Egy utolsó búcsú

Kedves Olvasók!

Egy utolsó búcsú

Anyukám sírva dőlt apám vállára, aki szorosan átkarolta és óvón simogatta a kontyból szétzilált tincseit. A szüleim még napokon át sirattak, gyászoltak engem, pedig már két hét eltelt a temetésem óta. A szívem szakadt meg értük, bármit megadtam volna, hogy valahogy utoljára szólhassak hozzájuk, megérinthessem őket, egy könnyes öleléssel elbúcsúzzak. El szerettem volna mondani, hogy legyenek boldogok és lépjenek tovább, fentről majd vigyázni fogok rájuk. Viszont tudtam, hogy a szüleimnek jobban fáj a tragédia, én már kezdtem megszokni az élőhalott állapotot. A testem egy halovány másaként léteztem, láttam és hallottam mindent ugyanúgy, de a szeretteim már nem érzékeltek. A ködös éjszakában a sofőr elaludt a volánnál, majd halálosan elütött, elsodort a zebránál. Még élesen vissza tudtam idézni az autó fényszórójának vakító fényeit, a hangos dudálást – de már késő volt. Éppen aznap töltöttem be a tizenhetedik életévemet, a barátaim felköszöntöttek az osztályban, a legjobb barátnőm elhívott az új könyvesboltba, ahol választhattam magamnak egy jó olvasmányt, a szüleim epertortával vártak rengeteg tejszínhabbal a tetején, miközben minden vidám, kedves pillanatot megörökítettem legújabb fényképezőmmel, melyre egy félévig spóroltam.  Az ünneplés után rögtön elő szerettem volna hívatni a képeket, ezért elszaladtam a pár utcával arrébb lakó fényképészhez, amikor hazafelé sétáltam, megtörtént az elkerülhetetlen baleset. Pár perc múltán már szellemformában lebegtem. Azóta itt kísértek, felkeresem a rokonaimat, barátaimat. Vérzik a szívem, ahányszor meglátom a szenvedő, búbánatos arcukat. Viszont akkor a legeslegnehezebb, amikor a közeli családom hullajtják értem megállíthatatlanul könnyeiket. A kezem átsiklik rajtuk, nem tudok tenni értük semmit, hogy enyhítsem a fájdalmuk. Mégis hogyan üzenhetnék nekik? Bár már halottként nem tudtam sírni, lélekben velük együtt zokogtam a tehetetlenség súlyától. A gyászt lassacskán családtagként üdvözölhettem, de képtelen voltam feladni a remény vékony fonalát. Minden erőmmel fókuszáltam, összpontosítottam a szeretteim szívből fakadó mosolyára, támogató ölelésükre és mantraként, egy utolsó mentsvárként ismételgettem magamban, hogy „boldogság”. Hirtelen melengető, gyengéd fény ragyogott rám és a családomra. Bár nem láthattak, valamiért mégis felfelé néztek az irányomba. Anya megviselt arca hetek óta egy kicsit megnyugodott, lecsillapodott a keserves sírásból. Apám még szorosabban ölelte magához, az ő szemeiben is könnyek csillogtak. Tudtam, eljött az idő. Mosollyal az arcomon átkaroltam őket, amennyire csak tehettem szellemként, majd lassan magasabbra emelkedtem, fel az átmelengető fénybe. Éreztem, amint egyre könnyebben libbenek a világosságba, tudtam, hogy a szüleim elengedtek, szívükben megmaradnak az emlékek, s találkozunk egyszer, de addig is legyenek boldogok. Anya reszkető hangon ezt suttogta:
- Szeretünk, Ellie… - mire apa homlokon puszilta, s immár én is tova szárnyaltam egy másik világba, magam mögött hagyva a múlt sötét árnyait.