden el volt pakolva róla, de látszódott a laptopom nyoma. Felette a tükröm díszelgett, ahová mindig a képeimet ragasztottam. A fotókon már gimnazista voltam és a barátaimmal pózoltam rajtuk. Az egyik a parkban készült egy padon ülve, a másik pedig a közös tanulást ábrázolná, ami átcsapott popcornos filmezésbe és párnacsatába. A harmadik képen anyával ültem az ágyon, amikor a ballagási hajamat készítette. Ugyan már ezek is egy dobozban lapultak elcsomagolva, mégis a lelki szemeim előtt volt, hogyan helyezkedtek el a tükrömön. Lefelé menet a lépcsőfokokat számoltam, meg van-e még mind. A falakon végig simítottam. Anya már kint a kocsinál várt rám. Visszanéztem a nappalira, ahol lázasan készültem az érettségire, végül jelest kaptam rá. Itt nőttem fel, és ez a ház mindig is része lesz az életemnek. Sokat sírtam, hogy itt hagyjuk ezt a házat, mintha az eddigi életem egy részét dobnám el. Viszont most jöttem rá, az itteni éveimből a lehető legszebb emlékeim a szívemben vannak, és talán nem is olyan rossz ez a költözés. Nem fogom soha teljesen elhagyni ezt a helyet. A boldog pillanatokra mindig mosolyogva fogok visszagondolni, de egyaránt érzem a nehéz percek súlyát is.  Ez a fránya felemás érzés. Nehéz elszakadni, de még nehezebb maradni. Vár egy másik hely a családommal, ahol mindenből megpróbálom a legjobbat kihozni.  Egy fájó mosoly kíséretében csuktam be az ajtót, majd a kocsiba pattantam. Bólintottam anyának, hogy indulhatunk, és addig néztem hátra, amíg el nem tűnt a szemem elől régi otthonom képe. Majd előre fordulva azon morfondíroztam, mik várnak rám az új házban.

Piroska és a farkas kicsit másképpen

Kedves Olvasók!

Piroska és a farkas kicsit másképpen 

Már eléggé estefelé járt, a hideg szél is feltámadt. Összébb húztam magamon a vékony köpenyemet, és reszketős léptekkel sétáltam a nagymamám házához. Az út még órákig is eltarthatott volna, ezért bizonytalanul kanyarodtam le a sötét erdőbe. „ Már nem soká ott vagyok, számtalanszor vágtam már át a rengetegen, mégis mi történhetne?” – próbáltam bátorságot önteni magamba. Botladozva léptem be a barátságtalan, zord fák közé. Mióta elindultam, azóta egy rossz előérzetem volt. Minden kanyar után a hátam mögé néztem, követ-e valaki. Amikor elértem egy tisztást, elfáradva ültem el az egyik fa tövébe. Az egész napos gyaloglás után állva is képes lettem volna elaludni, de nem engedhettem az alvás gyönyörű csábításának. El kellett juttatnom a gyógyszereket a nagymamámhoz, aki a falu legmesszibb végében lakott. Szegénynek már nem volt annyi ereje, hogy besétáljon a piacra, ezért anyának és nekem kellett meglátogatni minden héten. Valamiért nem akarta elhagyni a kis fakunyhóját, pedig már azt a házat is néhány gerenda tartotta egyben. Ekkor hirtelen egy morgást hallottam a közvetlen közelben. Talán egy medve… vagy farkas volt? Ijedten álltam fel, és visszatartottam a lélegzetemet. A kis rét túloldalán egy hatalmas fenevad sétált be. Rémülten lapultam a fához, és csak reménykedni tudtam, hogy nem fogja megérezni az illatomat. Az állat egyre közeledett a búvóhelyemül szolgáló növényhez. Egyre mohóbban szívta be a hűvös levegőt- észrevett. A szürke farkas hirtelen utánam kapott, majdnem rám vetette magát. Felkészítettem magamat a legrosszabbra, de az éles fogak harapása elmaradt. Remegve nyitottam ki a szemeimet: előttem két farkas verekedett egymással- a szürke és egy új fekete bundájú jószág. Dühös morgással vetették egymásra hatalmas testüket. Vagy húsz percen keresztül támadták a másikat, mozdulni sem mertem. Végül a szürke megelégelte a harcot, és futásnak eredt az ellenkező irányba. A fekete színű példány felém fordult, és az időközben elejtett kosaram fogóját a szájába vette, majd odaügetett hozzám.  Letette elém a kis csomagot, majd az ösvény felé intett. Hátrált pár lépést, és nyugodtan lefeküdt a fűbe. Hitetlenkedve bámultam kék szemeibe, amik annyira emberiek voltak. Biccentettem felé, mint ha így mondanék köszönetet. Felkaptam a kosaram, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam. Végre feltűnt a nagymamám háza. Olyan gyorsan rontottam be a házba, hogy a rozoga viskó majdnem összedőlt.
- Nagymama, megjöttem! Hol vagy? – néztem be a szobákba. Mindenhol csend és sötétség honolt. A rossz előérzetem egyre csak nőtt. Kiszaladtam az udvarra, de ott se találtam a nagymamát. Ekkor egy hangos durranás hasított az éjszakába. Ijedten fordultam az erdő felé. Mire átgondolhattam volna, mit teszek, újra bevetettem magam a rengetegbe.
- Nagymama, hol vagy? – tört elő belőlem a sírás. Aggódva bukdácsoltam a fák között, már éppen visszafelé fordultam volna, amikor hangok ütötték meg a fülemet:
- Mondtam neked, hogy kapd el Piroskát, nem? Miért nem teljesíted soha a parancsomat? – Dermedten álltam. Nem, az nem lehet… Kibontakoztam a fák és bokrok árnyékából. A nagymamám kiegyenesedve tornyosult a fekete farkas fölé.  Máskor oly nyugodt és barátságos arca most szívből jövő megvetést, meleg tekintete pedig vak gyűlöletet sugárzott felém.  Ráncos kezeit ökölbe szorította, és vakmerő léptekkel indult meg.  – Á, megérkezett az én drága kis unokám. Hallottál, mindent igaz? – Bólintással válaszoltam.
- Csak semmit sem értettem. Miért akarsz nekem rosszat? – nyeltem egy nagyot. Hirtelen egy gombóc nőtt a torkomban. A nagyi elmosolyodott, vagyis inkább torz grimaszt villantott fel.
- Hú, nos, jobb lesz, ha a legelején kezdem. Gondolom, anyád nem mesélt semmit a családunkról, igaz? – Újabb bólintással válaszoltam. – A mi famíliánk volt az egyik leghatalmasabb varázslócsalád. Az anyám megtanított mindent, amit csak tudhattam a mágiáról, főzetekről. Testvérem nem volt, ezért én örököltem a szüleim minden varázserejét. Majd egy gazdag varázsló lett a férjem, ám korán meghalt, és a nyakamba varrt egy halom adósságot és egy gyenge lányt. A birtokot el kellett adni, és mivel évekig nem szorultam rá varázslásra a párom mellett, ezért az erőm már majdnem teljesen el is tűnt. Így amikor az utcára kerültünk, éjjel-nappal dolgoztam, hogy legalább pár morzsára teljen, majd minden energiám kellett, hogy újra előhívjam a régi tudásomat, és varázsolni tudjak. Amikor anyád tizenhat éves lett, mint egyetlen lányom, ő is elörökölte a hatalmamat. Megtanítottam neki mindent, amire csak emlékeztem. Mivel ő fiatal volt, könnyedén mentek neki a varázslatok, és azt szerettem volna, hogy ezzel az erővel majd visszaszerezzük a régi kényelmes életünket, de ő elszökött egy szegény favágóval.  Ezt az árulást sosem bocsátottam meg neki. Csak ebbe az öreg viskóban tudtam élni, másra nem tellett. Bár próbált engesztelni, de évekig szóba sem álltam vele. Majd hallottam, hogy az apád egy betegségben elhunyt, és anyád megkeresett. A szíve alatt hordott. Tudtam, hogy terhesen senki nem venné feleségül. Ő sem varázsolt, ezért már majdnem teljesen el is felejtett. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen nagy erő elvesszen, ezért kérleltem, hogy kezdje el újból gyakorolni, és ha felnősz, neked is átadjuk a tanításokat. Ám lázadott, azt akarta, hogy normális életet éljünk, megrémítette az, hogy varázslat nélkül már el sem tudtam képzelni semmit. Szerinte az egész csak zűrt okozott nekünk. Rendesen dolgozni kezdett a faluban, de én sosem mondtam le az erőről. Tisztességes munkával éppen hogy éhen nem halunk.  Nagyon dühös voltam rád, mert miattad ugyanolyan szegénységben tengődhetek, de most hogy betöltöd a tizenhatodik életévedet teliholdkor, az erő most rád száll, azonban ha bántalak vagy megöllek, mielőtt még teljes mértékben megkapnád, akkor azé lesz, amelyik boszorkány vagy varázsló abban a pillanatban a legerősebben hívja az erőt, aki a legerősebben vágyik rá.  Végre helyre állíthatom a családunk hírnevét, és újra hatalmas boszorkány lehetek, mindenki félni fog tőlem, ezért bármit megtesznek majd a kegyeimért. El kellett játszanom, hogy beteg vagyok, hogy az ilyentájt dolgozó anyád elküldjön hozzám, de mielőtt bármit is tennék ellened, elsőnek Hectort intézem el – nézett a farkasra.  – Már semmi hasznomra nem vagy – azzal felpillantott a holdra, és éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek. Magához hívta azt az erőt, aminek még a létezéséről sem tudtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy ezt megakadályozzam, de a nagyinak már volt annyi ereje, hogy a farkas felé küldött valami varázslatot, Hector felé valami lilás köd kezdett el szállni. Az állat beletörődően várta annak hatását.
- Ne bántsd őt! – Emlékeztem, hogy alig fél órája milyen hősiesen védett meg egy fenevad ellen, hittem benne, hogy emberi szíve van. Valamiért biztos voltam abban, hogy Hector egy ember, csak elátkozták.  Az életemet köszönhetem neki, és gondolkodás nélkül elé vetettem magamat. Nem tudtam, mi folyik körülöttem. Reménykedtem, hogy valaki elneveti magát, és azt mondja, hogy csak vicc az egész. De ez a valóság volt. Behunytam a szememet, amelyből kicsordultak a könnyek, és Hector bundájába fúrtam az arcom.  Már a legrosszabbra számítottam, hogy milyen fájdalmak között fogok meghalni, amikor a várt hatás most is elmaradt. Éreztem, hogy a meleg bunda eltűnik, helyette karok ölelnek át. Felnézve láttam, hogy Hector helyén egy fiatal fiú ül, fekete haja homlokába lógott, és éj kék szemeivel az arcomat fürkészte.
- Köszönöm, hogy feloldoztál a farkasi mivoltom alól. Egy boszorkány varázsolt át ilyenné egy évvel ezelőtt, kóborolni kezdtem, amikor a nagyid rám bukkant, kiderült, hogy ismerte a másik boszorkányt, és a csatlósa lettem. Valamilyen varázskapocs miatt nem szökhettem el tőle, hála neked, szabad lehetek – mosolyogott rám.
- Mi történt?  - kaptam el a tekintetem róla, miután elpirultam.  A nagyit nem láttam sehol.
- Mivel feláldoztad volna magad miattam, ezért a lelkedben rejlő szeretet elűzte a varázslat hatását. Megmentettél minket, majd ez a lila köd visszapattant a nagyira, és annyit láttam, hogy eltűnt, amikor eltalálta. Sajnálom, hogy egyszerre zúdították rád az igazságot. Hazakísérlek az anyukádhoz, pihenned kell.  Sok erőre lesz szükséged, és még korán sincs vége a dolgoknak. Boszorkány lettél. – Csak bólintani tudtam Hectornak. Fél kezével átölelt, és hagyta, hogy hadd sírjam ki magam a vállába fúrva az arcom. A szívem összeszorult, ha az este történtekre gondoltam. Szerettem a nagyit, sohasem gondoltam volna róla azt, hogy ez tervezte ellenem már a születésemtől kezdve. Sok dolgot kellett megbeszélnem anyával, de bíztam abban, hogy ezután már közös erővel könnyebben meg tudjuk oldani a dolgokat. Jól esett, hogy Hector megvigasztalt, és minél közelebb kerülök a már megszokott kis otthonomhoz, ahol végre újra megnyugodhatok, és talán később újból megtalálom a boldogságot is.