2019. március 23., szombat

Susan Ee: Angelfall - trilógia

Kedves Olvasók!

Susan Ee: Angelfall - trilógia

Hat ​hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn, mindenre elszánja magát, hogy visszaszerezze a húgát.
Mindenre. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal.
Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, félholtan hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány menti meg az életét.
Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok fészkébe, ahol Penryn mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségei könyörületességére bízni magát, hogy újra a régi lehessen.

*SPOILER* 

 Az első résznek már korábban neki futottam egyszer, de voltam olyan balgatag, hogy félbehagytam. Nemrégen pedig újra a kezem ügyébe akadt, és el sem eresztettem addig, amíg az egész sorozat végére nem értem. Ritkán akadt időm olvasni szórakoztató irodalmat mostanában, így felemelkedő érzés volt, hogy egy könyv ennyire magához láncolt, az első betűtől az utolsóig. Az egyetemen sok olyan mű van, amin kötelezőszerűen kell átrágni magad, s felüdülés volt újból élvezettel belevetni magam egy olvasmányba.
 Ha elkezdjük az első kötetet, le sem fogjuk tenni. Az írónő nagyon jól alakítja a cselekményt, a szereplői szinte életre kelnek a szemünk előtt. Penrynre hárul az a feladat, hogy segítsen családjának túlélni, és valami biztonságos helyre juttassa őket. Nincs könnyű dolga félőrült édesanyjával és magatehetetlen kishúgával, aztán egy pillanat elég ahhoz, hogy minden a feje tetejére álljon. Szemtanúja lesz annak, hogy lemetszik egy angyal szárnyát, majd amikor a megmentésére siet, kishúgán bosszulják meg közbeavatkozását. Így kénytelen-kelletlen az ellenségével kell szövetkeznie, hogy újra egyben tudhassa családját. Nagyon - nagyon szerettem végig követni Rafi és Penryn közös útját, iszonyatosan szépen fel van építve a közöttük lévő kapcsolat, ahogy szépen lassan formálódik és alakul át a történet előrehaladtával. Először utálat, majd szövetség, barátság,  végül feltétel nélküli szerelem. Általában fontosnak tartom, hogy a szerelmi szál hangsúlyt kapjon, itt azonban kötetről kötetre haladva kapunk jeleket arra nézve, hogy szavak nélkül is mennyire kötődnek egymáshoz. Számomra itt tökéletesen érvényesül a "ne mondd, hanem mutasd" elmélet. Nincsen szükség arra, hogy bármelyikük is kimondja azt a bizonyos szeretlek szót, mert a tetteik ékesen bizonyítják, mi van a szívükben. Kíváncsi voltam, mihez fognak kezdeni együtt, két merőben eltérő oldalon álló félként. Hiszen Penryn is jószerével kihasználási céllal marad az arkangyal mellett, aki egyből átlátja a tizenéves lány szándékait. Az érdekes koncepció mellett a humor sem marad el, ami végig ott van a lapokon. Engem nehéz igazi nevetésre bírni, Susannek pedig sikerült hangos röhögésre késztetnie nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte minden jelenetben. S ezek mellett ott motoszkál az olvasó fejében a kérdés: oké, és ha mindketten elérik, amit akarnak, azután mi lesz velük? Hogy fognak egymás mellett maradni? Legalábbis engem égetett a kíváncsiság, mi lesz a jó kis párosukkal, amint bejutnak az angyalokhoz, és teljesítik céljaikat.
 Ennek a trilógiának nagy erőssége az is, hogy reális marad. Egy disztópikus világban vagyunk, ahol nem csak túlélni, hanem sok olyan megoldásra is nyitottnak kell lenni, amivel előrébb juthatunk. Itt nem az történik, hogy Penryn eldobja az agyát a sármos arkangyaltól, és minden más el van felejtve. Itt az marad előtérben, aminek kell: Paige s a szárnyak visszaszerzése bármi áron. S itt a bármi alatt tényleg bármit kell érteni, a főhősnőnk tényleg azt teszi, amit a helyzet megkíván. Tetszett, hogy nem kérdezősködött, nem nyafogott, nem vitázott Rafival, hanem kérdés nélkül megcselekedte, amit az arkangyal mondott neki. Nem játszotta a drámakirálynőt, bátor volt és bevállalós, pont amilyet egy ilyen világ megkövetel. Azokat a jeleneteket is szerettem, amikor nem volt akció, hanem a szereplők múltja kicsit kibontakozott, fokozatosan tudtunk meg egyre több információmorzsát, egyensúlyba tartva a történetet. Váltakoztak a hosszabb történések és a kisebb szünetek, amikor megengedhették maguknak, hogy ne csak a terveket szövögessék, hanem egymásra is fordítsanak időt. Igazán a szívemhez nőtt a két főszereplő, egyaránt bírtam Penrynt és Rafit, kiváló csapattá nőtték ki magukat. Az első rész végén gondolkoztam, hogy fognak újra összefonódni útjaik, de a folytatásban nem csalódtam.
 Bár a második kötet eleje nélkülözi az arkangyalunkat, vele lendül be igazán a cselekmény ismételten. Valójában nagyon nincs is olyan pontja a trilógiának, ahol belassulna a történet, mindig van valami csavar, amire nem gondolna az ember. Az angyalok egyre több reflektorfényt kapnak, és hát Tündérmackó is, aki szintén imádni való, hiába kard (😋).
 A többi szereplő is egyaránt érdekes volt, Penryn édesanyja elég furcsa egy szerzet, de idővel kiderül, hogy a csapat nélkülözhetetlen tagja. Annak is örülök, hogy Paige-nek is külön küldetés adódott, ami szépen kap egyre nagyobb jelentőséget. Végül is az lett a sorsa, hogy az angyalok magukkal vigyék, és teljesen felforgassák az addigi világát, ironikus, hogy ő lett az egyik legerősebb "fegyver" ellenük. Meglelte a maga helyét a skorpiók körében, és kivette a részét a történet alakulásából, meglátszik, hogy ugyanabból a családból származik Penrynnel. Az ikrek, Subidu és Subidam is tehetséges, szórakoztató páros, és igazán hasznos, ha az ember barátai, habár nem nagyon tudtam elkövetkeztetni a Fred-George asszociációtól (viszont ez már az én személyes esetem). A fogadásokat kiemelem, iszonyat jól kialakították. Akit még mindenképpen megemlítenék, az Beliel. Ritka eset történt vele kapcsolatban, tipikusan a köpönyegforgatók körébe soroltam, azonban amit kihozott belőle az írónő, eszméletlen. Teljesen megértem és szánom őt, amiért ennek így kellett történnie. A pokolba lemenetel az egyik kedvenc részem a trilógiából, s ott fény derül mindenre, mit is élt át.

"Az elszigeteltség a legrosszabb dolog, ami egy angyallal történhet. Azt hiszitek,
hogy most rossz nektek? Aki itt marad, annak százszor rosszabb lesz egyedül, abban a tudatban, hogy a bajtársai mind kijutottak, őt pedig itt hagyták. Ez el fogja torzítani, dühös
lesz, gyűlölködő, bosszúszomjas." 

A szívem szakadt meg ennél a jelenetnél, de az élet valóban hoz olyan helyzetet, amikor áldozatra van szükség. Még ha az áldozat te magad vagy is. Annyi, de annyi kalandot és fordulatot ki lehetne hangsúlyozni, ehelyett inkább annyit tudok írni: ajánlom mindenkinek meleg szívvel, a történetben minden olvasó megtalálhatja a magának szóló üzenetet, amely a lelkéig hatol. Egyedül a végét összegzem néhány szóval a továbbiakban. Furcsálltam ezt a tehetségkutató ötletet, de remekül kivitelezték, és végül is az emberek is bátran helytálltak minden eszközzel, ami csak rendelkezésükre állott. A végén úgy örültem, hogy Penryn nem a biztonságos menekülést választja a családjával, hanem végre a társaiért is kiáll az angyalok ellenében Rafi és csapata segítségével. Habár az általános tapasztalat a könyvek terén, hogy az epilógus úgy tetszik, mintha hirtelen kellett volna összekapkodni valamit. Itt is ilyen hatást kelt, jobban örültem volna egy részletesebb és jelentősebb lezárásnak, nem mint amit kaptunk az epilógusban, azonban ez már csak egy kis apróság az egészhez képest.

Ha Ti is olvastátok a könyvet, várom szeretettel a véleményeteket, tapasztalatotokat az olvasmánnyal kapcsolatban komment formájában! :) 


Kedvenc idézetek /bár az egész könyvet ide tenném szívem szerint/:

"– Hát persze hogy nem szomorkodsz. Egy olyan lány, mint te, együtt lehet egy harcos félistennel, mint én. Miért kéne ezen szomorkodni? Az, hogy hátra kellett hagynod egy kerekes széket, ehhez képest említést sem érdemel.
Majdnem orra bukok egy letört faágban.
– Gondolom, ezt viccnek szántad.
– Sosem viccelnék a harcos félisteni mivoltommal.
– Te. Jó. Ég. – Lehalkítom a hangom, elfelejtettem suttogni. – Te nem vagy más, csupán egy beképzelt madár. Oké, van rajtad némi izom. Ennyit elismerek. De tudod, a madár az csak egy, az evolúció során kissé megváltozott gyík. Hát ez vagy te.
Kuncogni kezd.
– Evolúció. – Felém hajol, mint aki valami titkot készül rám bízni. – Elárulom neked, én ilyen tökéletes vagyok már az idők kezdete óta. – Olyan közel van hozzám, hogy a lehelete a fülemet simogatja.
– Ó, kérlek! Akkora az arcod, hogy alig férsz el az erdőben. Mindjárt beszorul a fejed két fa közé, és nekem kell majd megmentenem téged. – Lemondó pillantást vetek rá. – Ismét." 


"– Mért nem futottál el, ahogy mondtam? – A hajamba suttogja a szavait. – Megmondtam már az elején, hogy a makacsság és a hűség fogja a halálodat okozni. Csak arra nem gondoltam soha, hogy ez a hozzám való hűséged lesz." 

"– Hej, azok voltak a szép idők, amikor még parancsolhattunk a nőknek, és nekik engedelmeskedniük kellett!
– Biztos vagy benne, hogy ez nem csak valami legenda? Nem hiszem, hogy az anyámnak valaha is parancsolt volna valaki.
– Valószínűleg igazad lehet. Az engedetlenséget a családod női ágán, egész biztosan hosszú nemzedékekre vissza lehet vezetni. Olyanok vagytok, mint valami pusztító ragály."


"– Mondtam már neked, hogy a neveknek hatalma van, igaz? Tisztában vagy vele, hogy mielőtt harcba száll, be kell mutatkoznia az ellenfél kardjának? És most muszáj lesz neki valami olyan képtelenséget mondania, hogy: „Tündérmackó vagyok, az arkangyalkardok ősi nemzetségéből.” Vagy azt, hogy „Hajtsatok fejet előttem, Tündérmackó előtt, akihez csupán két kard ér fel az egész világon!” – Hitetlenkedve csóválja a fejét. – Hogy fogja így kivívni a tiszteletet?" 

"– Férfiakkal küzdöttél, akik kétszer akkorák voltak, mint te, megöltél egy angyalharcost, szembeszálltál egy arkangyallal és angyalkardot forgatsz – Rafi a fejét ingatja. – de úgy visítozol, mint egy kislány, ha meglátsz egy kukacot?"

"– Van valami terved?
 – Naná. Miért, neked nincs? Te vagy a nagy megmentő."

Borító: ⭐⭐⭐⭐
Történet:⭐⭐⭐⭐⭐*
Szereplők: ⭐⭐⭐⭐⭐*

Forrás: moly.hu

2019. január 31., csütörtök

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt sorozat

Kedves Olvasók!

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt sorozat

EGY SZENT ESKÜ. EGY BUKOTT ANGYAL. EGY TILTOTT SZERELEM. A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.



 
*SPOILER*

A sorozatot már régebben is elolvastam, tizenéves fejjel teljesen magával ragadott. Amint újra kézbe vettem pár évvel később, már jobban körvonalazódtak a pozitív és a negatív dolgok benne. Most összeszedem azokat a szempontokat, amik szerethetővé vagy éppen élvezhetetlenné teszik a Csitt, csitt sorozatot. 
 Először is azzal kezdeném a sort, hogy számomra rendkívül szórakoztató és könnyed hangvételű. Amikor az ember még nem ismeri a cselekményt, sok bosszantó momentummal találja szemben magát, ami rontja az összképet, viszont ezekre később fogok visszatérni. Ha azonban túllendültünk az első olvasaton, és újra kézbe vesszük, már sokkal kevésbé koncentrálunk az idegesítő részekre, és jobban tudjuk élvezni. Legalábbis az én esetemben ez így történt, itt konkrétan Nora személyére gondolok. Ő tipikusan olyan főszereplő, akinek nem megérteni, hanem figyelmen kívül kell hagyni a viselkedését, és máris jobb fényben látjuk a sztorit.
Nekem az alapötlet nagyon elnyerte a tetszésem, főleg amikor az írónő azt a csavart alkalmazza, hogy a szárnyak helyét megérintve valamilyen emlékbe csöppenünk. Magából a háttértörténetből is kapunk eleget, a bukott angyalok és nephilimek világa pedig remek feszültséggel és veszéllyel teli légkört teremt. Tehát ezzel még semmi bajom nincs, az egész sorozatot tekintve valóban találhatóak benne olyan csavarok, amikre személy szerint nem gondoltam volna. Igazából mind a négy részénél csak úgy pörögtek a lapok, és pont ez a másik tényező, amit nagyon szeretek ebben a sorozatban. Nagyon hamar a végére lehet érni, tökéletesen megfelel kikapcsolódásra és szórakozásra. S a másik pozitívum Folt. A szereplők közül szinte csak őt tudnám a "normális" kategóriába sorolni, nagyon sejtelmes és izgalmas, ellenpontozza Nora hülyeségeit. Végig megtartja a maga kis titokzatosságát, sármját és humorát, teljesen jól hozza őt az írónő. Különösen akkor olvasok bele a négy rész valamelyikébe, ha valami könnyed, misztikus és romantikus élményre vágyom. Mindig megmosolyogtatnak és mulattatnak a kis féltékenységi jelenetek a két főszereplő között. Tipikusan előfordul benne minden séma, amit jól ismerünk: gonosz ex, a suli "menő" csaja is szemet vet a rejtelmes idegenre, egyre több szerelmi civódás, féltékennyé tevés. Egy ponton túl azonban Nora ezt is elrontja, hiszen még a Végjátékban sem bízik a szerelmében, aki már se szóban, se tettekben nem tudná jobban bizonyítani, hogy de, igenis csak az ő érdekeit tartja szem előtt. S szerintem amikor háború közeleg, nem éppen az a legnagyobb probléma, hogy Dabria hogyan akar bevágódni Foltnál.
 Most pedig az igazán zavaró elemeket fogom kiemelni: ezek maguk a szereplők, közöttük is Nora tökéletesen élen jár.  Számomra a mélypont a második kötet elején jött el. Ez a "nagy" veszekedés Folttal olyan mondvacsinált volt, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. S aztán egyre gyerekesebb és nevetségesebb szintre süllyedt, amire tényleg nehéz szavakat találni. Így sokadik olvasatra próbáltam kibékülni a karakterével, és elnézőbbnek lenni vele. Hiszen valóban egy tizenhat éves tinédzserről beszélünk, aki éppen átéli élete legelső szerelmét, számomra a gond ott kezdődik, hogy négy kötet alatt semmilyen jellemfejlődést nem tud felmutatni. Ugyanolyan szinten marad, mint ahogyan megismerjük, az, hogy túlélte az egész történetet csakis annak köszönhető, hogy Folt (valamilyen teljes mértékben felfoghatatlan okból kifolyólag) végig a pártján áll és segíti. Sajnálom amiért pont Norával "áldotta meg" az írónő, kár érte. Egy belevalóbb csaj sokkal jobban összeillene Folttal.
 A viselkedésében sem értelmet keresni: elrabolnak, fogva tartanak, még a tulajdon szobádban is megfenyegetnek. Erre mit is lép Nora? Ó, nyugodtan szökdösünk el otthonról a vaksötétben senkinek sem szólva, hátha ránk támadnak megint. Az már kész röhej volt, amikor drágalátos főhősnőnk a nephilimsereg élére került vezetőként, és körülbelül egy pillanatot sem áldozott rájuk. Nem is értem, miért nem váltották le egyből, így jó, hogy bukásra volt ítélve az egész lázadás. Á, ki nem tolja le nagy ívből az egész csatározást? Az még fontosabb, hogy Dabria beszélni merészelt a pasijával. Maradjunk annyiban, hogy az írónő megmutatta, milyen főszereplőt NE alkossunk, főleg ne négy köteten keresztül.
  Vee, mint legjobb barátnő elég vegyes érzelmeket hagyott bennem. Ha csak feleslegesen csacsog, elmondható, hogy Norával megtalálta a zsák a foltját. Azt viszont becsültem benne, hogy szó nélkül segített, akárhányszor csak szükség volt rá. Ő töltötte be az áldozat szerepét is, hiszen kétszer is kihasználták, örültem, hogy újra megtanult bízni az utolsó könyvben. Az a fordulat, hogy róla is kiderül, hogy nephilim, nem kellett volna. Egyrészt iszonyatosan erőltetett volt, másrészt bennem azt az érzést keltette, hogy mivel ő is egy jelentősebb mellékszereplő, de a Végjátékban már igazából nem volt rá szükség, valahogyan mégis bele kellett írni őt is. Így, lám, tegyük őt is természetfelettivé! Gyors hozzuk össze még valakivel, aztán elmondhatjuk, hogy mégis csak kapott egy kis szerepet a végére. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor Scott halála is felesleges volt, hiszen végtére is az sem változtatott volna az epilóguson, hogy Vee végül egy ismeretlennek vagy neki mond igent.
 Scottra kitérve igazából annyit tudnék mondani, hogy semleges maradt számomra. A negatív szerepkörből végül a pozitívba lépett át, értékes szövetséges lett Nora számára. Azt viszont nem értettem, hogy egyszer testvérként, máskor pedig viszonzatlan szerelmesként viszonyul a főszereplőhöz.
 Akire még kitérek, az Basso nyomozó. Az mindig is kérdés marad bennem, miben nyilvánult meg az, hogy ő lett az új őrangyal. Valójában nem is tartotta szemmel a lányt, egyszer sem mentette meg egyik ellenségtől sem. Tehát ez a szál is csak úgy elveszett az éterben, és semmi különösebb jelentőséget nem kapott.

Összességében 

Nagy dilemmában vagyok a sorozattal kapcsolatban, mert elég vegyesen viszonyulok hozzá. Ha valaki egy egyszerű, gyorsan haladós műre vágyik, amiben megvan a misztikum és a romantika, jól fog szórakozni rajta, és tényleg hamar elfogynak az oldalak, csupán néhány idegőrlő mozzanaton kell átlendülni. A legtöbb szereplő nincs jól kidolgozva, viszont Folt jelenléte kárpótol érte. Szerintem egy próbát mindenképpen megér, aki szereti az ilyen stílust, azonban túl magasra ne tegyük az elvárásainkat ezzel szemben. A sorozatnak megvannak a maga hibái, lényegében pedig hamar lehet vele végezni. Egynek elmegy, kikapcsolódásnak tökéletesen ajánlott.

Ha Ti is olvastátok a könyvet, várom szeretettel a véleményeteket, tapasztalatotokat az olvasmánnyal kapcsolatban komment formájában! :) 

Kedvenc idézetek: 

"– Szeretlek. – A hangja őszinte és szeretetteljes volt. – Emlékeztetsz arra, ki voltam valaha. Arra késztetsz, hogy újra az a férfi legyek. Most a karjaimban tartalak, és úgy érzem, le tudunk győzni mindent." 

"Lassan kezdem úgy érezni, éppen az ellenkezőjévé változtam annak, akinek jó volt hinni magamat."

" – A biztonságod fontosabb a számomra, mint a jókedved. Nem akarok veszekedni, de ha mindenáron engem akarsz kinevezni rosszfiúnak, hát legyen. Még az is jobb, mintha elveszítenélek."

" – Mondhatnám, amit hallani szeretnél, ahelyett, amit hallanod kell, de akkor tényleg a barátod volnék?" 

"– Nem engem érdemelsz – bólintott. – Jobbat. De engem kaptál, és akár hozzá is szokhatsz a gondolathoz." 

"– Ne akard, hogy megbánjam! – leheltem.
 – Még egyszer sem bántál meg – felelte, és megcsókolt." 




Borító: ⭐⭐⭐⭐

Történet: ⭐⭐⭐

Szereplők: ⭐⭐⭐


Forrás: Google, moly.hu