Bigi naplója - Szeptember 5., péntek

Huh. Így jellemezném a mai napomat. Akkor nézzük a dolgokat, szépen sorban. Reggel vidáman keltem, egy cseresznyés pólót vettem fel a kedvenc farmerszoknyámmal, ami a térdem alá ér. A hajamat egy kis változatosság kedvéért, lófarokba kötöttem, majd azt fontam be. Még anyával is nyugodtan maradt időm reggelizni bundás kenyeret. Széles mosollyal az arcomon indultam el, és anya a kapuban még utánam kiáltotta, hogy sokat szerencsét a meghallgatáson. Útközben Dia is hívott telefonon, és csevegtünk egy kicsit. Jól megy neki továbbra is az egyetem, és a barátjával sokat beszélgettek az esküvőről, úgy gondolja, hogy hamarosan meg is kéri a kezét. Odaérve a buszmegállóba megöleltem Lilit. Ugyanis, hogy elkerüljem a tegnapi incidens után Lenit, ezért ma Lilivel utazok a 6:10-es busszal. Ezzel a járattal már több diák ment, de sikerült helyet szereznünk.
- Kiheverted már a tegnapi dolgokat? – érdeklődött barátnőm.
- Hát, még biztos erről beszélgetnek a többiek, de megleszek.
- Amúgy, tudom, hogy nem szereted ezt a témát, de kérdezhetek valamit ezzel kapcsolatban?
- Persze, kérdezz nyugodtan – engedtem meg Lilinek, pedig nem akartam felhozni a dolgot.
- Ö, és milyen volt a csók? – hihetetlenül meredtem rá, de jogos volt a kérdés. Már magamnak is sokszor feltettem, de valójában nem tudtam rá a választ.
- Hát, igazából fogalmam sincs. Hirtelen történt, és akkor nem azon filóztam, hogy jó-e, esetleg, élvezem, hanem az kötött le, hogy megtörtént. Viszont arra emlékszem, miszerint nem akaródzott tiltakozni, valahogy a pár másodpercnyi sokk után is mozdulatlan maradtam. Bár néhány perc alatt jutott el a tudatomig, hogy pontosan mit is csinálunk – fejtettem ki a történteket.
Lili elgondolkozva meredt maga elé, majd egy kis idő múlva megszólalt:
- Akkor végül hagytad, hogy csókolózzatok. Mióta találkoztál vele, valahogy mindig történik valami köztetek, és folyton róla elmélkedsz. Más szóval, egyfolytában rá gondolsz, és ez tudod minek a tünete? Nem lehet, hogy esetleg felkeltette az érdeklődésedet? – fürkészte az arcomat Lili, de nekem még mindig nem esett le, mit szeretne ezzel mondani. Biztos látta rajtam az értetlenséget, amikor még egyszerűbben fogalmazott:
- Belezúgtál Lenibe? Megkedvelted? – a fejemben visszhangzott a kérdése, és mint akit arcul csaptak, esett le az igazság. Ez a dolog még eszembe sem jutott a héten, egyszerűen nem találtam magyarázatot arra, hogy miért akarok folyton elrévedni Leni borostyán szemeiben, miért zavart, amikor Anett folyton körülötte legyeskedett. Ezért gondoltam rá megállás nélkül. Hiszen én megkedveltem Lenit! Még sose fogott meg komolyabban senki, és nuku tapasztalatom volt. Még általánosban egy helyesebb fiúba estem bele, de hamar kiábrándultam belőle. Ennyi az egész szerelmi életem, egészen eddig.
- Megtetszett volna Leni? Mégis hogyan? – sújtott le a hír, de valahol megkönnyebbültem, hogy most már értem a furcsa viselkedésemet. Lili visongva átkarolt, és ő szemmel láthatólag nagyon örült a hírnek. Én viszont nem tudtam mit szólni hozzá. Lili tapsikolva szállt le a buszról, és a millió karkötője csilingelt közben. Begyalogoltunk a suliba, és én ledermedve bámultam magam elé. Pár perc múlva Ildikó megérkezett, és neki is elújságoltuk a felismerést. A portás szertájában gyülekezve ujjongtak a barátnőim.
- Végre, hogy leesett! Azt hittem már nekünk kell felvilágosítanunk az érzéseidről! –könnyebbült meg Ildi.
- Mi van? Ti tudtátok, és nem is szóltatok? – háborodtam fel. - Én nem is sejtettem. - A lányok összenéztek, majd Ildikó folytatta a beszédet.
- Nos, nekünk már az első nap feltűnt, de azt akartuk, hogy magad gyere rá. Bocsi, de remélem megérted – mosolygott rám kedvesen, Lili meg tovább tapsikolt.
- Köszönöm, ha elmondtátok volna, akkor valószínűleg nem hiszem el. De most mit csináljak ezzel a hírrel? – néztem rájuk.
- Gondolom, beszéljétek meg, vagy ilyesmi, nem?
- Tessék? Ezt nem fogom elárulni neki. Meg attól, hogy tetszik, még nem járnék vele. Egy hete ismerem, alig tudok róla valamit. Az igaz, hogy sokszor megnevetetett, de azért meg is bántott. Ez így gyors lenne, meg elfelejtettétek, hogy éppen kerülöm? – Ezen még vitatkoztunk kicsit, de inkább felfüggesztettük a tanácskozást, mert csöngetett. Már mindenki ott volt a teremben. A pillantásom megállapodott Kornélon, szegény, még vele is beszélnem kell.  Tesi volt az első óránk, de elméletet vettünk. Kevés dologra emlékszem, hogy mit beszéltünk a tanárral, mert Lenire pillantottam sokszor. Hogy jöhet pont ő be? Bár ezt már tényleg nem tagadhattam le magam előtt. Óra után félre hívtam Kornélt, aki elég hűvösen viselkedett, és tartotta a távolságot. A folyosón sétálva, kerülte a tekintetemet, és várta, hogy elkezdjem a beszélgetést.
- Nézd, Kornél, sajnálom. Tudom, hogy utálod őt, és rosszul érintett a dolog, de az a csók csak baleset volt. A buszon egy kanyarban ráestem, és megtörtént. Nem jöttünk össze – magyarázkodtam. Kornél gondolkozott a hallottakon, de nem szólt semmit.
- Köszönöm, hogy megvédtél Anettel szemben. Nélküled már kopasz lennék - vicceltem, hogy oldjam a feszültséget, erre ő neki is elterült az arcán a gyerekes vigyora.
- Sajnálom, hogy felkaptam a vizet, mert ez nem az én dolgom. Csak nem akarlak együtt látni vele, nem érdemel meg téged. Ő egy barom, szóval kerüld el, rendben? – kérlelt Kornél. Az jól esett, hogy aggódik értem, de az már kevésbé, hogy el akarja helyettem dönteni, kivel beszélgessek, kit kerüljek el. Ám nem szóltam semmit, mert ezzel csak segíteni akart. Miután elmosolyodtam, magához húzott, és most a fejem helyett az arcomat puszilta meg. Kissé elhúzódtam tőle, de megint elöntött a féltékenység, mert Lenit éppen ki ölelgette? Persze, hogy Anett, akinek mély dekoltázsa volt feszülős topjában. Informatikán könnyű feladatot adott Vivien tanárnő, és a dupla órán is azzal bíbelődtünk. Utána földrajz óra következett, mégis kivel? Sass Klára Boszival…
- Páros feladatot kell megoldanotok. Októberig le kell adni egy országot minden szempontból leírva: elhelyezkedés, éghajlat, növény-állatvilág, vallás, stb. Mindenki a padtársával fog dolgozni, jegyre. Két A/4- es lapra kell írnotok, kézzel. Ám az egyik oldalán a szabadon választott országhoz fűződő rajzot kell készítenetek. Van kérdés? Nincs, helyes, én is így gondoltam. Nyissátok ki a füzetet, diktálok – „köszöntött” minket Klára asszony.  Az óra sercegő tollakkal telt, és még az ikrek sem mertek szórakozni. Na, remek, akkor sulin kívül is találkoznom kell majd Lenivel, bár a gondolattól kipirultam. A szünetekben a „Szerzeményes” füzetemet bújtam, és azt memorizálgattam, mert hetedik órában lesz a felvételi a suli együtteshez. A többi két óra eseménytelenül telt, mindig a legtávolabb húzódva padtársamtól.
- Kívánj sok szerencsét, Lili! Biztos menni fog a dal? – faggattam barátnőmet.
- Nekem meg jól fog szólni a gitárszólóm? – aggodalmaskodott Ildi is.
- A legjobbak lesztek! Nem izguljatok! Fantasztikus számot írtál, te meg őstehetség vagy! Majd hívjatok, hogy hogyan szerepeltetek, rendben? – Azzal szorosan átölelt mindkettőnket, majd elsietett, mert éppen megérkezett a busz. Ildivel egymás kezét szorongatva léptünk az iskolába. A papíron az írták, hogy a földszinten kell sorakozni, és valóban, ott állt egy csomó diák. A teremajtókra kitették egy cetlire, hogy kinek hova kell állni. Akik énekesnek jelentkeznek, azoknak a 11/ B ajtajánál kell várakozni. Mindenkinek meg volt a helye, és egy bátorító mosollyal léptem el Ildi mellől, aki a gitárosoknál megállt. A dalszövegírós sort is hamar megtaláltam, és nagyon megijedtem, mert vagy húsz ember ott sorakozott. Igaz, kevesebben voltak, mint a többinél, de nekem így is a torkomban dobogott a szívem. A mostani banda csak végzősökből állt, ezért minden helyre új embert keresnek. Egy fiatal fiú állt meg az én soromnál, és kinyitva a teremajtót, beinvitált minket. A jelentkezők helyet foglaltak a székeken, majd a tanári asztal felé néztünk, ahol egy kisebb emelvény állt mindenféle hangszerekkel megrakva. A végzős diák így kezdte szónoklatát:
- Köszönöm, hogy eljöttetek a meghallgatásra. Az én nevem Bence, és én írom két éve a dalokat az együttesnek. Mivel mi ebben az évben fogunk végezni, a helyünkre keresünk új embereket. Az én helyemre közületek fog lépni, és már kíváncsian várom az előadásotokat. Aki hangszerrel szeretné bemutatni szerzeményét, akkor csak nyugodtan. Pontozni foglak titeket, majd én választom ki a legjobbat. Mindenféle dalra szükségünk van, mert a banda az ünnepségeken, programokon fellép, és a suli rádióban is szoktunk zenélni. Ha a gimit hívják, akkor nagyobb, városi eseményeken is fel szoktunk lépni, ezért komolyságot kérek. Gondolom, nyilvánvaló, hogy trágár szavak nem lehetnek a művekben. Szóval, akkor hajrá. Akkor kezdjük is innen – mutatott Bence egy elöl ülő lányra. Engem minden produkció lenyűgözött, nem is tudtam volna választani. Nos, nem maradt sok önbizalmam a végére. Bence az asztalnál pontozott mindenkit, arca nem árult el semmit. Időközben páran bejöttek a terembe, akik kíváncsiak voltak, és már túl voltak a saját előadásukon. Rajtam volt a sor. Remegő lábakkal vonultam ki, és álltam fel az emelvényre. Ekkor valakik beléptek az ajtón. Elsőnek csak Lenit láttam, és örültem, hogy megnéz, mert azt akartam, hogy hallja a számot, ami róla íródott. Ám utána belépett a terembe Anett, majd a két Lin is. Miután a Barbie-más észrevett, gúnyosan vigyorgott, és reménykedett, hátha elrontom. Még rosszabbul lettem, mint az idegességtől eddig voltam. Ők mit keresnek itt? A szintetizátorhoz ültem, és mélyet lélegeztem. Mielőtt elkezdtem volna, újra Lenire pillantottam. Kár volt. Anettel beszélgetett, aki hirtelen szájon csókolta Lenit! Teljesen lefagytam, és késve érkezett Bence mondata, miszerint ne féljek, és kezdjem el végre. Szívem szerint elfutottam volna, de erőt véve magamon maradtam. Hirtelen dühös lettem, amiért Leni tegnap velem csókolózott, még ha csak véletlenül is, ma meg Anettel, aki eddig mindig ott volt körülötte, de sosem mutatott iránta különösebb érdeklődést. Határozottan elkezdtem a dalt a billentyűzet fölé hajolva, majd Lenire szegeztem a tekintetem, és reméltem égeti, mint a tűz. Majd belekezdtem az „Idegbaj a buszon” – ba. Mindent beleadtam: a dühöt, amikor gúnyolódott első nap, a szünetben való féltékenységet, a megbánást, amit a pofon után éreztem, a nevetést, amikor már fájt a mosolygás, de nem tudtam abbahagyni, annyira jól szórakoztam, és végül azt, hogy szépen lassan megkedveltem pár nap alatt. Leni kíváncsian fordult felém, és leesett állal hallgatta, felismerte, hogy ez a dal rólunk szól. Anett értetlenül bámult, nem tudta mire vélni „barátja” arckifejezését. Amikor befejeztem mindenki tapsolt, és Bence elégedetten nézett rám, pedig eddig senkinél nem mutatta ki, mit gondol. Meghajolva valahogy letámolyogtam az emelvényről, és megvártam, amíg Bence még egyszer megköszöni az előadásokat, majd elbúcsúzik. Az emberek szedelőzködni kezdtek, én meg kirontottam az ajtón. Most is éreztem Leni belém fúródott tekintetét, de egyenesen a WC-be mentem. Egyszerűen nem ment ki a fejemből Leni és Anett csókjának a képe. Valaki bejött a WC-be, és megnyugodtam, amikor Ildikó volt az.
- Jól vagy? Sajnálom, hogy nem értem oda a tiédre, csak mink is akkor végeztünk a gitáros előadásokkal. Nekem egész jól ment, egyszer rontottam, de még a mostani tag is bólintva jelezte, hogy tetszik neki. Amúgy ő nagyon kedves volt, Matyinak hívják. Miután végeztünk, meg is dicsért. A tied hogy ment? Minden rendben? – mondta barátnőm.
- Majd megbeszéljük, jó? Most nincs kedvem az én előadásomról társalogni. De te nagyon ügyes voltál, gratulálok. Biztos bekerülsz – öleltem át Ildit, akinek örök hála, hogy nem faggatózott.
- Csak annyit mondj, hogy jól vagy?
- Történt valami, de kibírom. Meg majd jövő hét hétfőn elmesélem, ne aggódj értem – mosolyogtam rá, de elég átlátszóra sikeredett.  Mivel nem akartam barátnőmet lelombozni, a buszig az ő gitárszólójáról beszéltünk. Szívesen utána kiáltottam volna, amikor megjött a busz, és fel kellett szállnom Lenivel. A mellette lévő helyen senki nem ült, és zenét hallgatott. Nem akartam mellette lenni, de észrevett, és a hely felé bólintott. Óvatosan leültem, de éreztem, már nem bírom sokáig.
- Meglepően jó voltál – szólalt meg pár perc csend után.
- Csak ezen lepődtél meg?
- Természetesen meghökkentettél eléggé a dallal. Miért írtál rólam?
- Feldühítettél, és így adtam ki magamból.
- Tele vagy meglepetéssel, de leginkább bajjal. Eddig te vagy a legproblémásabb lány, akivel találkoztam.
- Rossz értelemben gondolod így? – Ez a kérdés csak úgy kicsúszott a számon.
- Mikor hogy, de melletted nem lehet unatkozni.
- Ez viszont pozitívum, bóknak szántad? – Ezt viccnek gondolhatta, de valójában komolyan érdekelt a válasz.
- Vedd úgy, ahogy akarod, nem számít. – Jobban elszomorított, mint amilyen már eleve voltam. Szóval nem számít neki, nem akar kedveskedni? A busz megállt, majd gyorsan lepattantam róla. Sok mindenről akartam kérdezni, de nem mertem felhozni újabb témát. Hogyan faggathatnám Anettről, hogy ne tudja meg, hogy mennyire érdekel a dolog?
- Na, hogy ment a meghallgatás, kicsim? – kérdezte anyu, amikor hazaértem.
- Jól, mindenki tapsolt, de nekem mindenki előadása tetszett. Hát, majd meglátjuk, hogy sikerül-e bekerülnöm. Ildikó is ügyesen teljesített, jól gitározott – számoltam be anyunak.
- Ez remek! Tudtam, hogy ügyesek vagytok! Átadod Ildinek is a gratulációm? Még volt valami a suliban?
- Persze, átadom. Hát, az órák unalmasak voltak, és van pár leckém, kábé ennyi – Vacsora közben beszélgettünk Diáról, majd anyu fodrászatáról. Felérve a szobámba, nem kapcsoltam villanyt, hanem leguggoltam az ajtónak dőlve, és engedtem, hogy néhány könnycseppem legördüljön a szememből. Hagytam, hogy a mélabú maga alá temessen egy fél óra erejéig. Bár fájt a látványuk, de nem fogok összetörni miattuk. Nem éri meg. Nem voltam szerelmes még Lenibe, ahhoz sokkal több idő kell, de tudom, hogy ha minden nap látom, minden héten beszélünk, akkor egyre fontosabbá fog válni. A szintetizátoromhoz ülve el kezdtem írni egy új dalt: „Nem számít, de beléd estem”. Este tíz órára be is fejeztem, és Lenire gondolva aludtam el.