2018. január 24., szerda

Rebecca Donovan: What If/ Mi lenne,ha...

Kedves Olvasók! 

Ezentúl ismét jelentkezem új bejegyzésekkel, ajánlókkal, véleményekkel, elemzésekkel és irományokkal egyaránt. ;) 
Tegnap fejeztem be egy olvasnivalót, s ma ez kerül terítékre a blogon. Lássuk is az ismertetőjét: 

Mi lenne, ha másodszorra is átélhetnéd az első találkozást? Cal Logan döbbenten veszi észre Nicole Bentleyt a vele szemben lévő kávézóban, több ezer kilométerre szülővárosuktól. 1 éve, az érettségijük óta senki sem látta őt, és senki sem hallott róla. Úgy tűnik, hogy ő nem is Nicole. A lány pontosan ugyanúgy néz ki, mint Cal gyerekkori szerelme, de az ő neve Nyelle Preston, és fogalma sincs arról, hogy Cal kicsoda. Nyelle ösztönző, fogékony és vakmerő, az élethez való szenvedélyes hozzáállása másokra is átragad. Ebben Nicole teljes ellentéte. Calt totálisan lenyűgözi a lány, és megállíthatatlanul beleesik. Nyelle azonban kivételesen titokzatos, és ahogyan Cal egyre közelebb jut a rejtélyek megoldásához, úgy egyre kevesebbet akar tudni. Amikor a múlt és a jelen titkai összecsapnak, egy dolog világossá válik: Semmi sem az, aminek látszik.  

A könyvtárban bukkantam rá, fülszöveg alapján rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Izgalmasnak és rejtélyesnek ígérkezett, így egyből haza is vittem magammal. Végül a hosszú vonatút alatt került a kezembe, s pár nap alatt ki is végeztem. Ám nem pont azt kaptam tőle, amit vártam. 

A történet két szálon fut: a jelen, s a gyermekkor, iskolás évek visszaemlékezései. Megismerjük magát a főszereplőt, Calt, akire csak úgy tapadnak a csajok, pedig nem erőlteti meg magát ezért. Viszont az eddigi barátnői iránt nem érzett semmi rendkívülit, hamar dobta is őket. Világéletében egyetlen lányért dobog a szíve, gyermekkori jó barátjáért, Nicolért, akivel megszakad a barátsága, majd nem is hall róla többet. Ám az egyetemen felbukkan egy külsőre ugyanúgy kinéző lány, aki viszont pont az ellentéte volt barátjának. S főhősünk elhatározza, addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, mi folyik a háttérben. 

*SPOILER* 

Nyelle és Cal egymásra találására fókuszál a könyv, az ő szerelmi történetük áll a középpontban. Részemről ennek a szálnak a  kibontakoztatása értékelhető, nagyon szépen alakul kettejük kapcsolata. Nincs felesleges időhúzás, félreértés, megismerik és elfogadják egymás személyiségét és múltját. Nem is arról szól, hogy már az első héten túlesnek mindenen, lassan és fokozatosan találnak egymásra. A könyv ezen részével nincs semmi gond, egy jól felépített kapcsolat van előtérben, mellőzve vannak az idegesítő kitérők benne. Illetve szerettem Nyelle önzetlenségi akcióit, és örültem, hogy Calt is bevonja ezekbe (főleg a kórházi jelenet volt aranyos. )
Ám a sztori visszaemlékezős része csupán untatni tudott. Négyen nőttek fel együtt, s az írónő az ő szálukat is próbálta kiemelni, de se Richelle, se Rae karaktere nem fogott meg, sőt semmi egyediséget nem csempésztek a könyvbe, tipikus szereplők, legszívesebben átugrottam volna azokat a jeleneteket, ahol szerepeltek. Erős túlzásnak éreztem Nicole családját, s végig azt hittem, hogy valami skizofrénszerűségben szenved, többszemélyiségű, vagy legalábbis valamilyen mentális betegség alakult ki nála. Maga a vége is csalódást okozott, Richelle leukémiája nem tudott túl nagy hatással lenni rám, mert ő szinte benne sem volt igazán a történetben, számomra semmi plusz vonással nem járult hozzá a könyvhöz. Néha szóba került, hogy, na, vele mi van, ki tartja vele a kapcsolatot, illetve Nicole emlékeiben van jelen, de egyszerűen nem tudott érdekelni az ő papírkaraktere, nem volt egyéniség, aki felkeltette volna a kíváncsiságomat. Valamennyire azért meglepett, azonban lehetett volna nagyobb csavart is beleépíteni. 

Összességében egy egyszeri olvasmánynak elment, leginkább a jelen szálat tudom értékelni benne, az a híres nagy barátság számomra nem jött át, hiszen nem is tartották egymással a kapcsolatot, Nicole például gimnázium alatt el is határolódott, a kis csapat inkább csak gyermekként tartott össze, így ez elég gyengére sikerült az én véleményem alapján, egyedül a főszereplők és a Crenshaw tagjai nyerték el tetszésem. 

Nektek mi a véleményetek? :) 

Kedvenc idézetek:

" – Akkor engedd, hogy… a csillagok elvigyék, ami rossz, és a jót hozzák vissza helyette. És amikor felkel a nap, és eltűnnek a csillagok, minden fájdalmat magukkal visznek."

"– Úristen, a cicik látványa minden pasit meghülyít?"  

"– Szerinted lehetséges? Mindent újrakezdeni?
 – Minden egyes napon – suttogja halkan, a csillagokat bámulva." 

Borító: 10/8
Történet: 10/7
Szereplők: 10/5


2017. október 6., péntek

Varga Flóra novellája



Feketefehér


 A templom sötét és poros, ahogy belépek. A repedések között beszűrődő fény rejtelmes félhomályt teremt, a forró levegő évezredek óta mozdulatlanul áll, a homokkő barnássárgáját itt-ott néhány zöldje töri meg. A levegőben levő pára a hajamat már régen a tarkómhoz tapasztotta, és már régen feladtam a reményt, hogy az izzadtságot letöröljem az arcomról.
 Számtalan üres helyiségen átvágtam már, és párszor átfutott a fejemben, hogy visszafordulok, hazamegyek, és melegebb éghajlatra küldöm a feletteseim, akik azt mondták, hogy itt bármi érdekes lehet, és jöjjek ide körülnézni. Meg a weboldalakat is. Fenéket van itt réges-régi emlék az ősidőkből, amit még nem sikerült senkinek sem megtalálnia.
 Azért nem sikerült, mert nem létezik. Magamban bufogva vágtam át egy újabb termen.
 Lassabbra vettem a lépéseimet, mert éreztem, hogy lassan a belső szentély közelébe érek. Hiába kívántam a hátam közepére ezt a feladatot, régész vagyok, aki tiszteli ez őt körülvevő titkolózó ősiséget. Ezen kívül hirtelen elfogott az érzés, mintha valaki figyelne engem.
 A gyomrom hangos korgással adta tudtomra, hogy elérkezett az ebédidő. Nem tudtam, hogy mióta vagyok a templomban, valahol Banglades és India határán. Valami olyasmit keresve, amiről egy csapat füves amszterdami régészfejes azt hiszi, hogy létezik, de nincs rá semmi bizonyíték.
 Leültem a terem sarkába, és elkezdtem majszolni az egyik szendvicsemet. a melegtől nem volt sok étvágyam, de erőltettem magam, hogy egyek legalább egy kicsit. Közben hallgattam a templom hangjait. Valahol a távolban egy patak csörgedezett, és a repedéseken keresztül beszűrődött kívülről egy-két madár hangja is. A távolban egy ritmusos puffanás is volt hajlandó, de nem figyeltem rá.
 Jópár perccel később a puffanások hangosabbak lettek, és egy monoton motyogás is párosult hozzá. Szanszkritul volt, amelyet értek, és úgy hangzott, mintha egy vénséges vén asszony motyogna.
 Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem megijedni.
 - Mi ez a hely, átjáróház? Folyamatosan itt járkálnak az emberek. Mintha egy ingyenesen látogatható múzeum lenne. Bezzeg az én időmben! Akkor még ide belépni is féltek. De most! Azt hiszik, hogy megkapják az emlékeim. Majd ha piros hó esik! Ezeket én őrzöm, és senki más. Kivéve, hogy ha találnék egy megfelelő utódot…
 Ebben a pillanatban kilépett a terembe és megláttuk egymást. Olyan volt, mintha egy meséből lépett volna elő. Az arca egyáltalán nem volt öreg, de fekete szemében többezer éves bölcsesség csillogott. Hófehér haja a földet súrolta, és noha hihetetlenül kócos volt, és a ruhája is apró barna anyagokból volt összerakva, úgy nézett ki, mint egy igazi királynő. Indiainak nézett ki, a homlokán ott volt a piros pötty, de bőre halványbarna színben játszott, gondolom azért, mert évek óta nem látott napfényt.
 Egy hatezer éves vénasszonyhoz képest veszélyesen gyönyörű volt.
 - Szóval, te vagy a következő? - a hangja viszont vénséges vén volt, karcos, mintha a hangszálai helyén dörzspapír lenne - Rheya vagyok, ezen a helyen élek már több, mint hatezer éve. Téged hogy hívnak?
 Gyanúsnak találtam, hogy az előző zsörtölődése után szinte barátsággal fordul hozzám, de volt benne valami földöntúli, ami miatt válaszolnom kellett neki.
 - Féline vagyok, és Amszerdamban élek, lassan 29 éve.
Rheya elnevette magát - És mégis mi hoz ide egy európait? Várj, kitalálom.
 Közelebb sétált hozzám és mélyen a szemembe nézett, én pedig megfagytam. A hatalmas fekete szemeiben saját magamat láttam, megszeppenve, gyerekként, hirtelenszőke hajam lobogott a szélben. Pedig az előbb még nem volt szél, és a hajam is össze volt fogva.
 Aztán elkezdtem zuhanni a feketeségbe. A végtelenségig estem, de még mindig nem értem földet, és közben azt éreztem, hogy valaki fizikailag a szívemmel játszik, mindent kiolvas belőle, nem maradnak titkaim, közben csak zuhanok, zuhanok és zuhanok.
 Hirtelen visszafordult az idő, megint gyerek vagyok, de már nem estem, hanem felfelé húzott valami. Előbukkantam Rheya szemeiből, a lábaim remegtek, izzadtam. Térdre estem, kezeim a száraz port markolták.
 A rejtélyes vénasszony mosolyogott. Talpra segített.
 - Erősebb vagy, mint a többi. Gyere velem.
 Követtem Rheyát a templom fő termébe, ahol egy hatalmas Síva-szobor állt. Rheya megállt a szobor előtt, meghajtotta a fejét majd odalépett az istennő lábához, és meghúzta a nagylábujját. Egy titkos ajtó nyílt meg a szobortól balra, ahova mi beléptünk.
 Nyolc urna állt előttünk. Mindegyik a térdemig ért fel.
 - Válassz - suttogta a mellettem álló nő - Egynek ki kell innod a tartalmát.
 - Mert?
 - Ne kérdezz. Egynek ki kell innod a tartalmát.
 - És belenézhetek, mielőtt döntök?
 - Ne kérdezz. De igen, belenézhetsz.
 Sorra végignéztem mind a nyolc urna tartalmát. Különböző színű folyadékok voltak bennük, de hatot gyorsan kizártam. Egy gyöngyházfényű és egy hollófekete között vacilláltam. Mint Rheya haja és szemei. Melyik a fontosabb? A logika azt mondatta velem, hogy a szemek. Megragadtam a fekete folyadékot tartalmazó urnát, és habozás nélkül ledöntöttem a tartalmát. Olyan volt, mint a legerősebb alkohol, amit valaha ittam, azt hittem, lángra gyújtja a torkom. De semmi több. Felnézek Rheyára, ő pedig mosolyogva néz vissza rám.
 - Tényleg más vagy, mint a többi. Még soha senki sem találta el. Gyere velem.
Továbbmentünk egy újabb terembe. Egy hatalmas barlang volt a hegyben, közepén egy halványkék fénnyel ragyogó lebegő fakocka.
 Rheya leült alá és ő is ugyanúgy elkezdett fényleni.
 - Ülj le ide velem szemben - úgy tettem, ahogy mondott - Nem mondtam el mindent magammal kapcsolatban, és úgy érzem, te különleges vagy és megérdemled. Szóval, hol is kezdjem? Egyszer volt, hol nem volt… így szoktátok kezdeni, ugye?
 - Csak a meséket.
 - Lehet, hogy te mesének fogod érezni. Hatezer évvel ezelőtt jöttem le a földre, ebbe a templomba, hogy őrizzem. A templomot, az embereket, akik itt élnek, a tudást, ami itt rejlik. Akik ezt a templomot építették, azok az emberi létezés lényegét építették ezekbe a falakba. Azért készült el ilyen lassan. Az emberek közben megálltak, hogy hazamenjenek a családjaikhoz, hogy eltűnjenek a szeretőikkel az erdőben, elmentek, hogy meditáljanak, vagy csak hogy pihenjenek. Mert megértették, hogy csak egyszer élnek, és hogy nem szabad az életüket arra áldozni, hogy az isteneiket tiszteljék, hogy annyi, hogy nem felejtik el őket, és hogy tisztelettel gondolnak rájuk, elég. Mégis megépítették ezt a templomot, amit mindegyik istennek szenteltek. Amire te azt hitted, hogy fő terem, az csak egyik volt a sokból. Amikor készen lettek a templommal, az istenek megformáztak és ideküldtek engem, hogy vigyázzak ezekre az emberekre, akik mind elérték a megvilágosodást. Mert ez egy megvilágosodott nemzet volt, akik értették az életet. Meglepett, hogy mekkora a kíváncsiságuk, hogy mindig újat akartak tanulni, és hogy rendszeresen kijártak az erdőbe, hogy megfigyelhessék azt. Mikor visszaértek, feljegyezték, amit megtanultak - intett a kezével és megláttam, hogy a mögötte levő fal tele van tekercsekkel, mint egy hatalmas könyvtár. A tekercsek porosak voltak, de azon kívül érintetlenek - Emberöltők teltek el így, láttam gyerekeket megszületni és öregemberként meghalni. Láttam örömöt itt-ott megpettyezve bánattal, életet, amelyet néha beárnyékolt a halál, születést és temetést, csak én maradtam egyedül, időn kívül. Az emberek gyakran jöttek hozzám tanácsot kérni a napközbeni dolgaikhoz, fontos ügyekben pedig az istenek útmutatására bízták magukat.
 - Végignéztem, ahogy egy másik, nagyobb nép leigázza az enyémet, és én semmit sem tudtam tenni. Láttam, ahogy a férfiakat megölik, az asszonyokat és a lányokat megerőszakolják, a gyerekeket pedig elviszik, hogy sajátjaikként neveljék őket. Ennek már több, mint háromezer-ötszáz éve. Azóta ezt a templomot elfeledték. Ugyanúgy, ahogy engem is. És én itt ültem, a saját halhatatlanságomba zárva, egyedül, időn kívül. A fejemben mindig újrajátszódott az a boldogság, ami körülvett, mikor még a megvilágosodott nép itt élt. Elkezdtem vágyakozni a halandóság után. Visszamentem hát az istenekhez és megkérdeztem, hogy hogyan érhetem el ezt. Ők azt mondták, úgy, hogy ha sok halandó életet elveszek a saját szórakozásomból, az isteni világ kitaszít. Ezért vagy te is itt.
 Megfogta a kezem, nekem pedig csontomig hatolt a rettegés. Felálltam és elkezdtem futni, de a terem ajtaja bezárult, és én egyedül maradtam.
 Az életem lepergett előttem, a végén pedig újra ugyanazt láttam, csak különböző testekből. Száz meg száz felfedező itta ki az urnákat, és bármelyiket itták, Rheya mindig ugyanazt mondta:
- Tényleg más vagy, mint a többi. Még soha senki sem találta el. Gyere velem.
Száz meg száz ártatlan kíváncsi ember szeméből láttam újra, ahogy Rheya szóról szóra elmondja a történetét, majd bezárul az ajtó, és leereszkedik a sötétség, ami végül engem is körülzárt.
 Valahol a távolban, egy indiai kórházban gyereksírás hangzott fel az éjszakai sötétben.
 - Kislány - mondta az orvos.
 A kimerült anya magához szorította gyermekét, és az öröm könnyei peregtek le arcán.
 - Rheya - suttogta.