Nagykutasi Tibor nevezett műve

Kedves Olvasók!

Most Nagykutasi Tibor történetét teszem fel, jó olvasást hozzá. :)

Bíborpalástos Bodorok

– Ki lehet ez a furcsa idegen? – dugták össze fejüket súgdolózva a falu lakói, mikor a lóháton ülő harcos komótosan végigléptette lovát az ócska kunyhók között. Megjelenése magabiztosságról tanúskodott.

Büszkén feszítette előre hatalmas mellkasát. Bal kezével a gyeplőt fogta, jobbja pedig combján pihent. Egyik válla fölött egy hatalmas kétkezes kard markolata csillogott, másik válla fölött pedig kétélű csatabárd acél feje. Alkarját acélszegecsekkel kivert prém takarta, vállait vastag bőrre rögzített acéltüskék védték. Testén nyaktól derékig szegecselt, bőrpikkelyes vértet viselt. Lova nyergére egyik oldalon könnyű fejszét, másik oldalon fapajzsot rögzített, derékszíján pedig rövid, egykezes kard pihent hüvelyében. Lova szügyét könnyű pikkelyvért takarta. Sugárzott róla az erő, és a bátorság.

– Félelmetes a megjelenése, az biztos! – húzódtak félre útjából a falu jámbor polgárai, ahogy közelített. A gyerekek fejét elfordították, vagy eltakarták szemüket, hogy ne láthassák a félelmetes harcos véráztatta fegyvereit. Gőgösen nézett le lova hátáról a térdéig érő bámészkodó emberekre.

– Mit akarhat itt?

– Talán csak erre vezetett az útja! Hé, idegen! – szólította meg a lovast egy nagyszájú némber.

– Ne szólj hozzá! – fogták vissza többen is.

– Hagyjatok! Nem félek én tőle! – rázta le magáról azokat, akik megmarkolták a csuklóját. – Ez is csak egy ember!

– Honnan tudhatod?

– Sebhelyes a képe! – mutatott saját arcára a nő, ujjait végighúzva ott, ahol a harcos fején lévő vágások is futottak. – Össze-vissza van kaszabolva!

– A te bajod, ha megöl! – engedték útjára.

– Hé, idegen! – szólította újra a lovast, és egyre csak ment utána. – Tán süket vagy? Szállásért jöttél falunkba?

A harcos megállította lovát a falu közepén, kikötötte a harangláb egyik gerendájához, lehajolt, és két kezével vizet merített a jószágok számára kirakott vályúból, hogy szomját oltsa, és arcáról eltűntesse az úton ráragadt port.

– Hol van az úrnőtök? – állt föl térdelő helyzetéből, vaskos markával megragadta az testes asszony nyakát, és megemelte, hogy az hörögve, kapálózva lábujja hegyével érte csak a földet. – Hallod, te asszony? Én hallottalak az imént!

– Amott, a kőépületben! – szólt fuldokolva, és remegő kézzel a falu vége felé mutatott.

– Akkor szóljatok neki, hogy megérkeztem! Vagy magam járuljak elé? – ezzel leengedte az asszonyságot a levegőből.

– Felher! Jó harcosom! – jött elő Marbal a kőfalú ház árnyékából, két kezét ölelésre emelve maga előtt. Fiatal, érzéki testét aranyozott szegélyű kék selyem köntös fedte.

– Úrnőm! – hajlott meg a nő érkezésekor az idegen. Marbal öleléssel üdvözölte. – Szépséged kápráztatóbb, mint ahogy híresztelték!

– Ugyan! Állj föl! Ne hajlong előttem!

– Ki ez, Marbal? – kiáltotta félszegen az imént fojtogatott asszonyság. Mit keres itt? Majdnem megölt!

– Ő Felher! – fordult népe felé Marbal. – Zsoldos! Én hívtam ide!

– Minek? – kérdezte mindenki.

– Valaki megidézte Bodorokot! Valaki ebből a faluból! Nem tudom, ki lehetett, de rá fogok jönni, és megkeserüli! Akinek tudomása van róla, hogy ki lehetett, az mondja el! Álljon elő!

– Marbal! Bodorok nem létezik! Te is tudod! Az csak egy legenda!

– Igen is létezik! És valaki kiszabadította! Felhert hívattam ide a világ egy messzi tájáról, hogy szálljon harcba Bodorokkal!

– Miért hiszed, hogy ez az ember képes elpusztítani őt?

– Mert azt beszélik róla, hogy halhatatlan harcos! Soha nem vesztett csatát! Egymaga szállt szembe Inger király teljes hadával!

– Halhatatlan? Miért nem mondod egyszerre, hogy sérthetetlen! Badarság!

– Nézzétek a sérüléseit! Nem csak a fején, a nyakán is! Végigvágták a gigáját! És állítólag mindenütt, a testét olyan hegek tarkítják, amik halálos sérülésekből lettek!

– Ha jónak látod, úrnőm, hogy még őt is etessük a kevéske terményünkből, akkor tégy belátásod szerint! Eddig is éheztünk, most még eggyel több szájat kell betömnünk! Aztán ennek nem elég a zabkása! Ennek hús kell, hogy erőben maradjon!

– Gyere hajlékomba, Felher! Beavatlak a részletekbe!– ragadta meg Marbal a harcos karját, és elindultak. – Oszoljon szét a csődület, járjon a kezetek! Öljetek le egy állatot Felhernek!

– Úrnőm! Ki az a Bodorok? Előző gazdám nem beszélt róla, csak küldött ide, hozzád!

– Ne hívj úrnőnek! Marbal a nevem, mindenki így szólít a faluban! Ülj le! Elmondok mindent! Fogyassz addig egy kis szőlőt!

– Köszönöm, úrnőm!

– Kértelek, hogy szólíts Marbalnak!

– Zsoldos vagyok, úrnőm! Aki megfizet tisztességgel a szolgálataimért, annak megadom a tiszteletet!

– Én fizetem a zsoldodat ehelyütt! És én azt mondom, hogy ne hívj úrnőnek!

– Értem, úrnőm! …  Khm, bocsánat! Marbal!

– Na, így már jobb! Szóval, Bodorok a leggonoszabb teremtmény a világon! Ördögien kegyetlen! Sőt! Rosszabb, mint maga, az ördög! Kiszívja az eleven ember egyik szemgolyóját, utána kiveszi a szájából, nyalogatja, fogai közé veszi, erőteljesen kettéharapja, és leengedi torkán a szem folyadékát. Aztán a kipréselt szemgolyót visszarakja áldozata fejébe! És az egészet végignézeti áldozatával.

Állítólag csinált egyszer olyant, hogy úgy tépte ki egy ember szívét, hogy nem szakadtak el az erei. Hegyes, hosszú körmeivel addig vágta az ember bőrét, mígnem kiszabadította az összes eret a húsok és izmok közül, csak az erek legvégét hagyta a testben rögzítve. Aztán húzni kezdte kifelé a testből. Az erek rugalmassága révén annyira ki tudta feszíteni a mellből a lüktető szívet, hogy az áldozata szeméig fel tudta emelni, anélkül, hogy kitépte volna. Majd tenyerébe téve az ember szeme előtt, nyomkodni kezdte, hol lassabban, hol szaporábban.

De tépte ki már egy ember gerincét, amit a haldokló száján dugott le. Valakinek kitépte a hús közül az alsó lábszárcsontját, egy másiknak a karját tépte ki tőből, és aprókat csípve körmeivel a húsból, enni kezdte.

– Miért? – húzta el száját undorodva Felher. – Hogy lehet képes valaki erre? Egyáltalán, ember az ilyen?

– Ő nem ember! Ő maga a megtestesült rettegés! Élet és halál ura! Az emberi félelemből táplálkozik! Életben tartja áldozatát, egészen addig, amíg utolsó szervét el nem fogyasztja, és különös tekintettel van arra, hogy lakomája minden pillanatát maga, az áldozat is érezze! Élvezettel figyeli prédája haláltusáját!

– És ez igaz? A falusiak miért tagadják?

– Ők egyszerű emberek! Próbálják eltakarni, letagadni a félelmüket! Ha bátorságot mutatnak, Bodorok talán nem talál rájuk!

– Ki hívta elő, és miért? Egyáltalán hol él?

– Ő csak az emberek fejében él! Akkor ölt testet, amikor érzi, hogy valaki retteg! Ameddig tagadják a létezését, addig ártalmatlan! De ha gondolatot ölt valaki fejében, előbújik rejtekéből, és iszonyatos erejével rászabadul az egész falura. És akkor nem kegyelmez senkinek! Sínylődik a nép! Nem terem a gabona, a jószágok elhullnak! Félnek, hogy éhen pusztulnak! Végső elkeseredésükben felmerül valakinek az elméjében, hogy Bodorokot hibáztassa a gyötrelemért! Bodorok pedig előjön, hogy megmutassa, milyen az igazi gyötrelem!

– Költözzetek bőven termő vidékre! Nem olyan nagy ez a falu! Hányan éltek itt? Kétszázan, háromszázan? Bármelyik folyópart ellátna titeket élelemmel!

– Nem tehetjük! Nem ereszthetjük rá más vidékekre Bodorokot! Ha kiszabadulna valaki fejéből, a sziklák gyűrűjét nem tudja elhagyni! Itt kell tartanunk őt a gránitgyűrű közepén!

– Miért nem tud elmenni? A hegyek nem engedik?

– A sziklák felett van kifeszítve egy láthatatlan rács, amit villámból szőttek! Az tartja idebenn Bodorokot! Olyan, mintha egy akol lenne, csak kövekből. És láthatatlan teteje van! Ezért nem hagyhatjuk el mi sem a sziklák adta biztonságot!

– Én bejutottam a falutokba! Egy ösvény vezet ide, könnyűszerrel átjöttem a sziklahasadékon!

– Ott is láthatatlan háló van kifeszítve!

– Nem akadtam bele!

– Ember nem is akadhat bele! Számunkra átjárható! De Bodorokot villám sújtja, ha belegabalyodik! Érzel félelmet, hogy téged hívattalak ide? Megvédeni a falut, ha netán Bodorok előbukkanna?

– Persze, hogy nem félek! Halhatatlan harcos vagyok! – válaszolta gőgösen. – És hogy néz ki ez a szörnyeteg?

–Valaha hatalmas termetű lény volt! Most akkora lehet, mint te! Vagy mint ez a terem! Hegyes, felálló füle van! Homlokából, és fejéből körben, tizenkét tülkös szarv nőtt ki! Teste vérvörös, és bíborszínű a palástja! Emberi bőrből készített pergamentekercsekre karcolta rá körmeivel a törvényeit, és emberi lábszárcsontokra tekerte fel! Ha eljön, és talál egy olyan embert, akit furmányos elméjével gyáva módon megfutamodásra tud késztetni a faluból, akkor képes lesz rátelepülni az egész világra. Ökörszarvakból és emberkoponyákból hatalmas trónt készít magának, és elpusztítja azokat, akiket félelemben tart! Az erőseket pedig életben hagyja, hogy szolgálják őt!

– Honnan tudsz ennyit egy olyan lényről, aki elméletileg nem létezik!

– Megírták a krónikák! Félelemből született az idők hajnalán! A távoli csillagok közül jött!  Felismerte az emberi gyengeségeket, és azokból táplálkozott! Így lett egyre nagyobb, és nagyobb! Akkorára nőtt, mint egy óriási hegy! Eljöttek érte a megállíthatatlan Pendar Védelmezők a csillagok közül, hogy visszavigyék magukkal, mert látták az emberek hirtelen megfogyatkozását. De Bodorok akkor már olyan hatalmas volt, hogy nem tudták legyőzni. Az utolsó életben maradt Védelmező csak annyit tudott tenni, hogy becsalogatta ebbe a sziklagyűrűbe, és villámból szőtt láthatatlan ráccsal befedte a tetejét, meg a sziklahasadékot, hogy örökre itt tartsa! Sok idő elteltével Bodorok összement, mivel nem volt emberi tápláléka, és végül már elfért egy madár fészkében. Aztán az őseink megtalálták ezt a fenséges helyet! Mert régen volt itt minden, mi szemnek, szájnak ingere! Itt letelepedtek, és bőségesen éltek! De egyszer valaki félelmet keltett a faluban, és akkor kiszabadította Bodorokot. Újra enni kezdett, és most már megint akkora, mint te vagy! Hiába neveljük gyermekeinket arra, hogy nem szabad félniük, Bodorok megtalálja magának az utat!

– Te nem félsz tőle, úrnőm? … Őőő, Marbal!

– Nem félek! Megírták a krónikák azt is, hogy szüzet nem bánt! Réges-régen, mikor jöttek a Pendarok, mást nem találtak életben, csak szűz asszonyokat, és lányokat! Őket sohasem bántotta! Ők tiszták, és ártatlanok, nem ismerik az első fájdalmat! Így félelmet sem! Ami nem fáj, attól nem félhetünk igazán! És te, hatalmas harcos? Te érzel félelmet, hogy meg kell küzdened vele, ha eljön?

– Nem félek! Persze, hogy nem! Legyőzhetetlen vagyok!

– Akkor elmondok neked valamit! De nem tudhat róla senki!

– Hallgatlak!

– Én hívtam elő Bodorokot!

– Hogyan? Te? Miért? Nem értelek!

– Alkut kötöttem vele! A krónikákban az is benn van, hogy önzetlen felajánlással nem tud mit kezdeni! Értetlenül nézi azt, aki önként választja a halált, vagy kínokat. Megbecsüléssel tekint az olyan harcosra, aki félelem nélkül néz szembe a halállal, és elfogadja azt a felajánlását! Neki ajándékozom tisztaságomat, vegye el! Míg nekem az megvan, addig úgysem tehet velem semmit! Ha már elvette a szüzességemet, amit nekiadtam, azt tehet velem, amit akar! Ha félnék, húzzon karóba, vagy tépje ki a szívemet! Öljön meg, gyalázzon meg minden féle rettenetes módon, másnap pedig támassza fel testemet, hogy elölről kezdhesse szétmarcangolásomat! Ha nem mutatok félelmet azután sem, hogy meghágott, akkor tűnjön el az emberek fejéből örökre. Lelkemet hagyja szárnyalni a csillagok közt, hogy megkeressem a Védelmezők túlélőjét, és neki is felajánlok egy darabkát a lelkemből, ha kitárja a láthatatlan rács kapuját, hogy Bodorokkal visszatérhessek szülőhazájába.

– Honnan tudod, hogy Bodorok tartja a szavát? És egyáltalán, miért tetted?

– A nép sanyarú sorsa miatt! Nem hagyhatom tovább, hogy éhen haljanak! Nem akarom tovább nézni a szenvedésüket! És, az az igazság, hogy szerelmes lettem Bodorokba! Próbálom őt megérteni, és azért hozok neki áldozatot, hogy beteljesüljön a krónika! Menyasszonya vagyok immár, és ha hazavisz a csillagok közé, megüljük a nászt!

– Elég szokatlan elgondolás!

– Nem félni kell az ismeretlentől, hanem megérteni, és elfogadni!

– És miért vagyok én itt?

– Bízom Bodorok szavában! De ha mégis átverne, nem akarom, hogy oltalmazó nélkül maradjon a falu! Akkor meg kell küzdened vele!

– Mikor adod neki magad?

– Most, hogy már itt vagy, rendíthetetlen Felher, nem marad őrző nélkül a falu! Ma éjszaka előhívom őt a fejemből!

– Ha a fejetekben van, akkor nem hallja a gondolataitokat?

– Azt nem tudom, de nem változik semmi akkor sem, hogyha hallja. Tiszták a szándékaim. Neki akarom adni magam!

– Nem fog gyanút, hogy én miért vagyok itt?

– Tudja, hogy nem hagyom védtelenül a falut! Elmondtam neki jöttödet! – simította meg érzékien Felher arcát.

– Bár hamarabb jöttem volna, úrnőm! Szépséged és erőd megbabonáz! Rabja vagyok bájodnak. Mióta csak megláttalak, felforr a vérem!

– Forrjon a véred! Lángoljon! Ha harcolnod kell a lelkemért, és a falu népéért! Pezsegjen a véred! De én már Bodorok jegyese vagyok! Nem lehetek veled, bárhogy is bánkódom emiatt! Nekem a szerelmem mellett a helyem! Még ma éjjel ágyamba engedem őt, hogy népem megszabaduljon!

– Ne tedd, úrnőm! Mellettem valódi életet élhetsz, távol a sziklagyűrűtől!

– Döntöttem, kedves Felher! Ma éjjel bemutatom az áldozatomat, és véget vetek népem összes nyomorúságának! …

… – Marbal! – hallatszott az éjszakai csendben az úrnő hálóterméből a halk suttogás! – Marbal! Kedvesem! Te hívtál, és én jöttem hozzád!

– Mi történik? – hunyorgott a nő a pislákoló gyertyafényben. – Ki az?

– Nem ismersz meg?

A nő felült az ágyán, álmos szemeivel nézte az ajtó felől kirajzolódó alakot. Egy hatalmas, tizenkét szarvú lény közelített felé, bíbor színű lepelbe öltözve.

– Bodorok? Kedvesem! Te vagy az? Már azt hittem, nem jössz az ajándékodért!

– Bodorok vagyok! Bíborpalástos Bodorok! – hallatszott hangosabban, de még mindig csak a terem falai közt lehetett hallani. – Eljöttem, hogy beteljesítsd a fogadalmad! Eljöttem azért, ami engem illet!

– Gyere hát ágyamba! Láncolj meg, és azt tehetsz velem, amit csak akarsz! Nem is! Leláncollak téged, én! És kedvedre kényeztetlek, hogy csillapíthassam vágyadat! Mondd, mit tegyek, és hogyan, hogy vérpezsdítő szomjad oltsam testemmel! Tiéd vagyok! …

– Bodorok! Drága Bodorok! – nyögdécselte kéjesen a felhevült nő, miközben föl-le vonaglott a megláncolt ölében! – Gyere! És vedd el, ami a tiéd! Itt az én ajándékom neked! Itt az áldozatom!

Mozgolódott még párszor, tekerte a csípőjét, aztán egy hirtelen mozdulattal kést rántott, és a karjain és lábain láncolt, ágyon lihegő lény torkához szorította.

– Még most is azt állítod magadról, hogy halhatatlan vagy? Hazug vagy, és aljas, Felher! – rántotta le a fejéről az álcát. – Azt hitted, nem tudom, hogy te vagy az? Csak nem megrémültél valamitől, nagy harcos? Úgy látom, elönt a félelem! Igaz?

– Nem! Nem félek! Mitől félnék? Egy kitalált gonosztól?

– Akkor miért csuklott meg a hangod?

– Kést szorítasz a torkomhoz!

– Ha halhatatlan vagy, akkor mit törődsz vele? Valld be félelmed!

– Bodorok úgy is megérzi! Gyere, kedvesem!

Felher remegni kezdett az ágyon fekve. Szeme körbe-körbe járt, egész teste verejtékezett! Próbált szabadulni a láncok szorításából, vagdalózott! Látható fájdalmai voltak! Egyszer csak vörös pára kezdett szivárogni jobb szemgolyója körül. Feje fölött egyre csak gyűlt a vörös köd. Gomolygott, mint a füst, és csak áradt kifelé a szemgolyó körül. Felher több alkalommal próbálta bezárni mindkét szemét. Vagdalózott, üvöltött. Fel akart ébredné rémálmából. Tépte a vaskos acélláncokat, kézzel, lábbal. Az erőlködéstől a vaskos bilincsek belevágtak elvékonyodott bőrébe a csuklóján, és a bokáján! Aztán a húsát szabdalták az érdes szélek, míg teljesen átvágta saját húsát egészen a csontokig.

Bodorok alakja rajzolódott ki feje fölött a vörös ködből, tömörödött, és egyszer csak ott lebegett teljes testében. Mikor már feje, és karja kialakult, hegyes körmével belevájt a megláncolt harcos szemhéjaiba, és egyetlen pontos mozdulattal eltávolította a két szemgolyót takaró vékonyka bőrréteget, szabad utat hagyva, hogy Bodorok minden testrésze zavartalanul kiáramolhasson az elkárhozott Felher testéből, és hogy az áldozat maga is szemtanúja lehessen saját haláltusájának.

– Kedvesem! Szerelmem, Bodorok! – kiáltotta el magát a szerelemtől ittas nő, mikor meglátta ura hatalmas testét. – Ő az én ajándékom neked! Fogadd el áldozatom jeléül, felség!

– Mi ez? – üvöltötte hörögve, kapálózva a harcos, miután Bodorok egész teste elhagyta az övét. – Mi ez az egész?

– Te ostoba! – vágta arcon a nő a magatehetetlen Felhert. – Hát nem érted? Ennyire gőgös, és ostoba vagy

– Mi van? – értetlenkedett fejét balra-jobbra fordítva, hol Bodorok iszonyatos méreteit nézve, hol Marbal mezítelen testét.

– Nem szűz asszony oltja Bodorok szomját, hanem a félelemtől felpezsdült emberi vér! A te véred különösen ízletes! – nyalta meg az asszony a férfi csuklójából szivárgó vért. – Magabiztosságod különleges ízzel látja el bíborvörös véredet!

– Nem! Nem!

– Jó uramnak a te véred kellett! A merész, semmitől meg nem riadó, magát halhatatlannak képzelő, félelmet nem ismerő harcos vére! Kíváncsian várta jöttödet! Izgatottan várta, milyen vért ad, aki félelem nélkül nőtt fel, és meglett harcos korában éri meg a rettegést. Hogy forr a vére, ha hágás közben éri utol a végzet!

– Mit csináltok velem? Ez nem a valóság! Rossz álom ez! Fel akarok ébredni! Nem léteznek démonok!

– Nem démon vagyok! Csupán a félelmed megtestesülése!

Bodorok hatalmas termetével a fekvő fölé tornyosult. Óriási tenyerét az ember fejére tette, ujjnyi hosszú karmai a férfi nyakáig értek. Összeszorította a fejét, megemelte, és felültette a vagdalózó férfit. Kétszer rántania kellett rajta, mivel a béklyó megfeszült láncai nem engedték továbbhúzni az emberi testet. A második rántás az ember bal kezébe került. Vállból szakadt ki, és lehuppant az ágyra. Vállának maradványából cafatokban lógtak az elernyedt hús rostjai, és az inak. Bodorok, tenyere égető hőjével sütötte el a kettétépett vérereket, nehogy áldozata elvérezzen, még mielőtt végez a művelettel. Tűhegyes karmaival belevájt a verejtékező bőrbe, hegyes végükkel apró kaszáló mozdulatokat tett, és egyetlen gyors, tépő mozdulattal leszakította a bőrt a koponya tetejéről.

– Szolga! Ne vagdalózz! – szólította Bodorok az áldozatot hörgő, mély hangon, hogy beleremegtek még a kőfalak is. – Egy igazi harcos nem remeghet meg! Nem futamodhat meg!

– Te nem létezel! Tűnj el! – győzködte magát saját félelmével szemben Felher. – Csupán álomkép vagy!

– Akkor a fájdalmat is csak álmodod? – fogta meg Bodorok az egykor dicső férfi petyhüdt hímtagját, és tövig nyomta húgycsövében egyik ujja tűhegyes, éles körmét. Ahogy kirántotta a lyukból recés szélű körmét, vér tódult kifelé a vékony csőből. Felher iszonyatos üvöltésbe kezdett, szitkozódott, átkozódott pokoli fájdalmai közepette. – Na, büszke harcos? Ez is csak álom? Ha csöndben maradsz, mutatok valamit! Ha nem, akkor kivágom a nyelved, és úgy mutatom meg! Mivel hatalmas harcos hírében állsz, ezért különleges bánásmódot érdemelsz! Végigélvezheted minden pillanatát! De ne mocorogj, mert megcsúszik a kezem!

– Eressz el! Nem vétettem ellened! – dadogta, és bömbölő zokogásban tört ki. Könnye, habzó nyála, és orrváladéka keveredve csöpögött mellkasára. Feje fölül egy hosszú, kaparászó hangot hallott, és érzett a koponyáján valami bizsergést.

– Megmondtam, szolga, hogy ne rángasd a fejed! Majdnem tönkretetted az egész szórakozásomat! – tette hatalmas tenyerét a vörös démon Felher arcához, és hosszú körmeivel teljesen körülfogta annak fejét, hogy az moccanni sem tudott. Bodorok a szabad keze egyik körmével ismét karcolt egy kört a harcos koponyájára, a szemüreg fölötti résztől egészen a tarkóig, körmei hegyével benyúlt a csont alá, hogy leemelhesse a fejtetőről, és egy cuppanással elválasztotta az agyvelőtől. – A saját koponyádból készült tányérból fogom szomjamat és éhemet oltani!

– A nyitott koponyából apró agyvelőcafatokat csipkedett két körömmel, vigyázva, nehogy kárt tegyen a remegő harcos érzőidegei közt. A csonttányérba tette, majd saját lúgos nyálával keverte, hogy feloldódjon a velő. Mikor végzett, úrnőjének ajánlotta meghajolva, és két kézzel átadta neki a tányért. Marbal kívánatosan vette át szerelmétől a nem mindennapi lakoma előételét, és élvezettel kortyolt a sűrű folyadékból. Még ajkai szélét is megnyalta, hogy a szökni próbáló cseppek se vesszenek kárba, aztán vad csókokkal halmozta el újdonsült ura száját.

Bodorok az intenzív csókcsata után felemelte egyik kezét, és Felher tarkóját megtámasztva ismételten lefogja a vagdalózó harcos fejét, kinyújtotta másik keze mutatóujját Felher jobb szeme előtt, és lassan, nehogy szétroncsolja a szemgolyót, beleszúrta körmét. Akaratával melegíteni kezdte körmét, ami egyre csak hevítette az átszúrt szemgolyót, míg az Felher iszonytató fájdalmai közepette lassan felforrósította egész fejét, és nyitott agyát, aminek alsó része gőzölögni kezdett. Végül Bodorok a hüvelykujja körmével levagdosta a szemgolyót a szemtartó izmokról, és recés szélű körmére akadva kirántotta a szemgödörből. Ajándékfalatként, amiért áldozati vacsorája ilyen jól tűrte a pokoli kínzást, Felher szájába tette a puhára főtt csemegét. Mivel a darabjaira szedett harcos nem volt hajlandó megenni saját szemét, ezért Bodorok szorította össze két oldalról az ember állcsontját, és mozgatta föl-le, hogy megrágassa a fenséges falatot. Miután lenyelette vele, fölhajtotta áldozta fejét, hogy szájába tudja csorgatni mindent szétmaró nyálát. Míg a maró sav dolgozott a belekben, égetve Felher egész belső testét, a vörös démoni úr folytatta lakmározását a felhevült agyvelőből, továbbra is ügyelve, nehogy kárt tegyen az épen hagyott szem látóidegeiben.

Karmával feltépte Felher hasfalát, óvatosan, nehogy szétmálljon a nyáltól oszlásnak indult máj, kiemelte, belehelyezte a csonttányérba, és átnyújtotta menyasszonyának. Mire a nő a szájához emelte a tányért, addigra éppen iható állagúra omlott szét benne a tartalma. Ugyan olyan falánksággal fogyasztotta, mint korábban az agyvelőből készült pépet.

Addig folytatták a menyegző lakomát, míg végül magukba fogadták Felher minden belső szervét. De Felher, a halhatatlan harcos, már nem érte meg, teste felmondta a szolgálatot, feladta a küzdelmet a démon hatalmával szemben…

… – Marbal! Kedvemre való volt ez a lakoma! Menyegzőhöz méltó! Elfogadom áldozatod, és felajánlásod! Mostantól nőm vagy, éjjel megtartjuk a nászhágást! Míg kívánalmaimat teljesíted, néped addig szabad lesz! Nem háborgatom lelkük nyugodalmát!

– A népem? – nézett fel hatalmas ura szemébe az úrnő lekicsinylően. – Ezek a gyáva emberek? Tudod, jó uram, már nem érdekel a népem! Általam te megszabadulsz a gránitgyűrű fogságából, s te általad megszabadulok én is! A népem már nem érdekel! Tégy velük, amit akarsz! Én már szabad vagyok! …