Sophie Jordan: Tűzláng - trilógia

Kedves Olvasók!

Sophie Jordan: Tűzláng - trilógia

 EGY FÉLTVE ŐRZÖTT TITOK. HALÁLOS ELLENSÉGEK. PUSZTULÁSRA ÍTÉLT SZERELEM.
A drakik a sárkányok mai leszármazottai, akik képesek emberből sárkánnyá, és sárkányból emberré változni. A tűzokádás ritka képességével megáldott Jacinda még a drakik között is különlegesnek számít, mikor azonban lázadó természete miatt családja menekülni kényszerül az emberek világába, a lány nagyon nehezen tud beilleszkedni új közegébe. Közben egyre gyengül a benne élő draki szellem, és az egyetlen lény, aki képes életet lehelni Jacinda sárkány-énjébe nem más, mint a gyönyörű, rejtélyes Will. Csakhogy Will családja drakikra vadászik, ám Jacinda annak ellenére sem képes ellenállni a fiúnak, hogy tudja: nem csak saját életét, de a drakik legféltettebb titkát is kockára teszi.
Mitikus erejű, magával ragadó történet egy lányról, aki szembeszállt az elvárásokkal, és akinek szerelme ősi tilalomfákat döntött le.

A trilógiát egybe véve fogok összegezni, nem külön kötetenként. Akkor csapjunk is a lecsóba! ;)

Pár nap leforgása alatt olvastam ki a három könyvet, így még friss élményként él bennem. A legelső rész a Tűzláng (Firelight), melyet másodszorra vettem kézbe. Bevallom, amikor először olvastam, olvadoztam tőle, mint Jacinda Willtől. Viszont ezúttal kiábrándultam belőle, és a hibák szembetűnőbbek voltak. Maga a világ, ami már az elején elénk tárul, elképesztő. A sárkányokhoz hasonló drakik témája érdekes és lebilincselő. Az írónő valóban gyönyörűen írja le Jacinda és Azúr manifesztálását a kötet elején. Éppen repülni készülnek, amikor a főhősnőnk és barátnője bajba kerülnek: vadászok jelennek meg. Jacindát majdnem el is kapják, amikor az egyik ellensége mégis a segítségére siet valamilyen érthetetlen okból kifolyólag. A lány képtelen fejéből kiverni azt a bizonyos vadászt, akinek az életét köszönhette. Ám a falka nem nézi jó szemmel Jacinda lázadó természetét, ezért sürgetnék a Cassiannal, a falkavezér fiával való egyesülését, abban a reményben, hogy különleges képessége tovább öröklődne az utódaikban. Ám mielőtt a falka tulajdonává válhatna, az éj leple alatt családjával elszöknek, hogy egy kisvárosban új életet kezdjenek. Ikertestvére, Tamra nagyon megörül ennek a döntésnek, hiszen ő nem rendelkezett a drakik képességeivel, így könnyen beilleszkedik az új iskolába. Jacinda azonban képtelen beletörődni, hogy ilyen egyszerűen hátat fordítottak az addig ismert világuknak, és sima emberként kell tengetnie napjait. Eddig ez egy sok fordulatot ígérő kezdés, innentől kezdődik a klisék végeláthatatlan sorozata. 

Minő meglepő fordulat, hogy pont abban az iskolában újra találkozik Willel, aki megmentette őt. Megérzik egymás jelenlétét, aztán természetesen egymásba szeretnek. Na, itt a probléma. Ez a szál annyira értethetetlenné vált számomra, ugyanis képtelen voltam felfogni, mit láttak egymásban. A srácról csupán annyit tudunk, hogy egy aranyos, jóképű ember, aki az egyik legnépszerűbb a környéken, mindenki utána áhítozik. Will már az első nap megszerzi a lány lakcímét, és éjnek évadján megy bámulni a házát. Jacinda pedig győzködi magát, maradjon távol tőle, ám képtelen ellen állni álmai pasijának. Amikor járni kezdenek, kivívják mindenki nemtetszését. Brooklynét, aki a suli pomponlányáét, aki terrorizálni kezdi a vécében, Will családjáét. Hú, most térjünk ki a szereplőkre egy kissé részletesebben. 

Itt, az első kötetben még kedveltem és megértettem drága kis főhősünket, Jacindát. Családi problémák, honvágy, szerelem és azok a sötét titkok, amik miatt nem engedhetett volna közel magához senkit sem.  Meg kellett találnia az egyensúlyt saját álmai és kötelességek között. Valóban sajnáltam, hogy édesanyja rákényszeríti akaratát, figyelmen kívül hagyva Jacinda szenvedését, ahogy drakija napról napra haldoklott. Az ő esetében még jobban el tudtam képzelni, mit lát Willben. Hiszen vadász létére elengedte, és persze helyes is. Talán kezdetben ki is használta, amiért mellette újra feléledtek benne az ősi ösztönök, és draki mivoltja csak nem vész el így. Ám az egy kicsit sem volt életszerű, hogy kábé nulla ismeretséggel és kommunikációval halálos szerelem szövődik köztük.
A mellékszereplők kompenzálták valamennyire ezt a felszínes, semmilyen szerelmi hánykolódást a főszereplők között. 

Elsősorban Xandert emelném ki, ő nem az az egyszerű rossz fiú, a karakterében volt valami sajátos, valami egyedi. Tetszett, ahogy játszadozott a lánnyal, és én például kíváncsi lettem volna, mi történne, ha Jacinda őt választja. 

Azúr és Cassian  is színesítette a kötetet, bár sajnos ők elég kevés jelenetben szerepeltek. A Tűzláng befejezése csavaros és izgalmas volt, az írónőnek sikerült elérnie, hogy folytatni akarjam Jacinda és barátai útját vissza a falkába.

 Sophie Jordan Tűzláng-trilógiájának második részében a lázadó, korábban önkéntes száműzetésben élő Jacinda – aki egy titkos közösséghez, a drakikhoz tartozik, akik a mitikus sárkányok leszármazottai – kénytelen családjával visszatérni a falkájukhoz. Jacindát, mivel nem tudott szerelméről, az ember Willről lemondani, és emiatt számtalan kárt okozott magának és szeretteinek, nem fogadják kitörő örömmel az övéi. Ő azonban mindent elkövet, hogy legalább látszólag beilleszkedjen. Amikor a falka „trónörököse”, Cassian, a pártfogásába veszi, egyrészt könnyebb lesz az élete, ugyanakkor a még mindig Willbe szerelmes lány érzelmi életét teljesen felborítja az új hódoló. Főleg mivel Jacinda ikertestvére, Tamra, szintén különleges képességeket kezd mutatni, és így egyre értékesebb a falka szemében, és egyre esélyesebbnek érzi magát Cassian szerelmére… 

A Szökésben (Vanish) és a Menedékben (Hidden) történt egy hatalmas pozitívum, ami miatt újra megnyert magának a trilógia: Cassian előtérbe kerülése. Ez volt az az áttörés, hogy újra élvezzem a történetet. Ő volt az a szereplő, akiért érdemes volt mindig lapozni és lapozni. Jacinda a továbbiakban (pontosabban a második kötetben) nagyon leértékelődött a szememben. Egy nyafka, döntésképtelen lánnyá változott. Az első részben még határozottan tudta, mit akar. Itt pedig egy felelőtlen, csöpögős és nagyon idegesítő énjét hozta. Haladjunk szépen, sorban. 

Végül visszakényszerültek a kiindulóponthoz: a falkához, melynek megismerik kegyetlenebbik oldalát. Severin és az elöljárók nehéz szívvel, de visszafogadják őket. Édesanyjuk depresszióba süpped, immáron nincs hatalma vagy befolyása, amivel védhetné lányait, inni kezd. Tamra árnyékoló képessége miatt az új kis kedvencke lesz, remélve, hogy Cassian végre észre veszi őt. Jacinda viszont siratja az egereket Will elvesztése miatt, és rá kell döbbennie, többé nem ő van a rivaldafényben, és mindenki kerüli őt. Kivéve Corbint, aki szintén kipécézte magának a lányt.
(Khm, egy kis megjegyzés: Már tiszta szívből szántam Cassiant, hiszen ígéretet tett, hogy minden tekintélyét latba vetve próbálja enyhíteni Jacinda és családja büntetését. Ám gyakorlatilag azt várták tőle, hogy semmilyen következménye ne legyen a szökésüknek. Még így is könnyen megúszták a dolgot.)  

Nagyon megörültem, hogy Willt egy kicsit elfelejthettük, és Cassian került előtérbe. Ő egy nagyon jól kidolgozott szereplő, van jellemfejlődése, mindig tartogat valami újat. Hiszen az első kötetben annyit tudtunk róla,  amennyit mindenki látott belőle, amit hittek róla. Csak később ismerhettük meg az igazi mélységét, az igazi lényét. Titokzatos, különleges és emberi. 

Ellenben Willel. Egysíkú karakter, akinek egyszer sem látunk bele a gondolataiba, érzéseibe. Egész végig csupán annyit szajkózik, hogy Jacinda nélkül nem tud élni, és vár rá. A rózsaszín ködön túl pedig nem látunk az igazi Willből semmit.

A második kötetben Jacinda egyre elviselhetetlenebbé vált, körülbelül ennyit csinált végig:

Nagyon kedvelem Cassiant, nem is rossz ember, akár megpróbálhatnám vele. Jaj, nem lehet, Tamra szenvedne! Ó, Will megtalált, elszököm vele, és végre kettesben lehetünk. Á, nem, mégsem, vissza kell térnem a falkához, és tovább bolondítom a herceget. Titokban pedig újra randizom a kis vadászfiúval, és halálos veszélybe sodrok mindenkit. Haha, csak mert úgy tartja kedvem.

Na, azért egy kis elfogultság is beszél (vagyis inkább ír) belőlem, hiszen Cassian hamar belopta magát a szívembe, és nem értem, Jacinda miért hagyta elúszni ezt a lehetőséget, amikor tökéletesen passzoltak egymáshoz. Végül örültem az egyesülésüknek, ennyit igazán megérdemelt a herceg is. S bebizonyosodott, mennyire hasznos lépés is volt ez. 

Jacinda döntésképtelensége itt tényleg a tetőfokára hágott, ha a falkával volt, az volt a baj, ha Willel szöktek el, az volt a gond. Végig könyörögtem, hogy határozza már el, melyik oldalon marad. Mert bizonyos szempontból megértettem, hogy a csaj harmadik szökési kísérlete után a többi drakinak már elege volt belőle. 

Érdekes fordulat volt, hogy Jacinda és Cassian érzelmileg összekötődtek örökre, ezáltal is jobban beleláttunk a fiú fejébe. Ám Will szemszögéből egy nyamvadt mondatot nem olvashattunk.


Sophie Jordan Tűzláng-trilógiájának záró részében Jacindának ki kell szabadulni a drakikon kegyetlen kísérleteket folytató enkrószok fogságából, és kiszabadítani fogolytársait is, miközben kiutat kell találnia egy szerelmi háromszögből is, és rendet tennie a felbolydult, korrupt falkában, ahonnan származik. Az ember fiú és a draki herceg között őrlődve újra kell értelmeznie, hová tartozik és mi a fontos számára, és kemény leckék árán megtanulnia, miről tud lemondani, ha kell, és mi az, amit képtelen örökre elveszteni…

A harmadik rész jobban sikerült, mint a második. Jó volt látni a csapatmunkájukat, ahogy végre egy célért dolgoztak. Szörnyű volt magam elé képzelni, mi is történik egy drakival, ha a vadászok karmába kerül. Szűk cella, kábítás, vizsgálatok, kísérletezések, amelyek akár halálhoz is vezethetnek. Az is felháborított, amikor ezeket a lényeket "izének" nevezték, mintha az ő életük egyáltalán nem számítana.  A történet zajlott, minden fejezet végén várt egy újabb fordulat.
Deghan, mint valódi sárkány, aki a falkájának utolsó megmaradt tagja, nagyon tetszett. Kezdetben nem tudtam, végül milyen sorsa lesz, de Tamrával aranyosak együtt. Kiegészítik egymást.
A történet tetőpontját számomra Cassian "halála" hozta el. Itt tényleg hatott rám a könyv, majdnem meg is sirattam. Úgy sajnáltam, hogy pont őt írták ki, amikor egyedül talán miatta tudtam végig olvasni a trilógiát. De szerencsére az írónő végül megkegyelmezett neki. :)
Annak is megörültem, hogy Jacinda csaknem hagyott cserben senkit, felelősséget vállalt barátaiért. Khm, a gonosz lelepleződése számomra elég sok kérdést felvetett. Jabel mégis miért gyilkolta meg Miramot? Magnus esetében talán még érthető valamennyire, de Cassian húga mit árthatott volna neki. 
Maga a lezárás kedvező mindenkinek, Cassian jövőjéről még olvasnék szívesen. Arra is kíváncsi lennék, mi történt a többi kiszabadított drakival. Más falkák vajon hogyan élhetnek? Szívesen nyertem volna nagyobb betekintést ebbe a mitikus világba, eltávolodva kicsit a romantikus bonyodalmaktól.
Összességében egyszer-kétszer elolvasható könyvsorozat, különösen elsőre nyújt nagyobb élményt. Aki misztikus olvasmányra vágyik, és szereti a szerelmi háromszöget, bátran vegye kézbe! ;)

Van egy novella Azúr főszereplésével, viszont ez magyar nyelven nem jelenik meg. 

   Ha Ti is olvastátok a könyvet, várom szeretettel a véleményeteket, tapasztalatotokat az olvasmánnyal kapcsolatban komment formájában! :)

Kedvenc idézetek: 

"Ő csak menekülés volt számodra, de ha végre megállsz, és nem futsz tovább, látni fogod, hogy te igazából hozzám tartozol."
   
"– Nem kell úgy tenned, mintha nem gyászolnál. Ne érezz bűntudatot, amiért érzel… – Keresi a szavakat. – Amiért szeretetet érzel iránta."

"Mit ér a biztonság, ha belül halott vagy?"

Borító:  10/7
Történet: 10/7
Szereplők: 10/8

Forrás: Google

Daphne du Maurier: A ​Manderley-ház asszonya

Kedves Olvasók! 

Daphne du Maurier: A ​Manderley-ház asszonya 

Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?
A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt. 

Ezt a könyvet már azért a hangulatért érdemes kézbe venni, amit megteremt. Végig jelen van valami baljós, valami sötét, amit nehéz nevén nevezni. Maga a cselekmény lassú lefolyású, ám tökéletesen érzékelteti az angolok világát. (Nem is értem, hogy lehet ennyit beszélni az időjárásról.) Már magának a főszereplő lánynak a nevét sem tudjuk meg, csupán "Én"-ként van jelen. Az elején még egy tudatlan, tapasztalatlan leánykát látunk magunk előtt, aki a szemünk láttára nő fel a lapok között - amikor valóban megnyílik neki Maxim, a férje. Többféle regénynek is beillik ez a történet, ha szerelmi szempontból nézzük, az én tetszésemet abszolúte elnyerte. Tetszik, hogy Én számára teljesen váratlan módon udvarolni kezd neki Maxim, majd randevú randevút követ. S megnéztem volna Mrs. Van Hopper arcát, amikor kiderül, a társalkodónője nem is az a háttérben meghúzódó szürke kisegér, és ő lesz a következő úrnő Manderleyben. A könyv közepén azonban ez a szál kicsit megakad, Maxim valóban úgy kezeli fiatal feleségét, mint egy kisgyermeket, emellett fokozatosan egyre jobban eltávolodtak egymástól. Magam elé képzelem a jelmezbált, és valóban kínos lehetett mindkettejük számára a helyzet. Az hoz fordulópontot, amikor fény derül az igazságra, s a házaspár valóban egymásra talál - itt látszódik igazán, mennyire erős csapatot alkotnak együtt.
Ha a nyomasztó, baljós részét nézzük, az írónő tökéletesen építette fel történetét. Főleg amikor Manderley a főhelyszín vagy a csónakház, a hangulat úgy válik egyre borzongatóbbá. Olyan érzés, mintha Maxim nem is nősült volna újra, hanem Rebecca még mindig jelen lenne a birtokon, a szobákban, a parton - az emberek emlékezete hűen őrzi az első úrnőt. Én pedig elbizonytalanodik, idegennek, betolakodónak érzi magát a saját otthonában. S három hónapos házassága is kisiklani látszik, csak menekülni szeretne minél messzebbre. Hiába próbálkozik azzal, hogy kitörölje férje szívéből Rebeccát - minden kísérlete meghiúsul, csak még messzibb löki magától párját. A végén én is belebolondultam volna ebbe a fennálló helyzetbe, hiszen az egész ház, az egész birtok, az összes lakó csupán egyet sugallt: itt élt Rebecca, akihez nem érhetsz fel. Ám a végén jön a nagy csavar, ami mindent más megvilágításba helyez. Manderley Maxim számára lehetett a legnagyobb pokol.

*SPOILER* 

Itt sokkolt a legjobban az írónő, aki először veszi kezébe a könyvet, erre a végkifejletre nem számítana. Még csak nem is a legvégéről beszélek, hanem arról a jelenetről, amikor Maxim vallomást tesz szörnyű első feleségéről. Számomra meglepő, hogy az állítólag gyönyörű és tökéletesnek tűnő Rebecca pont férjét nem tudta az ujja köré csavarni, s tett is azért, hogy közös éveik meg legyenek keserítve. Maxim legalább annyit kiharcolt, hogy Rebecca ne Manderleyben, hanem Londonban élje ki magát, otthon tartva a látszatot, miszerint kapcsolatuk maga a mintaházasság. Az is ledöbbentett, hogy a birtok első úrnője a szerelmet pont az unokatestvérében, Jack Favellben találta meg.
Miután az olvasó is szembesült a múlt tragédiájával, más szemmel figyeljük a folytatást, úgymond itt a könyv számomra olyan, mintha ketté válna. Van az első rész, amikor Én megpróbáltatásait olvassuk az új otthonában. Illetve van a második rész, amikor Én és Maxim közös megpróbáltatásait követhetjük nyomon, izgulva, vajon az írónő kegyes lesz-e főszereplőihez a végén, vagy a happy end végleg elmarad. Külön tetszett ez a "második rész", ahogy nyomozni kezdenek és ahogy Én és Maxim valóban összekovácsolódtak a történtek hatására. S végül nem csak Maxim titka derül ki előttünk, hanem Rebeccáé is.

Az utolsó mozzanat, amint Manderley lángokban áll. S így mindenki kapott egy lehetőséget egy tiszta lapra, amellyel új életet kezdhetnek anélkül, hogy a múlt árnyai kísértenék őket. Szerintem ez egy izgalmas lezárás, és az írónő gondoskodott róla, legyen miről gondolkoznunk, miután végeztünk a történettel.

A szereplőkről még néhány mondatot írnék:

Én: Ahogy a bejegyzés elején már írtam, nála erős karakterfejlődést látunk, ami igazán rá is fért. Egy kis csitriből érett, elszánt asszonnyá érett, aki képes még a pokolba is elmenni akár, ha a férjéről van szó. Kezdetben megértettem a belső vívódásait, érdekes volt, ahogyan hirtelen szembesült az úrnői szereppel és fokozatosan ismerkedett meg a birtokkal is, amit az írónő szintén csodásan festett le. Viszont a könyv közepén már a idegesítő volt, hogy egyszerűen képtelen a sarkára állni, mint akinek elvitte a cica a nyelvét. Amikor pedig Maxim elmondta neki az igazat, a reakciójával nem tudtam azonosulni. (Ha a férjemről kiderülne, hogy megölte az első feleségét, nem omlanék a karjába.) Akkor nőtt nagyot a szememben, amikor végre ki tudott állni magáért, és mert változtatásokat indítványozni.

Maxim: Én szemén keresztül ő egy titokzatos, magányos úrként bontakozik ki előttünk, akinek pont egy évvel ezelőtt halt meg első felesége. Ahogy egyre több időt töltenek együtt, úgy nyílnak meg egymás felé egyre jobban, végre látjuk őt mosolyogni is. Nála külön tetszett, hogy nem lacafacázott, hanem egyből megkérte a lány kezét, amikor érezte, elveszítheti, ha most nem lép. Ám nekem úgy tűnt,  mintha cserben hagyta volna Ént, amikor már a birtokon voltak. Megértem, hogy dolgoznia kellett, de segíthetett volna jobban beilleszkedni második feleségének, vagy legalább a szobákat megmutathatta volna neki, hogy ne tévedjen el annyiszor. Kissé ingerlékeny karakter, és bár sajnáltam Rebecca viselkedése miatt, a gyilkosságot akkor sem tudom tolerálni. Viszont annak örültem, hogy ez a titok legalább igazi párrá kovácsolta őket.

Mrs. Danvers: A baljós hangulat az ő megjelenésével mindig tovább fokozódott, egyáltalán nem lopta be magát a szívembe. Sőt, megérteni sem tudtam őt. Az oké, hogy már a kezdetektől fogva Rebeccát szolgálta, s közel álltak egymáshoz. Természetes, hogy meggyászolja ő is szeretett úrnője elvesztését, viszont amit ő művelt, az nekem már beteges és mániákus. Azt még elnézem, hogy kérkedik a nyugati szárnyban található hálószobával, de az övön aluli ütés volt, hogy pont azt a ruhát ajánlja a jelmezbálra, amiben Rebecca is megjelent. (Szegény Én, pedig csak jót akart.) Azonban ami a legjobban kiakasztott, hogy jószerével majdnem rávette főhősnőnket az öngyilkosságra, még jó, hogy a jelzők időben megszólaltak, és így meghiúsult a terve. Még vele kapocslatban annyira lennék kíváncsi, mi történt vele, miután leégett Manderley.

Jack Favell: Eltekintve a Rebeccához fűződő viszonyától, egy "gonosz" karakternek nekem bejött. (Maximot nagyon szántam volna, ha a második feleségét is elcsábította volna Favell.) Örültem, hogy a könyv végén előtérbe került, és próbálta sakkban tartani Mr. de Wintert, én jól szórakoztam ezeken a jeleneteken. A végén lévő csavar pedig tetszett, hogy egyik szereplőnek sem volt igaza, Rebecca titka mindenkit egyaránt sokkolt.

Beatrice és Giles: Nagyon szimpatikus házaspár, talán egyedül ők örültek Én érkezésének, s fordultak felé jóindulattal. Beatrice egy igazán jó barátnője lett a második Mrs. de Winternek, segített, ahol tudott. Én helyett is hálás voltam neki, amiért végre valaki hajlandó volt barátságosan fogadni őt.

Frank Crawley: Mindenféleképpen meg szeretném említeni, ő az a tipikus kissé együgyű, de tiszta lelkületű és jó szándékú ember, aki végig főhőseink mellett állt. Frank volt Én támasza, Maxim jobbkeze. Igazán aranyos és szerethető karakter, akinek sikerült belopnia magát a szívembe.

Mrs. Van Hopper: Róla csupán annyit: a befásult vén boszorka. Egy hónapot sem tudnék mellette eltölteni, Maxim maga a megtestesült csoda Én számára, amiért megszabadította tőle. De megnéztem volna az arcát, amikor megtudta, hogy a társalkodónője lesz Mrs. de Winter! 😜

   Ha Ti is olvastátok a könyvet, várom szeretettel a véleményeteket, tapasztalatotokat az olvasmánnyal kapcsolatban komment formájában! :)

Kedvenc idézetek:

"Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal nem." 

"Ma pedig tovább megyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk." 

"– Szeretlek – súgta –, olyan nagyon szeretlek.
Ez volt az amire mindig vágytam, ezt szerettem volna hallani tőle éjjel-nappal, ezért imádkoztam, és most végre elértem. Erről álmodoztam Monte-Carlóban, Olaszországban, Manderleyben. És most azt mondja, hogy szeret…" 

Borító:10/7
Történet: 10/10
Szereplők:10/9

  Forrás: Google