Christine Lee nevezett műve

Kedves Olvasók!

Most pedig a győztes novelláját teszem fel, ehhez is jó szórakozást kívánok. :)

A szerelem esszenciája

Reggel, az iskola előtti kerékpártárolóknál, amikor Viki a biciklijét lakatolta le, egy kéz érintette meg finoman a vállát. Megijedt, egy pillanatra azt hitte, talán valamelyik tanára akarja megróni, amiért alig a csengetés előtt érkezett. Ám amint felnézett Rolandra, megkönnyebbült.

–Szia!– köszönt rá a fiú Vikire, miközben valósággal a lány fölé magasodott. –Tartunk ma egy kis összejövetelt suli után. Klassz lenne, ha te is eljönnél.

– Tényleg szuper lenne, de… már megígértem az anyukámnak, hogy segítek neki takarítani – Viki a cipője orrát fixírozta, miközben válaszolt, mert úgy hitte, ha nem néz Roland szemébe, a fiú talán nehezebben jön rá, hogy nem mond igazat.

– Ez nagyon átlátszó hazugság. Legalább egy kicsit eredetibbet találtál volna ki. Vagy akár még igazat is mondhatnál, és bevallhatnád, hogy hozzá mész.

– Igen, hozzá megyek. Danihoz – nyomta meg dacosan a fiú nevét Viki.

– Figyelj, valami egyáltalán nincs rendben a sráccal.

– Igen, te ezt mondod, mert… – Viki habozott egy pillanatig, mielőtt kimondta volna: –talán egy kicsit féltékeny vagy.

– Valóban az vagyok, de legalább beismerem az igazat. Rendben, nekem nem hiszel, ezt még el is fogadom. De akkor higgy az összes többi embernek, aki fontos a számodra. Senki sem nézi jó szemmel, hogy épp vele barátkozol.

– Ebben talán igazad van. Csakhogy el kellene gondolkodni, hogy ez vajon miért van így. Mert zárkózott természetű és nem beszél sokat? Vagy, mert szegény, és nem futja neki mindenféle menő kütyüre? Mert nem hord márkás cuccokat? Nehéz élete volt, sosem lehetett boldog gyermek, és átlagos tini, hétköznapi problémákkal. Velem viszont nagyon jól el tud beszélgetni, mindenféléről. Ráadásul egész jól tanul, nem lóg a suliból, semmi panasz nem lehet rá. Az édesanyja pedig pár hónapja halt meg. Nem lehet ezen olyan könnyű túllépnie, amikor valószínűleg az anyukája volt az egyetlen ember, aki megértette őt.

– Amit elmondtál, az a te nézőpontod. De ez csupán az érem egyik oldala. A másikat pedig figyelembe sem veszed. Gábor apja rendőr, és utána nézett pár dolognak. Az apja betiltott anyagokkal kísérletezett, emberek életét veszélyeztette azokkal a szerekkel, amiket előállított és aztán tesztelni próbált. A srác talán segédkezett az apjának, talán nem. De valamiért biztosan balhéba keveredett, mert éveket töltött egy javítóintézetben. Az anyja pedig, nos ő... talán csak áldozat a férje és a fia mellett. Egy valami azonban biztos. Méghozzá az, hogy nem halt meg. Legalábbis hivatalosan senki sem temette el. Nyoma veszett.

– Azt fogadom el igaznak, amit látok – jelentette ki határozottan Viki. –És én egy megtört, de kedves fiút látok.

– Nagyon makacs vagy, ésén féltelek.

Korábban Viki még nem járt az erdő szélén magányosan álló házban, ezért egy kissé izgatottan lépte át a küszöböt. Dani a szegényes, de takarosan elrendezett nappaliba vezette őt. A helyiségben rend uralkodott, már-már gyanúsan precíz rend. Ettől Viki némileg feszélyezve érezte magát, mintha néhány pillanatra megtört volna az a varázs, ami egészen a pár hónappal korábbi megismerkedésük óta jellemezte a kapcsolatukat. De Dani mosolya rögtön feloldotta ismét a hangulatot.

– Elolvastam a könyvet, amit kölcsönadtál – mondta a fiú, felemelve az asztalról Az operaház fantomja sokszor olvasott példányát.

– És hogy tetszett? – kérdezte Viki kíváncsian.

– Örülök, hogy kölcsönadtad és én elolvastam. De megnéztem a filmváltozatot, és az nagyobb hatással volt rám. A zenében sokkal több érzelem volt, mint leírva a szövegben.

– Azt hiszem, ez tényleg így van – ismerte el Viki, miközben elvette Danitól a felé nyújtott kötetet, majd a táskájába csúsztatta.

Amint ismét felnézett, látta, hogy Dani egészen közel áll hozzá. Csak centiméterek választották el a fiútól. Viki ilyen távolságból már tisztán láthatta Dani kék szemében a zöldes foltokat. És persze a tág pupillákban meglátta a saját aprócska tükörképét is. A következő pillanatban pedig még közelebb kerültek egymáshoz. Dani finoman, de mégis gyors mozdulatokkal hajolt felé, és csókolta meg. Viki melegséget érzett szétáradni a testében. Tizenhat évesen ez volt számára az igazi első csók. Korábban, amikor Roland gyengéd puszit lehelt az ajkára, azt hitte az a mennyország. Ám ezúttal valami egészen más történt. Dani egyre szenvedélyesebb lett és egyre többet és többet kívánt. Vikit megrészegítette az érzés, de egy kicsit meg is rémült a hirtelen hevességtől. Mégsem bújt ki Dani öleléséből, egyszerűen hagyta, hogy sodorja magával az ár.

Hosszú percekkel később, amikor Dani lassacskán elengedte őt, Viki szinte szédelgett. Helyesebbnek látta hát, ha gyorsan leül a régi kanapéra. Egyszerre volt melege és rázta a hideg. Egyszerre járt a fellegekben és zuhant a pokol mélye felé. Ujjatlan felsőjének pántja lecsúszott a jobb válláról, lófarokba kötött haja félig kibomlott és az elszabadult tincsek kuszán hullottak az arcába.

Viki látta, hogy Dani is kissé félszegen áll még mindig a csókcsatájuk színhelyén. A legkülönösebbek azonban a mohó pillantásai voltak. Viki úgy érezte, hogy a fiú birtokolni akarja őt.

– Szeretsz engem? – kérdezte aztán Dani.

– Igen – bukott ki Vikiből a válasz, habár maga is meglepődött azon, hogy ilyen könnyedén és egészen határozottan mondta ki ezt a szót.

Hiszen valójában meglehetősen zavarosak voltak az érzései, különösen most, hogy még alig tért magához a történtek után. Látta Danin, hogy a válasza némileg lecsillapította őt. Ezért aztán úgy érezte, neki is szüksége lenne valamire, ami hevesen dobogó szívét megnyugtatná. Olyan forrónak, kihevültnek érezte az egész testét, hogy kellett számára valami, amivel lehűtheti magát még mielőtt egyszerűen lángra lobbanna.

– Merre találom a fürdőszobát? – kérdezte Danitól, aki a szomszédos helyiség felé mutatott.

– Köszi – biccentett Viki, majd sietve szelte át a szobát.

Amikor azonban kinyitotta az ajtót, az olyan hangosan nyikordult, hogy szinte még a falak is fájdalmasan fogták be nem létező fülüket. De ami igazán megrémítette Vikit, az a felhangzó állatias üvöltés sorozat volt. Ijedten pillantott Danira. Már nem akart a fürdőszobába menni. Bár a hang kétségkívül valahonnan a fejük felől jött, Vikin annyira eluralkodott a pánik, hogy pár pillanatig képtelen volt gondolkodni. Egyszerűen csak leroskadt a kanapéra és a fülére szorította a két tenyerét.

Ám így is hallotta az üvöltéseket, amik ahhoz, hogy állattól származzanak, egészen emberinek hangzottak, de egy emberhez képest meglehetősen állatiasan. Közben Viki érezte, amint Dani leült mellé, és gyengéden átölelte őt.

– Mi ez a hang? – kérdezte aztán Viki.

– Felébredt – suttogta Dani.

– Kicsoda?

A lány Dani gondterhelt arcát fürkészte. Úgy tűnt a fiú vívódik önmagával, és csak kis idő elteltével felelt a kérdésre.

– Biztos hallottad a pletykákat, hogy az anyám valójában él. Ez igaz, még él. Ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. De nagyon nincs jól. Ő maga kérte, hogy rejtsem el a kíváncsi szemek elől. Békét akart magának.

– Szóval itt lakik veled?

– Igen, fent alakítottam ki neki egy kis padlásszobát.

– És most felébredt. De akkor talán fel kellene hozzá menned – Viki maga sem tudta, hogy ez kijelentés vagy inkább kérdés volt.

Bizonytalanul pillantott ismét Danira.

– Igen, azt hiszem az lesz a legjobb, ha felmegyek – kapott észbe Dani, és azon nyomban felállt és kisietett a nappaliból, ám a szoba ajtajából még egyszer visszapillantott. Nyomatékosan kérte Vikitől: – Maradj itt!

Viki bólintott. Hallotta, amint Dani elindult felfelé a nyikorgó lépcsőkön. Ám az üvöltések ekkor csak még jobban felerősödtek. Viki még mindig nagyon félt, a furcsa hang hátborzongatóan hatott rá. A józan esze azonban saját magát korholta. Egy beteg asszonytól nem szabad félnie, hanem segítenie kell neki. Talán ezért döntött úgy, hogy mégis Dani után megy.

Lassan haladt a lépcsőkön felfelé, mert a fokok néhol nagyon rozogák voltak, valahol pedig hiányoztak. Ráadásul erős félhomály uralkodott a padlásfeljáróban. Közben a hangok hirtelen megszűntek, de azért Viki mégsem fordult vissza. Csak az kényszerítette őt megállásra, amikor a lépcsőn felérve egy erős kéz kulcsolódott a csuklójára.

– Mondtam, hogy ne gyere utánam! – Dani hangja igencsak fenyegetően hangzott.

– Bocsánat, én csak… talán segíthetnék anyukádnak – kockáztatta meg Viki, miközben a kezét mozgatva igyekezett Dani szorításából szabadulni.

Ám a fiú nem engedte el őt, hanem elindult visszafelé a lépcsőn, Vikit pedig egy mozdulattal maga elé lökte és úgy terelgette lefelé.

– Engedj el, ez így fáj! – kérte Viki, aki botladozva haladt a sötétben.

Dani azonban rá sem hederített a lányra. Amikor leértek a lépcsőn, bevezette Vikit a nappaliba, és ezúttal rázárta az ajtót. Viki ekkor már nagyon meg volt rémülve. Táskájából sietve előkotorta a telefonját és egy gyors segélykérő sms–t küldött a szüleinek, a barátnőjének, Zsófinak és Rolandnak. Közben hallotta, hogy Dani a konyhában tesz-vesz. Remélte, hogy lesz ideje megszökni, még mielőtt visszajönne a nappaliba. Gyorsan az ablakhoz szaladt, hogy majd ott kimászik. Csakhogy az ablak nem nyílott, mert kívülről be volt deszkázva.

– Nem mehetsz el – hallotta meg Viki a háta mögül Dani hangját.

A fiú már szinte közvetlenül mögötte állt. Viki észre sem vette, hogy belépett a szobába és odasétált hozzá. Félve fordult szembe Danival.

– Haza kell mennem – jelentette ki.

– Nem mehetsz haza, mert szükségem van rád.

– De miért? – kérdezte Viki.

– Hogy átadd a szeretetedet.

Ebben a pillanatban megcsörrent Viki telefonja. A lány az immár a zsebében lapuló készülékért nyúlt, de Dani gyorsabb volt nála. Egy furcsa injekciós tűt bökött a vénájába. Viki torkából szinte önkéntelenül tört föl a rémült kiáltás. Olyan fájdalomvett erőt rajta, mint addig talán még soha. Úgy érezte, hogy a teste nyomban aprócska darabokra hullik szét.

Ha Dani nem tartotta volna a karjában, biztosan a földre zuhant volna. Amikor a fiú kihúzta a tűt, a fájdalom lassacskán szűnni kezdett, de Viki még így is nagyon rosszul érezte magát. Miközben Dani elkezdte kifelé vonszolni az ő lankadt testét, tompán hallotta, hogy ismét megcsörren a telefonja. A vidám dallam azonban ezúttal inkább csak felzaklatta. Dani elvette a készüléket, és teljes erejéből a szemközti falhoz hajította.

Vikinek nagyon fájt, ahogyan Dani ezúttal felfelé húzta őt. Mivel nem tudott magától menni, Dani ment elöl hátrafelé fordulva, és így tartotta a hóna alatt fogva Vikit, akinek a lábai minduntalan a lépcső fokaiba ütköztek.

– Meg kellett tennem. Előbb kellett megtennem! – mondta Dani.

– Mit? Mit tettél velem? – kérdezte Viki, maga is meglepődve azon, hogy beszélni legalább tud, nemcsak érthetetlen zagyvaság hagyja el zsibbadt száját.

– Előbb kellett megtennem, mint gondoltam.

Nagy nehezen végül felértek a lépcsőn, és Dani belökte Vikit abba a helyiségbe, ahová nem sokkal korábban még nem akarta, hogy belépjen. Csakhogy akkor Viki még önszántából jött, most pedig fogolyként. De ha akkor nem követi Danit, akkor talán a fiú más terveket szőtt volna, és ő szabadon távozhatott volna. Ezen azonban már kár volt rágódnia.

Dani felkattintotta a villanykapcsolót, mire felgyulladt egy kis villanykörte, meglehetősen gyér fénnyel vonva be a padlásteret.

Viki tehetetlenül feküdt a piszkos padlón. Csak Dani lábát láthatta, majd azt, ahogyan lehajol és egy nagy ketreccel kezd babrálni. A mérhetetlen, fojtogató bűz azonban sokkal inkább lekötötte bódult tudatát, mint Dani mozdulatai. Sejtette, hogy az iszonyatos szag forrása az a valaki lehet, aki a különös ordító hangot hallatta. De vajon Daninak mivel sikerült rávennie a szörnyeteget arra, hogy elhallgasson? Talán ő is valamiféle furcsa injekciót kapott?

Aztán Dani lehajolt Viki mellé, és felnyalábolta a lányt, majd az előzőleg odakészített ketrechez vitte, és betette őt. Vikinek nem volt ereje ahhoz, hogy tiltakozni tudjon.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

Maga sem tudta pontosan, de talán még mindig reménykedett abban, hogy mindaz, ami vele történik, nem is a valóság, csak egy nyomasztó álom, amit a Danit ért vádaskodások keltettek életre benne. Még az is sokkal jobb lett volna, ha hirtelen felébred matek óra közepén ebből a rémálomból, és Kováts tanárnő plusz feladatokat ró ki rá a viselkedése miatt.

– Meg kellett tennem – felelte egészen gyengéden Dani.

A hangja ezúttal ismét kedvesen csengett, olyan volt, mint amikor Viki megismerte a fiút.

– Mit kellett megtenned?

– Te szeretetet adsz nekem, ahogyan az anyám is – Dani kezével a szomszédos ketrec felé intett, Viki pedig nagy nehezen összeszedte magát és a fejével követte a fiú mozdulatát.

A ketrecben egy összegörnyedt alak feküdt. Az összeaszott test csontvázszerű volt, de annál sokkalta félelmetesebb. A lény testét vékony, kátrány fekete bőr fedte. Ruhát nem viselt, meztelenül hevert egy rongyos pokrócon. Vikit sokkolta a látvány, mégsem tudta levenni a szemét a nőről. Habár kételkedett abban, hogy a lény csakugyan Dani édesanyja.

– Szeretet adtam volna, ha nem teszed azt, amit tettél – jelentette ki.

Közben érezte, amint a könnyei kibuggyannak a szeméből, és végigcsorognak az arcán.

– A szereteted meggyógyítja a betegségemet – mondta Dani, mintha oda sem figyelt volna Viki előbbi kijelentésére.

Dani átdugta a kezét a ketrec rácsán és megsimogatta Viki összekuszálódott tincseit.

– A szeretetben rejlik az élet esszenciája. Ezt apám fedezte fel – folytatta Dani.

Viki próbálta elrántani a fejét a fiú érintései elől, ám erőtlen mozdulatai mind kudarcra voltak ítélve.

– Az injekciós tű, amit használtam speciális fejlesztés. Te is kaptál egy szert, ami azonnal hatni kezdett. Legyengített, ahogyan a következő adagok egyre jobban ezt teszik majd. Megtámadja az elméd, és fokozatosan elveszíted az öntudatodat. De nem halsz meg, mert a szer életben tart, akár milyen állapotba is kerülsz. Csakhogy én is kinyerek belőled valamit. Egy olyan adalékanyagot, ami gyógyírt nyújt a számomra. Még nincs a meghatározására hivatalosan elfogadott szavunk, de apám már felfedezte, és az élet esszenciája nevet adta neki. Korábban anyám volt az én egyetlen gyógyítóm. De ő már egyre aszottabb lesz, egyre kevesebb az esszencia benne. Szükségem volt hát valaki másra. Rád, mert te képes voltál megszeretni engem. Hát nem csodálatos a mi kapcsolatunk, Viki? Te meggyógyítasz engem.

Dani Viki szeme láttára szúrta bele a tűnt a vénájába. Ahogy a fecskendő kiürült, Dani vonásai úgy váltak egyre rendezettebbé.

– Ne haragudj, de le kell ragasztanom a szádat. Veszélyes lenne, ha rosszkor szólalnál meg. Néha az anyám is tud kellemetlen perceket okozni.

Dani nyomban hozzá is látott, hogy bekösse Viki száját. Viki nagyon gyenge volt még, de már nem érezte magát annyira mozgásképtelennek, mint akár percekkel korábban. Viszont nem akarta kimutatni a fiú előtt, hogy ha nagyon-nagyon lassan is, de múló félben van a bódulat. Ezúttal okosabbnak vélte, ha hagyja magát. Még tartotta benne a lelket, hogy talán nincs minden veszve. Dani nem akarja őt megölni, csak az anyjához hasonló módon kiszipolyozni, ami szintén hosszabb folyamat. Addig azonban a szülei és a barátai, vagy a rendőrség rábukkanhatnak. Nem tudta mennyi idő telt el a segélykérő sms-e óta, de bízott benne, hogy az érintettek már felé tartanak. És ha így van, bármelyik pillanatban betoppanhatnak. Zajt pedig, ami felhívja a figyelmüket rá, talán másképp is csaphat, nem csak úgy, ha kiáltozni kezd.

Miután Dani elhagyta a padlást, a Viki melletti ketrec lakója lassacskán megmozdult. Viki bár félt a szörnnyé aszódott embertől, mégis próbált úgy gondolni rá, mint a társára, aki ugyan abban a helyzetben van, mint ő maga. Amikor aztán a nő szaggatott mozdulatokkal ülő helyzetbe tornázta magát és Viki szemébe nézett, a lány mégis annyira megrémült, hogy jó darabig csak csukott szemmel nyöszörgött. A lény tejfehér, emberi értelemtől mentes tekintette teljesen felzaklatta őt. Talán már egy cseppnyi szeretet sincs benne? Ötlött fel Vikiben a gondolat.

Mikor valamelyest magához tért, beszélni szeretett volna a szörnyhöz, mert úgy vélte az emberi hangok, talán valamiféle emlékeket idéznek fel benne. Amikor még nem egy emberi roncs volt, hanem egy szerető édesanya. Ám Vikinek rá kellett jönnie, hogy csak hümmögni képes, beszélni nem.

Amikor azonban a ketrece mellett meglátott egy hosszú vasrudat, némileg megfeledkezett arról, hogy a furcsa lényből előcsalogassa a megmaradt emberi érzelmeket. A vasdarab igazi kincsnek tűnt akkor a szemében. Bár minden mozdulata fájdalmas volt, valahogyan mégis sikerült a ketrec rácsain kidugnia a karját. Ezúttal nagyon örült a vékony testalkatának. Ám hiába volt a karja hosszú, még így is centiméterek választották el a kinyújtott ujjait a vasrúdtól.

Csakhogy a hosszú, elnyújtott csengő hangja mégsem engedte, hogy elkeseredjen. Sejtette, hogy az érkezők őt keresik. Azt pedig tudta, hogy sem a szüleit, sem Rolandot, sem pedig Zsófit nem tartóztathatja fel Dani. Habár Vikit egy kissé félelemmel töltötte el a gondolat, hogy Dani olyan dolgokat is képes megtenni, amikre egyáltalán nem számított. Vagyis képes lehet arra is, hogy ha kell, bántsa a szeretteit. Viki rádöbbent, hogy nem csak magát, hanem azokat is bajba sodorta, akiket szeret.

Ezúttal mindkét kezét kidugta a rácson és megpróbálta valahogyan a nehéz ketrecet megmozdítani maga alatt, hogy elérhesse a vasrudat. Közben hangosan nyögdécselt, de tudta, hogy ez nem hallatszik le a földszintre. Segélykérően pillantott rá a szomszéd ketrecben kuksoló lényre, akinek tejfehér szeme mintha egy-egy futó pillanatra kitisztulni látszott volna. Viki nem tudta eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy valóban megtörtént a dolog, de amikor a lény legalább olyan hangosan és félelmetesen felüvöltött, mint amikor nemrég ő maga rémült meg tőle, nagyon hálás volt.

A lény olyan vad és fékezhetetlen tombolásba kezdett, hogy még a ketrecét is feldöntötte. Ezzel pedig Viki közelébe lökte a vasrudat. Viki így már könnyedén elérhette azt. Miközben a lény ketrecének lakatját kezdte teljes erővel ütni, hallotta, hogy a lépcsőfeljáróból kemény dulakodás hallatszik.

Néhány pillanattal később megjelent a félhomályban a ziháló Roland, nyomában pedig Dani. Dani kezében valami éles tárgy villant, amivel nem restellet Rolandra támadni. A lény azonban ekkor kiszabadult fogságából. Viki nem tudta, hogy ő maga ütötte szét sikeresen a lakatot, vagy a lény tette tönkre az eszeveszett kapálózásával, de mindenesetre kiszabadult.

Vikiben a félelem és az öröm furcsa egyvelege kavargott. Roland sikeresen védte ki Dani támadásait, de így is szerzett már jó néhány kisebb-nagyobb vágást. A lény, mintha egy ideig töprengett volna azon, hogy mit tegyen, de még éppen idejében rávetette magát Danira, aki Rolandot akarta hátba támadni.

A lény addig marcangolta Danit, még a fiú testét át nem áztatta a vér. Amikor aztán Dani már nem mozdult többé, a lény Viki felé fordította véráztatta pofáját. Viki ezúttal valóban megpillantotta a tejfehér ködön át rejlő emberi tekintetről árulkodó szemeket.

– Sajnálom – mondta, a könnyeivel küszködve.

A lény felállt a holttest mellől, és különös, gyors, de szaggatott járásával elindult lefelé a lépcsőn, majd az üvegcsörömpölésből ítélve, az ablakon át távozott a házból.

Viki a sérült Rolandhoz sietett, és suta mozdulatokkal próbált ideiglenes kötést rögtönözni a fiú és a saját ruháinak a segítségével.

– Sajnálom –ismételte meg Viki, ezúttal Rolandnak címezve.

Ekkor már ez egész arcát elborították a könnyek.

– Kiugrasztottad a nyulat a bokorból –jegyzete meg Roland.

Viki és Roland egymásba kapaszkodva botorkáltak lefelé a lépcsőn.

– Anyukádnak mondtam, hogy maradjon a kocsiban. De ő is eljött.

Mikor azonban kiértek a ház udvarára, már a rendőrség is megérkezett és Zsófi is a ház előtt téblábolt aggodalmas arccal.

Viki gondban volt a vallomással, amikor a rendőrség az esetről kérdezte. Azt valószínűleg senki sem hitte volna el, hogy Danit egy természetfeletti lény tépte szét, aki valaha a fiú édesanyja volt. De aztán mégis a valósághoz egészen hasonló történet kerekedett ki a vallomásban, kihagyva a fantasztikus elemeket. Dani édesanyja nem vált különleges lénnyé, csupán megőrült a ketrecbe zártságtól, és ezért ölte meg aztán kegyetlenül a fiát. Az eset után pedig elszökött.

Később azonban, amikor a rendőrség már lezárta az ügyet, Viki és Roland saját nyomozásba fogtak. Megállapították, hogy Dani édesanyjában egy furcsa mutáció ment végbe, aminek köszönhetően egy idő után nem gyengülni kezdett a szervezete, hanem a saját torz módján megerősödött. Emberi tudatát pedig talán nem is temette el magában annyira mélyre, mint ahogyan azt korábban sejtették. Tudta kontrollálni magát, tudta mikor kell a gyengét mutatni és mikor kellett erősen harcolnia és üvöltenie. Éppen ezért valószínűleg nem volt véletlen, amikor nem Rolandra vetette magát, hanem a saját fia ellen fordult.

Viki sokat gondolt Danira és az ő betegségére. Kiderült, hogy a fiúnak gyógyíthatatlan agydaganata volt. Már kiskorában lemondtak róla az orvosok. Csupán néhány évet jósoltak neki. Egyedül az édesapja találmánya tudott rajta segíteni. Csakhogy az apjának illegális kísérleteket kellett folytatnia a siker érdekében, amik aztán börtönbe juttatták őt, hiszen emberi életeket veszélyeztetett, és állatokat áldozott fel. Dani igaz, egyre jobban lett, de a különös szérumnak köszönhetően egyre kiszámíthatatlanabb lett a viselkedése, ami egyre több bajba keverte őt.

Vikiben továbbra is ott maradt a kettős érzés Dani iránt. Bár tudta, hogy Dani szörnyűségekbe keveredett, azzal is tisztában volt, hogy eredendően ő csak egy fiú volt, aki szeretett volna meggyógyulni. Viki hitt benne, hogy a kapcsoltuk nem egyszerű illúzió volt, Dani számára nem csak egy alapanyagot jelentett, hanem ha csak kicsit is, de tényleg szerette őt.

Roland mellett azonban Viki végre biztonságban érezhette magát. Roland a történtek után óvatosan közeledett Viki felé, kapcsolatuk lassan és fokozatosan épület fel, de amint kiteljesedett, szenvedélyesen szerették egymást.