2018. május 7., hétfő

Daphne du Maurier: A ​Manderley-ház asszonya

Kedves Olvasók! 

Tegnap fejeztem be a könyv újraolvasását, és ma ezt vennénk górcső alá. :) 
Íme az ismertető: 

Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?
A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt. 


Ezt a könyvet már azért a hangulatért érdemes kézbe venni, amit megteremt. Végig jelen van valami baljós, valami sötét, amit nehéz nevén nevezni. Maga a cselekmény lassú lefolyású, ám tökéletesen érzékelteti az angolok világát. (Nem is értem, hogy lehet ennyit beszélni az időjárásról.) Már magának a főszereplő lánynak a nevét sem tudjuk meg, csupán "Én"-ként van jelen. Az elején még egy tudatlan, tapasztalatlan leánykát látunk magunk előtt, aki a szemünk láttára nő fel a lapok között - amikor valóban megnyílik neki Maxim, a férje. Többféle regénynek is beillik ez a történet, ha szerelmi szempontból nézzük, az én tetszésemet abszolúte elnyerte. Tetszik, hogy Én számára teljesen váratlan módon udvarolni kezd neki Maxim, majd randevú randevút követ. S megnéztem volna Mrs. Van Hopper arcát, amikor kiderül, a társalkodónője nem is az a háttérben meghúzódó szürke kisegér, és ő lesz a következő úrnő Manderleyben. A könyv közepén azonban ez a szál kicsit megakad, Maxim valóban úgy kezeli fiatal feleségét, mint egy kisgyermeket, emellett fokozatosan egyre jobban eltávolodtak egymástól. Magam elé képzelem a jelmezbált, és valóban kínos lehetett mindkettejük számára a helyzet. Az hoz fordulópontot, amikor fény derül az igazságra, s a házaspár valóban egymásra talál - itt látszódik igazán, mennyire erős csapatot alkotnak együtt.
Ha a nyomasztó, baljós részét nézzük, az írónő tökéletesen építette fel történetét. Főleg amikor Manderley a főhelyszín vagy a csónakház, a hangulat úgy válik egyre borzongatóbbá. Olyan érzés, mintha Maxim nem is nősült volna újra, hanem Rebecca még mindig jelen lenne a birtokon, a szobákban, a parton - az emberek emlékezete hűen őrzi az első úrnőt. Én pedig elbizonytalanodik, idegennek, betolakodónak érzi magát a saját otthonában. S három hónapos házassága is kisiklani látszik, csak menekülni szeretne minél messzebbre. Hiába próbálkozik azzal, hogy kitörölje férje szívéből Rebeccát - minden kísérlete meghiúsul, csak még messzibb löki magától párját. A végén én is belebolondultam volna ebbe a fennálló helyzetbe, hiszen az egész ház, az egész birtok, az összes lakó csupán egyet sugallt: itt élt Rebecca, akihez nem érhetsz fel. Ám a végén jön a nagy csavar, ami mindent más megvilágításba helyez. Manderley Maxim számára lehetett a legnagyobb pokol.

*SPOILER* 

Itt sokkolt a legjobban az írónő, aki először veszi kezébe a könyvet, erre a végkifejletre nem számítana. Még csak nem is a legvégéről beszélek, hanem arról a jelenetről, amikor Maxim vallomást tesz szörnyű első feleségéről. Számomra meglepő, hogy az állítólag gyönyörű és tökéletesnek tűnő Rebecca pont férjét nem tudta az ujja köré csavarni, s tett is azért, hogy közös éveik meg legyenek keserítve. Maxim legalább annyit kiharcolt, hogy Rebecca ne Manderleyben, hanem Londonban élje ki magát, otthon tartva a látszatot, miszerint kapcsolatuk maga a mintaházasság. Az is ledöbbentett, hogy a birtok első úrnője a szerelmet pont az unokatestvérében, Jack Favellben találta meg.
Miután az olvasó is szembesült a múlt tragédiájával, más szemmel figyeljük a folytatást, úgymond itt a könyv számomra olyan, mintha ketté válna. Van az első rész, amikor Én megpróbáltatásait olvassuk az új otthonában. Illetve van a második rész, amikor Én és Maxim közös megpróbáltatásait követhetjük nyomon, izgulva, vajon az írónő kegyes lesz-e főszereplőihez a végén, vagy a happy end végleg elmarad. Külön tetszett ez a "második rész", ahogy nyomozni kezdenek és ahogy Én és Maxim valóban összekovácsolódtak a történtek hatására. S végül nem csak Maxim titka derül ki előttünk, hanem Rebeccáé is.

Az utolsó mozzanat, amint Manderley lángokban áll. S így mindenki kapott egy lehetőséget egy tiszta lapra, amellyel új életet kezdhetnek anélkül, hogy a múlt árnyai kísértenék őket. Szerintem ez egy izgalmas lezárás, és az írónő gondoskodott róla, legyen miről gondolkoznunk, miután végeztünk a történettel.

A szereplőkről még néhány mondatot írnék:

Én: Ahogy a bejegyzés elején már írtam, nála erős karakterfejlődést látunk, ami igazán rá is fért. Egy kis csitriből érett, elszánt asszonnyá érett, aki képes még a pokolba is elmenni akár, ha a férjéről van szó. Kezdetben megértettem a belső vívódásait, érdekes volt, ahogyan hirtelen szembesült az úrnői szereppel és fokozatosan ismerkedett meg a birtokkal is, amit az írónő szintén csodásan festett le. Viszont a könyv közepén már a idegesítő volt, hogy egyszerűen képtelen a sarkára állni, mint akinek elvitte a cica a nyelvét. Amikor pedig Maxim elmondta neki az igazat, a reakciójával nem tudtam azonosulni. (Ha a férjemről kiderülne, hogy megölte az első feleségét, nem omlanék a karjába.) Akkor nőtt nagyot a szememben, amikor végre ki tudott állni magáért, és mert változtatásokat indítványozni.

Maxim: Én szemén keresztül ő egy titokzatos, magányos úrként bontakozik ki előttünk, akinek pont egy évvel ezelőtt halt meg első felesége. Ahogy egyre több időt töltenek együtt, úgy nyílnak meg egymás felé egyre jobban, végre látjuk őt mosolyogni is. Nála külön tetszett, hogy nem lacafacázott, hanem egyből megkérte a lány kezét, amikor érezte, elveszítheti, ha most nem lép. Ám nekem úgy tűnt,  mintha cserben hagyta volna Ént, amikor már a birtokon voltak. Megértem, hogy dolgoznia kellett, de segíthetett volna jobban beilleszkedni második feleségének, vagy legalább a szobákat megmutathatta volna neki, hogy ne tévedjen el annyiszor. Kissé ingerlékeny karakter, és bár sajnáltam Rebecca viselkedése miatt, a gyilkosságot akkor sem tudom tolerálni. Viszont annak örültem, hogy ez a titok legalább igazi párrá kovácsolta őket.

Mrs. Danvers: A baljós hangulat az ő megjelenésével mindig tovább fokozódott, egyáltalán nem lopta be magát a szívembe. Sőt, megérteni sem tudtam őt. Az oké, hogy már a kezdetektől fogva Rebeccát szolgálta, s közel álltak egymáshoz. Természetes, hogy meggyászolja ő is szeretett úrnője elvesztését, viszont amit ő művelt, az nekem már beteges és mániákus. Azt még elnézem, hogy kérkedik a nyugati szárnyban található hálószobával, de az övön aluli ütés volt, hogy pont azt a ruhát ajánlja a jelmezbálra, amiben Rebecca is megjelent. (Szegény Én, pedig csak jót akart.) Azonban ami a legjobban kiakasztott, hogy jószerével majdnem rávette főhősnőnket az öngyilkosságra, még jó, hogy a jelzők időben megszólaltak, és így meghiúsult a terve. Még vele kapocslatban annyira lennék kíváncsi, mi történt vele, miután leégett Manderley.

Jack Favell: Eltekintve a Rebeccához fűződő viszonyától, egy "gonosz" karakternek nekem bejött. (Maximot nagyon szántam volna, ha a második feleségét is elcsábította volna Favell.) Örültem, hogy a könyv végén előtérbe került, és próbálta sakkban tartani Mr. de Wintert, én jól szórakoztam ezeken a jeleneteken. A végén lévő csavar pedig tetszett, hogy egyik szereplőnek sem volt igaza, Rebecca titka mindenkit egyaránt sokkolt.

Beatrice és Giles: Nagyon szimpatikus házaspár, talán egyedül ők örültek Én érkezésének, s fordultak felé jóindulattal. Beatrice egy igazán jó barátnője lett a második Mrs. de Winternek, segített, ahol tudott. Én helyett is hálás voltam neki, amiért végre valaki hajlandó volt barátságosan fogadni őt.

Frank Crawley: Mindenféleképpen meg szeretném említeni, ő az a tipikus kissé együgyű, de tiszta lelkületű és jó szándékú ember, aki végig főhőseink mellett állt. Frank volt Én támasza, Maxim jobbkeze. Igazán aranyos és szerethető karakter, akinek sikerült belopnia magát a szívembe.

Mrs. Van Hopper: Róla csupán annyit: a befásult vén boszorka. Egy hónapot sem tudnék mellette eltölteni, Maxim maga a megtestesült csoda Én számára, amiért megszabadította tőle. De megnéztem volna az arcát, amikor megtudta, hogy a társalkodónője lesz Mrs. de Winter! 😜

Kedvenc idézetek:

"Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal nem." 

"Ma pedig tovább megyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk." 

"– Szeretlek – súgta –, olyan nagyon szeretlek.
Ez volt az amire mindig vágytam, ezt szerettem volna hallani tőle éjjel-nappal, ezért imádkoztam, és most végre elértem. Erről álmodoztam Monte-Carlóban, Olaszországban, Manderleyben. És most azt mondja, hogy szeret…" 


Borító: 7/10
Történet: 10/10
Szereplők: 9/10

Nektek mi a véleményetek a könyvről? :)

2018. március 17., szombat

Tervek

Kedves Olvasók! 
*Röpkebejegyzés*
A blog újra (igen, kicsit már sokszor) megnyitotta kapuit. Nem szeretnék részletezni ebben a bejegyzésben egyelőre még sok mindent, minden napra várható újdonság. Talán a legegyszerűbb, ha egy kisebb listába foglalom jövőbeni terveimet, elképzeléseimet.

Az oldalam aránylag eddig kevésféle témával foglalkozott, de maga a lényegi rész ugyanúgy kiemelkedő szerepet fog betölteni. Az írás, olvasás mellett pedig még színesebb és személyesebb bejegyzések is helyet fognak kapni. :)

  • Maga az írás, könyvek világa
  • Saját szösszeneteim, irományaim
  • Ajánlók, játékok
  • Versenyek rendezése
  • Bétázás, véleményezések vállalása 
  • Személyes indíttatású cikkek 
  • Alkalmi cikkek  
Ez tényleg csak egy kis röpkebejegyzés, mindenkit szeretettel várok vissza, addig is legyetek jók! :)