2014. szeptember 21., vasárnap

Novelláim

Sziasztok, most néhány művet szeretném megosztani, remélem, tetszeni fog. :)
Vámpírvadászat



Már több mint húsz perce bent volt. Mégis mi történhet odabent? Idegességemben úgy öleltem a fatörzsét, mintha odaragadtam volna. Ugye, nem esett baja? Az ősi kastély teljesen elhagyatottnak tűnt, nem árulkodott semmi arról, hogy egy vámpírcsapat vette birtokába. A telihold derengő fénye úgy hatott a romokon, mintha valami természetfeletti köd lengné körül. Egyre jobban rám nehezült a hajnal lehelete, ezért még szorosabban bújtam a fához. Miért hagytam, hogy Jack megvalósítsa azt az őrült tervét, miszerint lepjük meg a vérszívókat, mielőtt szólnánk a vadászoknak? Az éj leple alatt minden szükséges holmit becsomagoltunk egy hátizsákba, majd az összes rendelkezésünkre álló fegyverrel felszerelkeztünk – az övünk alá szenteltvizes üvegcséket rejtettünk, a csizmánkba karókat dugtunk. Én a biztonság kedvéért még fokhagymát is tettem a zsebeimbe. Megbeszéltük, hogy rajtaütésszerűen rátámad a két vámpírra. A többiekkel leszámoltunk régebben, ebből a csoportból már csak ők maradtak.  A rejtekhelyüket véletlenül fedeztük fel Jackkel, de meggyőzött, hogy tartsuk titokban.  A legutóbbi összecsapásnál is sokan megsérültek tőlünk, még egy harcot nem bírtak volna. Ám nem hagyhattuk meglépni ezeket a szörnyeket, hogy még több emberre támadjanak. Jack már sokéves tapasztalattal rendelkezik, és kivételesen ügyes vámpírvadász. Gond nélkül leszámol néhány fiatalabb vérszívóval, de legutóbb a válla megsérült, és rég nem pihente ki magát, aggódom érte. Én nem olyan régen csatlakoztam apám csapatához, amint 16 évesen beavatott a „szakmájába”. Azt mindig is furcsálltam, hogy több napra elmegy otthonról bármiféle ok nélkül, de minden szabadidejét velem töltötte. Anya az egyik régebbi bevetésen meghalt, csak én maradtam apának, ezért még nagyobb erőkkel próbál végezni a szörnyekkel. Nem minden vámpírra vadászunk, csak azokra, akik emberekkel táplálkoznak, és már-már a lebukás veszélye áll fenn. Első pillantásra megtetszett Jack szőke fürtjeivel és mélykék szemével, amint rám mosolygott. Újoncként még nem mehettem küldetésekre, de mellém osztották be tanárnak, hogy ellessek tőle egy-két mozdulatot. Mindig órákig beszélgettünk, hülyéskedtünk, amikor csak volt rá alkalmunk. Hamar megtörtént az első csók is, és lassan egy éve alkotunk egy párt. Bár az életem nem egy tündérmese, mégsem bánom, hogy csatlakoztam. Itt vannak a számomra legfontosabb emberek, és még az emberiséget is védhetem néhány szörnytől. Hirtelen éles sikoly törte meg a sötétség nyomasztó csendjét. Összerezzentem a felismeréstől: ez Jack hangja. Gondolkodás nélkül kezdtem rohanni a kastély felé, még az sem érdekelt, ha a vámpírok észrevesznek. A lépcsőn felérve összeszorult szívvel nyitottam ki a nagy tölgyfaajtót. Az előszobából egy kovácsoltvas korlátú lépcső vezetett az emeletre. A csillár gyertyafénye halványan világította meg a helységet. A szőnyegre emlékeztető anyagdarabok szanaszét szórva fogadtak két eldőlt páncél mellett. Előhúztam egy karódarabot, és úgy szorongattam, mintha az életem múlna rajta – végül is lehet, hogy tényleg ez ment majd meg. Bizonytalan léptekkel másztam meg a lépcsőfokokat. Mi vár rám fent? Már a legrosszabb gondolataim támadtak, amikor a folyosón egy mozdulatlan testet pillantottam meg. Ruhái cafatokban lógtak rajta, arcán hosszú karmolás nyomok éktelenkedtek. Közelebb hajolva megállapítottam, hogy élettelen. Ebben a „munkában” apám sosem engedte, hogy közvetlen harcban részt vegyek. Mindig én tisztítottam és pakoltam el a fegyvereket, de ölni képtelen lettem volna, bármennyire is gonosz teremtménnyel néztem volna szembe. Elfordulva hányingerrel küszködve indultam tovább. A legközelebbi ajtón belépve még nagyobb rumli fogadott. Egy fél órával ezelőtt hálószoba lehetett, most azonban csak egy romhalmaz volt. A folyosó végéhez közelítve rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy sorsfordító lesz, ha kinyitom az utolsó szobát. Reszketve löktem be az ajtót. A sötétben nem tudtam kivenni semmit.
- J…Jack? – kérdeztem bele a levegőbe. Halk morgás volt a válasz. Gyorsan történt minden. Épp hogy megláttam egy szempárt, amikor közvetlen felettem két test hangosan csapódott össze. A dulakodás hangjai egyre élesebbek lettek, amikor az ismerős hang felkiáltott:
- Menj innen, Hannah! Fuss már! – Jack jelenléte még inkább a földhöz gyökerezte a lábamat. Előkaptam az övemből egy vékony elemlámpát, és bevilágítottam a helységbe. Ekkor az ablakpárkánynak nyomták Jacket, a kinti fényben megvillantak a vámpír agyarai.
- NE! – kiáltottam torkom szakadtából. Kezemben lévő karóval odarohantam, de későn. A vérszívó lecsapott szerelmem nyakára, aki hiába próbálta lelökni magáról a szörnyet. A karót a vámpír hátába döftem, de mámorában nem is érezte annak hatását. Visszaszereztem a karót, amikor a vérszívó a földre dobta Jack eszméletlen testét. Leguggoltam mellé, és megnéztem a pulzusát a nyakán. Már nem lélegzett, bekövetkezett a legrosszabb. A vámpír nem szívta ki az összes vért, a mérge elkeveredett a még megmaradt mennyiséggel. Vámpír lesz Jackből. Nem engedhettem a bánat nyomásának, most már mindenképpen végeznem kellett ezzel a vérszívóval a szerelmem emlékére. Villámsebességgel egy újabb karóért nyúltam, de felnézve a vámpírnő elégedetten nyalt végig az ajkán. A mosolya olyan volt, mint… anyáé. Hihetetlenül ráztam meg a fejem, de nem képzelődtem.
- Anya? – szólaltam meg rekedten – Te vagy az? Az nem lehet… - Az előttem álló lény meglepődve nézett, majd lassan lehajolt hozzám. Mintha meg akarta volna érinteni az arcomat, de hirtelen vörösen villant a szeme a nyakam felé. A karó pont az utolsó pillanatban érte el a szíve helyét, mielőtt megkóstolt volna. Immáron halott test a földre esett, én meg reszketve néztem. Éreztem, ahogy valaki magához húz. Felnéztem Jackre félve, hogy talán elveszítettem emberi mivoltát. Ám ugyanazok a barátságos szemek néztek vissza rám, amiket eddig is jól ismertem. Megkönnyebbülve öleltem át a nyakát.
- Mi történt veled, Jack? Átváltoztál? – kérdeztem néhány perc csend után. Ő csak magabiztosan rám villantotta félmosolyát. Megrázta a fejét.
- Fel vagyok készülve minden eshetőségre. Apáddal már kísérletezgetek egy ideje, és minden bevetés előtt megiszok egy adag szenteltvizet, ami véd a vámpírméreg ellen. És gondolom, felismerted anyukádat. Régen csapdába csalhatták, és átváltoztatták. Mivel emberekkel táplálkozott, ezért a vámpír ösztöne eluralkodott rajta. Így elvesztette az egykor kedves lelkét. Emlékezz rá úgy, ahogyan emberként ismerted. Régen egy nagyon jóságos halandó anyukád volt, ám ő már csak egy ráhasonlító lény volt – ölelt át szorosabban.
- Igen, igazad van. Az emléke a szívemben lesz, de ez már nem ő volt. Csak felkavart az egész. Viszont örülök, hogy jól vagy. Azt hittem már elveszítettelek… - rázkódtam meg. Megpuszilta a homlokomat, majd szépen lassan leértünk a földszintre.
- Menjünk haza, lesz mit mesélni a többieknek. Majd visszajövünk velük rendet tenni a kastélyban – mondta Jack. Megcsókoltam, hogy egy kicsit lenyugodjak a történtek után. Mindent kibírok, ha mellettem ott van ő és apa . A sötétségben a szeretet ad fényt, ha hiszünk.
 


'56



- Budapesten és környékén 1956. november 4-én az emberek a szovjet tankok zajára ébredtek…- hallottam padtársam monoton hangját. Próbáltam figyelni a szövegre, de a tegnap késő éjszakai tanulás meghozta nem oly’ gyümölcsöző hatását. A tankönyvben lévő forradalmi kép elmosódott előttem, és néhány pillanattal később már én is ott álltam a tömegben.  Megcsíptem magam, de nem használt semmit. Meglepődve néztem körbe, körülöttem emberek százai voltak, valaki katonai ruhában, mások ódivatú öltözékben. A tömegben sokan középen lyukas magyar zászlót lengettek és fülsértően kiabáltak: „Szabad hazát akarunk, ahol békében élhetünk és dolgozhatunk!” , vagy „Váltsák le Gerő Ernőt posztjáról!”. Mindenki az előttünk lévő magas épületre meredt, és akkor vettem jobban szemügyre- rögtön ráismertem a Parlament hatalmas ablakaira és díszes oszlopaira. Hirtelen rossz előérzetem támadt, kezdett összeállni bennem a kép, hogy hová is kerültem.
- Nagy Imre újra tarthatna beszédet – hallottam meg egy idős nő magas hangját, aki egy fiatal fiúval beszélgetett, talán egyetemista lehetett. Nagy Imre? Nem akartam hinni a fülemnek. Meghúztam az idős nő lila felsőjének piszkos anyagát, aki felém fordult sáros arcával és vörös loknijaival.
- Elnézést, asszonyom, de mi folyik itt?- kérdeztem tőle rekedtesen. A nő leesett állal nézett rám:
- Budapesti vagy és nem hallottad a híreket? Két napja kitört a forradalom az egész városban! A szovjet katonák is átálltak a magyarok oldalára, a párt nem bír velünk. Most kivívjuk a reformokat! – mosolyodott el büszkén, én pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy mi történik körülöttem. 
Hirtelen egy vékonyka, göndör hajú kislány lépett elő a nő fehér szoknyája mögül. Halkan és majdnem sírva ezt kérdezte az asszony felé fordulva:
- Anya, meddig kell még itt lennünk? Félek…- Az asszony lehajolt és megölelte lányát:
- Ugyan már, Annuskám! Nyugodj meg és élvezd a szabadság pezsdítő érzését!
- De én ezt nem értem, az iskolában azt tanuljuk, hogy milyen jól működő pártunk van, miért kell akkor tüntetni ellene, ha annyira jó?- Az anyukája felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak az órákon. Gyorsan közbeszóltam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna – a társalgásból következtetően- Anna.
- 1956. október 25-ike van?- Tudtam, hogy a harc október 23-án kezdődött el, és az asszony azt állította, már két napja folyik a forradalom.
- Maga honnan jött, hogy ennyire ostoba? Igen, ez a mai dátum, és mielőtt megkérdezné, hamarosan 11 óra lesz – nézett rá a karórájára. Teljesen elsápadtam, az nem lehet. Megragadtam mindkettejük karját és a földre húztam őket, közben elkezdtem kiabálni, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, de a hangzavar miatt meg sem hallottak. Pár másodperccel később el is dördült az első lövés, utána egyre több zúdult a fegyvertelen tömegre a Parlament erkélyeiről és a szomszéd épületek tetejéről. A kiabálások abba maradtak, helyette velőtrázó sikoly hagyta el az emberek torkát. Pillanatok alatt kitört a pánik, mindenfelé vér fröccsent és mindenki futni próbált a golyózápor elől. Húzni kezdtem a földre hasalva a kislányt és anyukáját, alig haladtunk pár lépést, amikor közvetlen mellettem valaki felkiáltott, hátranéztem és már csak annyit láttam, hogy az asszony elterült a földön, és mellkasát piros vér itatta át- a szívét találták el. Anna sírva ráborult a halott testre, én is ledermedtem egy pillanat erejéig, de nem volt sok időnk, magamra kaptam a zokogó kislányt, és egyenesen futottam, próbálva kikerülni az elhunyt emberek testét. Megpillantottam egy igazi, mocsárzöld tankot, gondolkodás nélkül a mögé bújtam, átöleltem a kislányt, és igyekeztem minél több helyet adni a szintén odamenekülő polgároknak. Lehunytam a szemem és szörnyen kalapált a szívem, de erősnek kellett maradnom Anna miatt.  Szovjet katonák felhúztak a tank szélére, beindították a monstrumot, és a Duna szalagja mellett elhajtottunk a lövések és sikolyok közepette, még mindig lőttek és lőttek szegény áldozatokat az Államvédelmi Hatóság katonái, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a magyar tömeget sor tüzeljék le, mert nem bírtak a néppel. Rá tudtam venni magam, hogy körülnézzek, miután eltávolodtunk az Országház elől. A tankon ülő lakosok véresen, szakadt ruhákban, magukba süllyedve bámultak maguk elé, vagy hangosan sírtak és hebegtek valamit, hogy meghalt az egyik hozzátartozójuk. Én próbáltam elhessegetni Anna anyukájának halott képét, és inkább a kislányra koncentrálni. Anna teljes szívéből zokogott, szipogott megvigasztalhatatlanul. Mikor a tank megállt, kicsit összeszedtem magam, és leszálltam a hatalmas monstrumról.
Leültem a járdára egy bolt mellett, és hagytam, a kislány hadd sírja ki magát belém karolva.
Miután eltelt valamennyi idő, és Anna sírása is halkult, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hol van a családja többi tagja. A kislány szipogva felnézett rám- a történtek óta először-és így válaszolt:
- A Fecske úton lakom, de apa üzleti úton van, és már csak ő van nekem – hullottak a könnyei újra, és próbáltam tartani benne a lelket további beszélgetéssel:
- Mi a vezetékneved, kicsikém? – Ő visszanyelve könnyeit, alig hallhatóan ennyit válaszolt:
- Bihari… – Elakadt a szavam, de hát ez nem lehet!
- Így hívják a nagymamát is! Bihari Annának…- ekkor felnézett rám kék szemeivel, és hirtelen felismertem benne…
Megszólalt a tanítási óra végét jelző csengő és felriadtam. Tudatosult bennem, hogy álmodtam…


3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Szereted a palyazatokat? Az " '56" pont ide illik, csak ki kellene kicsit boviteni :)
    http://historiumkiado.eu/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=7&Itemid=11
    Viszont talaltam egy logikai hibat: hogy hivhatjak a nagymamat Bihari Annanak, ha egyszer ferjezett? Oda kene szerkeszteni valahogy, hogy Bihari csak a lanykori neve :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszönöm a hozzászólást, csak a pályázatra az jelentkezhet, akinek van egy kiadott műve, nekem még nincs, így nem indulhatok, de köszi. :) Mindjárt ki is javítom. :)
      Ölel: Bea

      Törlés