2014. augusztus 5., kedd

Bigi naplója - Augusztus 31., vasárnap


Elég furcsán néztem a nővéremet, aki csak ennyit mondott magyarázatként:
- Holnap gimnazista leszel, ez életed egyik legmeghatározóbb időszaka, ezért szeretném, hogy legyen valami, ahová nyugodtan ki tudsz írni mindent magadból. Hidd el, szükséged lesz rá! – Ezzel a kezembe nyomta a bőrkötéses naplót, még egyszer megölelt, majd a tükörhöz lépve szemügyre vette magát. Szőke fürtjeit igazgatta, majd miután meggyőződött róla, hogy halvány sminkje is jól áll, barna szemei elégedettséggel teltek meg, vékony ajkai boldog mosolyra húzódtak. Az ajtóban állva még intett egyet, azzal kezében a bőröndjével kilépett a szabadba. Anya meghatódva ment utána a könnyeivel küszködve. Nővéremet, Diát megint több hónapig nem fogom látni, hisz neki az egyetemre kell koncentrálni, és húsz évesen inkább már a barátjával tölti idejét, mintsem velünk. Bár ez így van rendjén, hisz már az esküvőjüket tervezgetik. Nekem is elszorult a torkom egy pillanatra, de felkullogva a szobámba, megpillantva az iskolatáskámat, újra eszembe jutott a gimnázium. Holnap lesz az első napom.  Valahogy soha sem sikerült beilleszkednem a régi sulimba, csak egy valakinek köszönhetően bírtam ki. Szerencsére legjobb barátnőmre, Lilire mindig nyugodt szívvel számíthattam. Nyolc éven át osztálytársak voltunk, de legnagyobb megkönnyebbülésemre ő is ott folytatja tanulmányait, mint én, így a gimiben is együtt leszünk. Mégis nyugtalan voltam, hiszen egy ismeretlen városba kell átjárnom minden nap egy új iskolába, ahol csupán egyetlen ismerősöm lesz…
- Kicsim, gyere vacsorázni! – kiáltott fel anyu az emeletre. Miután lementem, és helyet foglaltam, alig bírtam enni a spagettiből, annyira rettegtem a másnaptól. Anya valahogy mindig megérezte, ha támogatásra van szükségem, ezért megnyugtatóan megfogta a kezemet. Halványan rámosolyogtam. Észrevételem szerint anyának mára még több őszhajszála lett vörös, felkontyolt hajában. Bár ezen nem lepődtem meg, egyedüli szülőként nehéz lehet felnevelni két gyereket. Az apám születésemnél magára hagyta, és neki egyedül kellett bajlódnia velünk, kevés fodrászati fizetéséből tartott el minket. Sokat dolgozott csak azért, hogy eltartson, mégis mindenünk megvolt, ami kellett. Volt egy kisvárosi parasztházunk nagy udvarral, egy strapabíró autónk.  Velünk volt Bubó, fehér színű kiskutyánk, akinek barna folt éktelenkedett a jobb szeménél. Azonban ami a legfontosabb, bár csak egy szülő nevelt, anya minden szeretetét nekünk adta, és mindig segített, bármiről is volt szó. Sosem éreztem úgy, hogy hiányzik valami az életemből, mert anyának hála, teljes volt. Leerőltettem a torkomon az utolsó falatokat, majd megköszönve az ételt, felbaktattam a szobámba. Ez volt az én kis birodalmam. A kipárnázott párkányon ülve, elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem egy kis andalító zenével fűszerezve. Hallottam, ahogy Bubó ugat. A párkány melletti nyitott ajtón át az erkélyemre álltam, és lenézve láttam, hogy kiskutyám éppen egy szomszéd macskát kerget. A cica - átugorva a kerítésen- vetett véget a játszmának. Felnevettem, majd ásítva éreztem a rám telepedő álmosság súlyát. Már olyan sokat idegeskedtem az új iskolám miatt, hogy álmosan elhatároztam, hogy megpróbálom a lehető legjobbat kihozni az előttem álló kilencedik évfolyamból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése