Bigi naplója - Szeptember 29., hétfő

Ma esősebbre fordult az idő, így esernyővel a kezemben szálltam fel a túlzsúfolt buszra. Próbáltam összehajtani anélkül, hogy bárkinek is neki mennék, vagy leütném az esernyővel, de pechemre egy hang azonnal megszólalt:
- Ezzel engem akarsz célba találni?
- Szívesen leütnélek, de nem foglak – válaszoltam Leninek. - Megbeszéltük, hogy nem állunk szóba egymással, de most ez kivételes. Ma meg kell csinálnunk a földrajz leckét, és holnapra le kell adnunk. Addig nem késünk a határidővel. Mikor érsz rá? – Leni gondolkozott, majd így felelt:
- Majd átmegyek hozzád háromkor.
- Honnan tudod, hol lakom?
- Látni szoktam, hogy melyik házba mész be. Elég közel laksz – Ó, így már érthető.
- Jó, akkor majd gyere.
- Biztosan jobban örülnél Kornélnak, vagy már becézgeted is?
- Mi van? Hogy jön ide Kornél?
- Szóval még nem szólítod, drágaságomnak, vagy gerlicémnek, szúrós tubarózsámnak, édes kis tapírocskámnak? – Mire leesett, hogy mit akar mondani, hangos röhögésben törtem ki. Bár az utasok bolondnak nézhettek, mint én Lenit. Miután öt percen keresztül folyamatosan fogtam a hasam, és még mindig nevettem, neki is megenyhültek a vonásai.
- Te így szólítod Anettet? Jézusom, én nem mondanék senkinek sem ilyet.
- Nem szólítom így. Engem első nap mégis Idegbajosnak hívtál! – háborodott fel.
- Te meg Lötyinek, mintha az jobb lenne! – Fordítottam durcásra a szót.  Farkasszemet néztünk egy ideig, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Jó lesett ez viccelődés Lenivel a három hetes feszültség után. Megérkeztünk a sulihoz, mire leesett, hogy nem kéne többet beszélgetnünk, hisz még pont én kértem ezt tőle.
- Kicsit elterelődött a téma, de akkor, 3-kor gyere, és másról már nem fogunk társalogni – komolyodtam meg. Besiettem a gimibe, majd lepakolva a cuccom, megint a szertárba mentünk a lányokkal. Elmondtam nekik, hogy tényleg elkezdtem járni Kornéllal, és a beszélgetésemet Lenivel.  Hiába. Hiába akartam eltávolodni tőle. Hiába jöttem össze a haverommal. Hiába jár egy cicababával, amikor együtt vannak, akkor sem figyel rá. Hiába kértem tőle azt, hogy hagyjon, nem tudom betartani ezt a kérésem. Bármennyire is tagadom, napról-napra közelebb érzem magamhoz. Bármennyire is nem akarom, csak rá gondolok. Bármennyire is tudom, hogy mi lenne a legjobb, akkor is szörnyen hiányzott a társasága, és inkább törjön a szívem darabokra, mintsem, hogy ne beszéljek vele. Nem tudom, mi a szerelem. Lehet, hogy csak egy hónapja ismerem, de úgy érzem, belezúgtam, ha még nem is tudom erre kimondani még: szeretem, viszont az összes alkalommal egyre közelebb kerülök ehhez az érzéshez. A barátnőim óva intenek ettől az egésztől, de azt hiszem, már késő. Miközben beszélgettünk, becsengettek. Épphogy beértünk, Sass Klára asszony lépett be, egyenesen felém tartva.
- Itt van a páros feladatuk? – nézett ránk.
- Mi nekünk… folyamatban van – dadogtam. Ijesztően közel hajolt.
- Még nem csinálták meg a feladatot? Mára kellett volna! Azonnal bevágom az egyest! Ez hallatlan! – Épp felkapta az ellenőrzőm (Miért csak az enyémet?), amikor padtársam szólt közbe:
- Azt mondta októberig kell, holnap harmincadika lesz, addig még beadhatjuk, nemde? Vagy nem hihetünk a szavának? – meredt rá merészen Leni.  A tanárnő homlokán egy ér rángatózott (Anettre emlékeztetett), és ledobta az ellenőrzőm, hogy egy pillanatra azt hittem, lecsap. Klára asszonyság egész órán méregetett, és mindig tőlem kérdezett, Luca hiába lóbálta a kezét.  Hálásan pillantottam óra végén Lenire, csak a sas lecsapott rá, vagyis Anett. Kornél jött oda hozzám, és szorosan átkarolt. Miután elmaradhatatlanul megpuszilt, ő fizette a reggelimet a büfében. Hiába mondtam neki, hogy hagyja, ragaszkodott hozzá. Így még nehezebb volt. Olyan rendes velem, én meg pár nap után dobni akarom? Elsőnek azt hittem, hogy lezárhatom Lenivel, majd Kornéllal újrakezdhetem, de miért is lett volna így? Négy napja jártunk, de nekem csak baráti az egész kapcsolatunk. Ezen filóztam minden szünetben. Miért ilyen bonyolult minden? Vagy miért hitegetek valakit? Olyan bolond vagyok! Kornél a legjobb fiúbarátom, nem akarom elrontani a dolgokat.
- Így jó lesz, Bigi? – nézett rám Kornél.
- Miről van szó?
- Ma egész nap nem is jársz itt, csak testileg. Minden rendben?
- Persze! – mosolyogtam rá, de nagyon műnek éreztem. Kornél nem is tette szóvá, de látszott rajta, hogy tudja az igazat, miszerint nincs minden rendben. A buszmegálló felé gyalogolva, Kornél a kezem fogta. Lehajolva megpróbált megcsókolni, és feltartottam az arcom. Megpróbálkoztam a lehetetlennel, azt akartam, hogy ő iránt érezzek úgy, mint Leni iránt, de ha erőltetném is, akkor se bírnám megcsókolni. Képtelen vagyok őt szeretni, pedig csak neki akartam jót, de sérülni fog. Gyorsan elhátráltam, és elfordultam. Sírni akartam, amiért így kihasználom őt. Éreztem, ahogy tanácstalanul mered rám. Tudta, hogy ez nem fog összejönni. Mivel a busz éppen megjött, köszönés nélkül felléptem rá. Lerogytam az első székre, és a testem bizseregni kezdett. Éreztem, hogy ő jön. Leni mellettem foglalt helyet, majd elgondolkodón meredt rám.
- Mi a baj? Ugye, az a tuskó nem erőltet semmit?  - Aggódott. Miattam. Megráztam a fejem, és ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy megérintsem a kezét, de az túl bizarr lett volna, így visszafogtam magam.
- Ez nem igazán működik köztünk, de erről most ne beszéljünk. Köszönöm, hogy aggódsz, és hogy megvédtél a boszival szemben – mosolyogtam rá.
Biccentett, majd csörgött a mobilja. Még leolvastam, hogy Anett van írva a kijelzőn. Leni megnézte, de kinyomta.
- Nem veszed fel? A barátnőd hív – képedtem el.
- Most nem érek rá – felelte flegmán.
- Mert beszélgetsz velem?
- Aha. Majd visszahívom, így is egész nap együtt vagyunk a suliban, alig tíz perce váltunk el.
- Nektek milyen a kapcsolatotok, minden rendben?
- Anett mikor volt normális? – Erre egyszerre nevettünk fel.
- Válaszolj rendesen. Minden oké? – nagyon izgultam, ez egy fontos válasz volt.
- Hát, még kibírtam mellette, ha kezdek megbolondulni, szólok – kacsintott rám. Nem, ez nem volt rám hatással. Igaziból hatalmasat dobbant a szívem, de ezt palástoltam, vagyis megpróbáltam… A busz megállt, és Leni intve leszállt, én kivirulva pattantam le, és boldogan mentem haza. Otthon anyának elmondtam, hogy ma Leni átjön. Nos, eléggé méregetve nézte az arcom, szerintem gyanút fogott, hogy ez milyen fontos dolog. Lezuhanyoztam, és készülődtem a találkozóra. Felvettem egy lila egybe ruhát, majd szálkafonással megcsináltam a hajamat, melybe műanyag rózsacsatot tűztem. Kiválasztottam egy lila szandált, aminek volt egy kis sarka. Befújtam magam parfümmel, és késznek ítéltem magam. Sminket sosem használtam, megmaradtam a természetes a külsőmnél. Még volt fél órám, ezért elővettem a „Szerzeményes” füzetem, és elkezdtem egy új dalt: „Egyre közelebb a szívemhez”. Épp egy sort írtam, amikor anyu beszólt:
- Kicsim, itt van Lénárd.
- Csak Leni, rendben?
- Persze – Anya éppen lement volna a lépcsőn, de utána szóltam:
- Jó a külsőm?
- Csodaszép vagy, gyere – ragadta meg a kezemet, és valóban ott állt Leni a nappalinkban, életnagyságban. Térdnadrágban volt, és zöld pólót viselt. Rámosolyogtam, és anya közbeszólt, hogy menjünk enni. Leni elsőnek ellenkezett, hogy nem szeretne zavarni a vacsorában, de anya szó szerint lenyomta egy székre.  Brassóit ettünk, és vendégünk két tányérral is szedett, a végén már versengtünk, ki tud többet magába tömni. Fél tányérral nyertem.
Mikor felmentünk a szobámba elkezdeni a feladatot, lerogytunk az ágyamra.
- Akkor melyik országról írjunk? – kérdeztem.
- Mindegy, csak legyünk rajta gyorsan túl.
- Válasszuk ki az atlaszból – javasoltam. Húsz perc múlva sikeresen kiválasztottuk Angliát. A netről és könyvekből szedtünk elég információt, és elkezdtük. Egy órája tartott a munka, majd megkérdeztem Lenit:
- Nem kérsz inni? – Csak egy bólintással válaszolt, én meg lementem a konyhába. Anya időközben újra elment a műszakját végezni, én meg eresztettem vizet a csapból. Épp felfelé tartottam, amikor hirtelen sikoltottam egyet. Akkora nagyot terültem, hogy Leni azonnal leszaladt.
- Mi történt, jól vagy? – Jött le hozzám, amikor látta, hogy a lépcső előtti szőnyegen felbuktam, ügyesen kiborítva a poharakat. (Szerencse, hogy műanyagok voltak.)
- Szerintem nem, nagyon fáj a bokám. Aú – segített fel, de nem tudtam ráállni. Visszahanyatlottam a földre.
- Fel kell kelned, még ha fáj is.
- Nem megy, nem tudok menni – sóhajtottam. Lehajolt, majd kissé megemelve, megtartotta a vállam, és felvett az ölébe, átkaroltam a nyakát. Ilyen pózban nyögdécseltünk fel az emeletre, és a fürdőszobából szerzett elsősegély- csomagban lévő fáslival bekötötte a lábam, miután megállapította, hogy csak kibicsaklott. Nagyon közel volt hozzám, és az ágyam előtt térdelt. Igazán filmbe illő jelenet volt.
- Miért nem lepődöm meg, hogy ilyesmi történt?
- Már hozzászokhattál. Egyszer azt mondtad, mellettem nem lehet unatkozni.
- Nem hazudtolod meg magad.
- Talán te vagy az őrangyalom, vagy mi?
- Hát, vigyáznom kell rád – nézett mélyen a szemembe. Milyen rég szerettem volna elmerengeni borostyán tekintetében! Valahogy lassan esett le, hogy egyre közelebb kerül az arcunk a másikéhoz. Akkor már megtörtént a baj. Azonban ez már nem véletlen volt, hanem mindketten akartuk. Lassan érintettük össze az ajkainkat, már azok a bizonyos pillangók a gyomromban nagyon ki akartak szabadulni. Olyan vágy fogott el, hogy ezt nem lehet szavakkal kifejezni. A szívem kiegészült a mámoros boldogsággal, majd egyszerűen kiteljesültem. Leni a másik felem. Pár pillanatos fáziskéséssel, de ráébredtem, hogy csörög a telefonom. A kezemmel levettem az asztalról, és kinyitottam a szemem. A varázslat véget ért, majd jött a rideg valóság. Kornél hívott.  Leni az arcomat fürkészte, ami teljesen lefehéredett a pirosság után.
- Ő az, ugye? – kérdezte, és eltávolodott az ágyamtól, majd fel-alá járkált. Nagyon feszült volt.
- Igen – nyögtem ki a választ neki.
- Ne vedd fel, csak elrontana mindent. Töltsd velem ezt a délutánt anélkül, hogy bármi közbe zavarna – kérlelt. Csábító ajánlat.
- Nem lehet. Ez a csók rontott el mindent. Ezt már nem lehet a véletlenre fogni. Szégyentelenek vagyunk! Én Kornéllal járok, te meg Anettel. Ennek nem szabadott volna megtörténni. Miért kellett csókolóznunk?!  Hiba volt!
- Ó, szóval visszacsinálnád, ha lehetne? Örülnél, ha nem történt volna meg? Rendben, ha ez a kívánságod. Már itt sem vagyok. Én sem vagyok boldog a tudattól, hogy mással vagyunk együtt, és így történt meg a dolog, de ezen változtathatunk. De te nem akarod – Lebaktatott a vizes lépcsőn, majd hallottam az ajtó csapódását. A mobilom csörgése is ekkor hagyta abba a csengőhangot. Kornél is kinyomta. Lerogytam az ágyra, és a könnyeim hullottak. Ez mind az én hibám. Miért nem beszéltem még őszintén Kornéllal? Annyira szerettem volna, ha megtetszik, de csak egy valaki jár az eszemben szüntelenül. Ami a legrosszabb a mai történtekben, hogy Leni ezt megtette volna értem, de én meg itt hezitáltam. Sajnáltam a legjobb barátomat is, de Lenit sirattam. Pár óra múlva elővettem a „Szerzeményes” füzetem, majd új számot kezdtem: „Megérdemelt könnyek” címen.