2019. január 31., csütörtök

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt sorozat

Kedves Olvasók!

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt sorozat

EGY SZENT ESKÜ. EGY BUKOTT ANGYAL. EGY TILTOTT SZERELEM. A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül.



 
*SPOILER*

A sorozatot már régebben is elolvastam, tizenéves fejjel teljesen magával ragadott. Amint újra kézbe vettem pár évvel később, már jobban körvonalazódtak a pozitív és a negatív dolgok benne. Most összeszedem azokat a szempontokat, amik szerethetővé vagy éppen élvezhetetlenné teszik a Csitt, csitt sorozatot. 
 Először is azzal kezdeném a sort, hogy számomra rendkívül szórakoztató és könnyed hangvételű. Amikor az ember még nem ismeri a cselekményt, sok bosszantó momentummal találja szemben magát, ami rontja az összképet, viszont ezekre később fogok visszatérni. Ha azonban túllendültünk az első olvasaton, és újra kézbe vesszük, már sokkal kevésbé koncentrálunk az idegesítő részekre, és jobban tudjuk élvezni. Legalábbis az én esetemben ez így történt, itt konkrétan Nora személyére gondolok. Ő tipikusan olyan főszereplő, akinek nem megérteni, hanem figyelmen kívül kell hagyni a viselkedését, és máris jobb fényben látjuk a sztorit.
Nekem az alapötlet nagyon elnyerte a tetszésem, főleg amikor az írónő azt a csavart alkalmazza, hogy a szárnyak helyét megérintve valamilyen emlékbe csöppenünk. Magából a háttértörténetből is kapunk eleget, a bukott angyalok és nephilimek világa pedig remek feszültséggel és veszéllyel teli légkört teremt. Tehát ezzel még semmi bajom nincs, az egész sorozatot tekintve valóban találhatóak benne olyan csavarok, amikre személy szerint nem gondoltam volna. Igazából mind a négy részénél csak úgy pörögtek a lapok, és pont ez a másik tényező, amit nagyon szeretek ebben a sorozatban. Nagyon hamar a végére lehet érni, tökéletesen megfelel kikapcsolódásra és szórakozásra. S a másik pozitívum Folt. A szereplők közül szinte csak őt tudnám a "normális" kategóriába sorolni, nagyon sejtelmes és izgalmas, ellenpontozza Nora hülyeségeit. Végig megtartja a maga kis titokzatosságát, sármját és humorát, teljesen jól hozza őt az írónő. Különösen akkor olvasok bele a négy rész valamelyikébe, ha valami könnyed, misztikus és romantikus élményre vágyom. Mindig megmosolyogtatnak és mulattatnak a kis féltékenységi jelenetek a két főszereplő között. Tipikusan előfordul benne minden séma, amit jól ismerünk: gonosz ex, a suli "menő" csaja is szemet vet a rejtelmes idegenre, egyre több szerelmi civódás, féltékennyé tevés. Egy ponton túl azonban Nora ezt is elrontja, hiszen még a Végjátékban sem bízik a szerelmében, aki már se szóban, se tettekben nem tudná jobban bizonyítani, hogy de, igenis csak az ő érdekeit tartja szem előtt. S szerintem amikor háború közeleg, nem éppen az a legnagyobb probléma, hogy Dabria hogyan akar bevágódni Foltnál.
 Most pedig az igazán zavaró elemeket fogom kiemelni: ezek maguk a szereplők, közöttük is Nora tökéletesen élen jár.  Számomra a mélypont a második kötet elején jött el. Ez a "nagy" veszekedés Folttal olyan mondvacsinált volt, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. S aztán egyre gyerekesebb és nevetségesebb szintre süllyedt, amire tényleg nehéz szavakat találni. Így sokadik olvasatra próbáltam kibékülni a karakterével, és elnézőbbnek lenni vele. Hiszen valóban egy tizenhat éves tinédzserről beszélünk, aki éppen átéli élete legelső szerelmét, számomra a gond ott kezdődik, hogy négy kötet alatt semmilyen jellemfejlődést nem tud felmutatni. Ugyanolyan szinten marad, mint ahogyan megismerjük, az, hogy túlélte az egész történetet csakis annak köszönhető, hogy Folt (valamilyen teljes mértékben felfoghatatlan okból kifolyólag) végig a pártján áll és segíti. Sajnálom amiért pont Norával "áldotta meg" az írónő, kár érte. Egy belevalóbb csaj sokkal jobban összeillene Folttal.
 A viselkedésében sem értelmet keresni: elrabolnak, fogva tartanak, még a tulajdon szobádban is megfenyegetnek. Erre mit is lép Nora? Ó, nyugodtan szökdösünk el otthonról a vaksötétben senkinek sem szólva, hátha ránk támadnak megint. Az már kész röhej volt, amikor drágalátos főhősnőnk a nephilimsereg élére került vezetőként, és körülbelül egy pillanatot sem áldozott rájuk. Nem is értem, miért nem váltották le egyből, így jó, hogy bukásra volt ítélve az egész lázadás. Á, ki nem tolja le nagy ívből az egész csatározást? Az még fontosabb, hogy Dabria beszélni merészelt a pasijával. Maradjunk annyiban, hogy az írónő megmutatta, milyen főszereplőt NE alkossunk, főleg ne négy köteten keresztül.
  Vee, mint legjobb barátnő elég vegyes érzelmeket hagyott bennem. Ha csak feleslegesen csacsog, elmondható, hogy Norával megtalálta a zsák a foltját. Azt viszont becsültem benne, hogy szó nélkül segített, akárhányszor csak szükség volt rá. Ő töltötte be az áldozat szerepét is, hiszen kétszer is kihasználták, örültem, hogy újra megtanult bízni az utolsó könyvben. Az a fordulat, hogy róla is kiderül, hogy nephilim, nem kellett volna. Egyrészt iszonyatosan erőltetett volt, másrészt bennem azt az érzést keltette, hogy mivel ő is egy jelentősebb mellékszereplő, de a Végjátékban már igazából nem volt rá szükség, valahogyan mégis bele kellett írni őt is. Így, lám, tegyük őt is természetfelettivé! Gyors hozzuk össze még valakivel, aztán elmondhatjuk, hogy mégis csak kapott egy kis szerepet a végére. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor Scott halála is felesleges volt, hiszen végtére is az sem változtatott volna az epilóguson, hogy Vee végül egy ismeretlennek vagy neki mond igent.
 Scottra kitérve igazából annyit tudnék mondani, hogy semleges maradt számomra. A negatív szerepkörből végül a pozitívba lépett át, értékes szövetséges lett Nora számára. Azt viszont nem értettem, hogy egyszer testvérként, máskor pedig viszonzatlan szerelmesként viszonyul a főszereplőhöz.
 Akire még kitérek, az Basso nyomozó. Az mindig is kérdés marad bennem, miben nyilvánult meg az, hogy ő lett az új őrangyal. Valójában nem is tartotta szemmel a lányt, egyszer sem mentette meg egyik ellenségtől sem. Tehát ez a szál is csak úgy elveszett az éterben, és semmi különösebb jelentőséget nem kapott.

Összességében 

Nagy dilemmában vagyok a sorozattal kapcsolatban, mert elég vegyesen viszonyulok hozzá. Ha valaki egy egyszerű, gyorsan haladós műre vágyik, amiben megvan a misztikum és a romantika, jól fog szórakozni rajta, és tényleg hamar elfogynak az oldalak, csupán néhány idegőrlő mozzanaton kell átlendülni. A legtöbb szereplő nincs jól kidolgozva, viszont Folt jelenléte kárpótol érte. Szerintem egy próbát mindenképpen megér, aki szereti az ilyen stílust, azonban túl magasra ne tegyük az elvárásainkat ezzel szemben. A sorozatnak megvannak a maga hibái, lényegében pedig hamar lehet vele végezni. Egynek elmegy, kikapcsolódásnak tökéletesen ajánlott.

Ha Ti is olvastátok a könyvet, várom szeretettel a véleményeteket, tapasztalatotokat az olvasmánnyal kapcsolatban komment formájában! :) 

Kedvenc idézetek: 

"– Szeretlek. – A hangja őszinte és szeretetteljes volt. – Emlékeztetsz arra, ki voltam valaha. Arra késztetsz, hogy újra az a férfi legyek. Most a karjaimban tartalak, és úgy érzem, le tudunk győzni mindent." 

"Lassan kezdem úgy érezni, éppen az ellenkezőjévé változtam annak, akinek jó volt hinni magamat."

" – A biztonságod fontosabb a számomra, mint a jókedved. Nem akarok veszekedni, de ha mindenáron engem akarsz kinevezni rosszfiúnak, hát legyen. Még az is jobb, mintha elveszítenélek."

" – Mondhatnám, amit hallani szeretnél, ahelyett, amit hallanod kell, de akkor tényleg a barátod volnék?" 

"– Nem engem érdemelsz – bólintott. – Jobbat. De engem kaptál, és akár hozzá is szokhatsz a gondolathoz." 

"– Ne akard, hogy megbánjam! – leheltem.
 – Még egyszer sem bántál meg – felelte, és megcsókolt." 




Borító: ⭐⭐⭐⭐

Történet: ⭐⭐⭐

Szereplők: ⭐⭐⭐


Forrás: Google, moly.hu


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése