Juhász Beatrix Erzsébet novellája

Én, és a szekrényem

(A piros tornacipő)

Elmegyek. ÉN TÉNYLEG ELMEGYEK.

Már indulnék is, csak még nincs, mit felvegyek.

- Engem válassz! Kérlelt egy piros tornacipő.

- Miközben felveszel, elmondhatod, hogy ki ő.

Kicsoda? Micsoda? Miről beszélsz?

- Arról, aki miatt elmész. –suttogta

Ilyen nincs, ez nem létezik, hiszen egy cipő nem lélegzik!

-          Jó… jó... csendben maradok. De…de…attól még itt vagyok.

Hirtelen elfogott az érzés, mintha valaki figyelne engem.

-          Ne mondj semmit lelkem, hisz úgyis tudja. - szólalt meg egy régi viharvert kabát ujja.

Bezzeg a mi időnkben… - siránkozott.

Valami a fejemben szerintem nagy kárt okozott. Hisz ezek élnek, és beszélnek!

Nem mondok nekik semmit, majd ha piros hó esik..

Ruhákkal társalgok, ez néha nem megesik?

-          Akkor majd én elmesélem! Hol volt holt hol nem volt. - kezdett bele egy fekete nadrág.

Hagyd abba! –kiáltottam

- Pedig én elmondanám, ha hagynád. Kezdetben olyan volt, mintha egy meséből lépett volna elő..

Elég is róla ennyi, hiába minden szó, ha már nincs mit tenni. Nekem már nincs kedvem itt lenni!- szóltam közbe

-          Szeretni sohasem lesz felesleges. Minden lehetséges, ha akarod, azzal jobb lesz, ha most

feladod? –kérdezte szomorúan az egyik vállfán lógó kockás ing.

Felöltöztem, becsuktam a szekrényajtót, és csak szótlanul meredtem magam elé.

Aznap mégsem hagytam itt mindent, úgy döntöttem maradok.

Másnap pedig szembenéztem vele. Csak álltam, és mosolyogtam. Mosolyogtam, mert a kedvenc piros cipőm volt rajtam.