Kedves Olvasók!
Most kiteszem Christine Lee, a novellaverseny nyertesének két másik novelláját.
Bármit megtennék egy csókjáért
Keserű sóhaj szakadt fel Adam torkából. Bűntudat gyötörte, amiért nem búcsúzott el aznap reggel rendesen a kedvesétől. Összevesztek egy teljesen jelentéktelen semmiségen és ő ez miatt úgy ment el otthonról, hogy nem is köszönt el barátnőjétől, Marytől. Már a házuk lépcsőházában elfogta az az érzés, hogy mekkora hülye volt, és vissza kellene mennie bocsánatot kérni. De akkor már alapos késésben volt az egyetemről, így úgy vélte, hogy majd este kiengeszteli Maryt.
Csakhogy este Mary nem vára a kis lakásukban. Kínos üresség fogadta a lány helyett. Majd hirtelen a mobilja csörgésére riadt fel. Egy női hang közölte vele, azt amire soha sem akart gondolni, mert épp ésszel, úgy érezte soha nem lenne képes felfogni. Mary meghalt. Tömören ez volt a lényeg. Autóbalesetben, mert elgázolták az egyik kereszteződésnél.
Adam teljesen összeomlott. Most azonban eljutott legalább odáig, hogy kimászott az ágyából és kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegő érje a tüdejét. Ekkor kellemes, lágy virágillat hatolt az orrába. Jótékony hatás helyett azonban csak rosszat tett az intenzív illatkompozíció. Adamot ugyanis megrohamozták az emlékei. Eszébe jutott az a sok közös séta Maryvel a szabadban. Amikor kézen fogva, boldogan andalogtak. Ráadásul Mary imádta a színes virágokat, mindig hatalmas csokrokat szedett, hogy a lakást is felvidítsa velük.
Adam szinte észre sem vette, hogy az ablak előtt egyszer csak összecsuklott, mint egy homokzsák. Könnyei elöntötték a szemét anélkül, hogy kontrolálhatta volna őket. De nem is akarta volna visszafojtani az érzelmeit. Felesleges is lett volna. Úgysem láthatta senki, ahogy egy összecsúszott csődtömeg lett belőle.
– Öhöm – köszörülte meg valaki a torkát, mire Adam felpillantott hosszú hajfüggönye alól.
Ijedten meredt a Mary kedvenc foteljében terpeszkedő férfira, aki fekete öltönyben feszített és lazán otthon érezte magát, miközben cigarettája segítségével szabályos füstkarikákat eregetett.
– Ki maga? – érdeklődött Adam, ám a hasonló helyzetekben szokványos második kérdés is elhagyta a száját még mielőtt a másik válaszolhatott volna: – Hogy jött be?
– Az ördög személyesen, szolgálatára – biccentett a férfi és vékony arcán egy furcsa mosoly terült szét. – Az ön segítségével jöttem be.
– Ezt nem értem – közölte Adam, miközben nagy nehezen feltápászkodott a földről és helyet foglalt egy széken.
– Nem is feltétlenül szükséges – közölte az idegen, majd csettintett egyet, mire bal kezében megjelent egy hamutál, amit aztán a fotel melletti kis asztalra helyezett, hogy kényelmesen elnyomja a cigarettáját és aztán egy másikra gyújtson rá. – A lényeg az, hogy itt vagyok.
– És miért van itt?
– Mert önnek szüksége van rám – hangzott a magabiztos felelet, és előkerült a semmiből egy üveg bor, valamint egy pohár. – Ön is kér?
Adam elképedve figyelte, ahogy az „ördög” kinyitja a palackot és színültig tölti vörösborral a poharat.
– Nem, köszönöm. Tehát nekem szükségem van önre? – vonta fel Adam a szemöldökét.
– Pedig nagyon jó minőségű, azt hiszem, kár lenne kihagyni, kóstolja meg – újabb pohár jelent meg egy csettintés után, a következő pillanatban pedig az ismeretlen nyájasan kínálta Adamot a saját lakásában. – Szüksége van rám, mert elvesztette Maryt.
Adam félrenyelte a bort, amibe kissé félve kortyolt bele. Honnan tud ez a fickó Maryről?
– És miben tud ön segíteni nekem? Különösen Maryvel kapcsolatban.
– Egészen egyszerűen üzletet ajánlok önnek.
– Üzletet? – visszhangozta Adam.
– Pontosan. Mit tenne meg azért, hogy Mary ismét itt legyen önnel? – kérdezte a férfi, miközben kiitta a maradék italt a poharából, aztán erősen Adam szemébe fúrta a tekintetét.
– Bármit – jelentette ki a kérdezett. – Bármit megtennék egy csókjáért.
– Ennyire nem kell előreszaladni, fiatalember! Korrekt, mindkét fél számára előnyös üzlet kell, hogy szülessen.
– De én tényleg bármit megadnék, cserébe azért, hogy még egyszer a karjaimban tarthassam Maryt, beszippanthassam az illatát, beletúrhassak a hajába, megsimogathassam az arcát és megcsó…
– Ez nagyon szép és romantikus. De gondolkozzon csak el egy kicsit! – az „ördög” keresztbe tette a lábát, kissé előredőlt és ismét felöltötte különös mosolyát. – A bármibe minden beletartozik. Minden – hangzott a nyomatékosítás. – Az erkölcsi bűnök, a gyilkosság is. Tenne ilyet egy csókért?
– Nem, de ez egy olyan dolog… – Adam nem tudta hogyan fejezhetné ki magát. – Úgyis tisztában vagyok azzal, hogy Mary… – megint minden elhomályosult előtte a könnyeitől.
– Meghalt, valóban. Az bonyolult lenne, hogy ha mondjuk életre akarnánk kelteni. Három hónapja hunyt el, senki sem értené, akkor most mégis hogyan kelt ismét életre. De kaphat néhány percet, amikor elmondhatja, hogy mennyire szereti őt és bocsánatot kérhet tőle, amiért olyan csúnyán faképnél hagyta a végzetes nap reggelén. És megcsókolhatja.
Adam arcán fájdalmas, keserű mosoly jelent meg.
– Menjen el, hagyjon magamra!
– Szüksége van erre, hogy megnyugodjon a lelke és tovább léphessen. Hogy legyen élete Mary elvesztése után is. Ha valóban tiszta szívvel szeretette Maryt, illetve szereti még most is, akkor önnek ez az egész nem kerül semmibe. Ha mégsem így van, akkor a lelke halála után az enyém lesz.
– Ne kérdőjelezze meg a Mary iránti hűségemet.
– Rendben – bólintott a férfi. – Ha ennyire biztos magában, akkor azt hiszem nincs is más hátra, mint aláírni a szerződést – azzal a csettintés által előkerült egy papírdarab és egy toll. – Kérem, írja alá!
Adam az asztalhoz lépett, ahol a papír és a toll hevert. Nem olvasta el a szöveget, gondolta úgyis az áll rajta, részletesebb, hivatalosabb formában, mint amit megbeszéltek. Mikor azonban a tollal az A betűt akarta leírni, azt látta, hogy a toll nem fog.
– Elnézést, de ez a toll…
– Semmi gond, folytassa csak, írja alá – kacsintott az „ördög”.
Adam vállat vont, és ismét írni kezdett. Éles fádalom hasított jobb felkarjába. Felszisszent, letette a tollat, majd felhúzva az ingét látta, hogy a kezén egy felirat bontakozik ki véres seb formájában.
– Mi ez? – nézett fel a fotelben nyugodtan ülő férfira.
– Vérszerződés.
Adam nagy levegőt vett. Végre összeszorítva a fogát, aláírta a papírt. Tintául a vére szolgált. Mire azonban a művelettel készen lett, és észbe kapott a férfi már nem volt ott a szobában. A hamutálcával, a cigarettacsikkjeivel, a poharaival, a borával és a szerződésével, valamint a tollal együtt eltűnt. Adam hitetlenkedve pillantott a karjára. De ott sem látott semmit.
Ekkor megcsörrent a mobilja, amit gépiesen vett fel, még mindig a lezajlott események hatása alatt állva.
– Adam, itt vagy? – érdeklődött az egyik barátja, miután ő elfelejtett beleszólni a készülékbe.
– Igen.
– Jobban vagy? Úgy volt, hogy a ma esti buliba már el tudsz jönni. Jót tenne neked végre egy kis kikapcsolódás.
– Azt hiszem megőrültem – közölte Adam, a furcsa „ördögre” gondolva. – De elmegyek – gondolta, noha a kijelentésével saját magát is sikerült meglepnie.
– Rendben, örülök. Este nyolcra ott leszek a lakásodnál.
Az ígért időpontban Daniel, Adam barátja valóban megjelent a ház előtt, Adam pedig már ment is lefelé a lépcsőn, amint megpillantotta a kékszínű Fordot lakása ablakából. Néhány perccel később pedig már Daniel autójában robogtak az egyik szórakozóhely felé. A helyszínen vidám társaság fogadta Adamot.
– Örülünk, hogy végre kidugtad az orrod! – jegyezte meg valaki, ám Adam akkor már a társaságban lévő ismeretlen lányt figyelte.
Daniel elkapta a tekintetét és rögtön bemutatta a lányt:
– A hölgy Linda. Új csoporttársam az egyetemen.
A lány kedvesen biccentett, majd kacér mosoly jelent meg a szája szélén, amire még rá is játszott azzal, hogy hosszú, szőke fürtjeit kecsesen hátradobta a válla felett.
– Úgy gondoltam rám fér, egy kis lazulás – magyarázta Linda –, ezért bátorkodtam megkérni Danielt, hadd jöjjek el velük. Te Adam vagy, igaz?
– Igen – bólintott a kérdezett, aztán hirtelen rájött, hogy kicsit tovább időzött tekintetével a lány dekoltázsán és formás alakján, melyet kihangsúlyozott a tűzpiros, testhez simuló ruhája.
Inkább gyorsan helyet foglalt az egyik közeli asztalnál.
– Engedd el magad, szórakozz egy kicsit végre! – súgta a fülébe Daniel, miközben lehuppant a szomszéd székre.
– Igyekszem – súgta vissza Adam, miközben kellemes parfüm illatot vélt megérezni. Jobbra fordult és látta, hogy a másik oldalán Linda foglalt helyet.
Kicsit közelebb volt hozzá, mint amennyire ő azt jónak látta. Igyekezett valamivel távolabb húzódni a székével, de nem igazán jött össze.
Linda lágy hangon kezdett beszélni, és Adamnak néhány percébe beletelt, mire rájött, hogy a lány hozzá intézi a szavait. De ő továbbra is mereven az asztal lapját figyelte, nem akart a csinos lányra nézni. Hiába volt szép, ő akkor is Maryt szereti.
Nem sokkal később valaki egy üveg sört helyezett elé. Utálta a sört, de azért inni kezdett, legalább lefoglalta magát. Mikor az üveg kiürült, elkezdett émelyegni a gyomra. Akkor jött ugyanis rá, hogy aznap még nem evett semmit, csak bort és sört ivott, ráadásul rossz sorrendben. A kisördög a fejében rákezdett a következő mondókára: „Sörre bor mindenkor, borra sör meggyötör!” Nagyszerű, gondolta Adam, miközben érezte, hogy a feje is lüktetni kezd.
– Mesélj valami magadról, Adam! – duruzsolta jobbról Linda, miközben a társaság többi tagja már egészen mással volt elfoglalva, senki sem nézett feléjük. A legtöbben el is hagyták az asztalt és inkább a táncparkett felé vették az irányt.
Adam végre belenézett a lány mélykék szemébe. Annak ellenére, hogy elég rámenősnek tűnt, mégis kedvesnek és őszintének látszott, ahogy komolyan érdeklődik iránta. Mikor ez a gondolat megfogalmazódott benne, valami kis szúrást érzett a jobb karjában. De nem törődött vele. Most, hogy az alkohol egy kis hatással volt rá, valamivel kevésbé volt elutasító. Miért követne el bűnt azzal, ha néhány órára jól érzi magát?
Elkezdett mesélni magáról Lindának, miközben a lány figyelmesen hallgatta és amennyire lehetséges volt, még közelebb húzódott hozzá. Adam általánosságokat mondott, de mégis elég sokáig beszélt, mikor pedig abbahagyta, döbbenten látta jobb kezét Linda bal kezében. A lány elmosolyodott. Adam most sokkal erősebben érzékelte a fájdalmat a karjában. El is rántotta a kézfejét a lány kezéből és felhúzta az ingét. Friss, vérző, felszakadt seb éktelenkedett a felkarján. És egy jól kivehető feliratot mintázott: „Maryt szeretem!”
A lány is látta ezt, de úgy tűnt, nem érdekli. Villámgyorsan cselekedett. Közelebb húzta magát Adamhoz és meg akarta csókolni, de a fiú ezt nem engedte, erősen ellökte magától a lányt.
– Maryt szereteted, de attól még engem is szerethetsz. Ő meghalt, de én élek!
– Te annak az embernek a cinkosa vagy, aki azt a furcsa szerződést kötötte velem. Az volt a feladatod, hogy elcsábíts engem, mert ezzel akarta bizonyítani, hogy nem is szeretem annyira Maryt, mint ahogy én azt állítom.
– Igen – dőlt hátra a lány, mikor látta, hogy vereséget szenvedett. – Kellett volna egy kis zsebpénz, mivel az egyetemi ösztöndíj nem túl magas. De elszúrtam.
– Tehát mindezt pénzért tetted?
– Igen. Bocsánat. De valóban túl kell lépned Mary elvesztésén. Ő is azt akarná, hogy újra boldog légy. És mivel elnyerted a jutalmat találkozhatsz vele. Ő is bizonyára ezt fogja neked mondani… Gyere!
– Hová? – vonta fel a szemöldökét Adam.
– Csak kövess!
Adam követte a lányt. Kimentek az utcára és maguk mögött tudták a szórakozóhely zsivaját. Rövid ideig csendesen sétálgattak a sötét utcákon, aztán egyszer csak jobban kivilágított hely felé vették az irányt. Adam felismerte, hogy annál a kereszteződésnél járnak, ahol Mary életét vesztette. Adam szemébe könnyek szöktek.
– Öhöm – köszörülte meg valaki a torkát, mire Adam felnézett és felismerte az egyik lámpaoszlopnak támaszkodó férfiban az „ördögöt”. – A szerződésünk értelmében… – de a férfi nem fejezte be mondatot, hanem egészen egyszerűen váratlanul eltűnt Lindával az oldalán, és helyette Mary kecses alakja tűnt fel a járda túloldalán.
Adam gyorsan átszaladt hozzá és magához ölelte, majd egy hosszú, forró csók kíséretében bocsánatot kért tőle, amiért olyan durván viselkedett annak a végzetes napnak a reggelén.
Másnap reggel, mikor felébredt, nem volt benne egészen biztos, hogy az előző nap eseményei valóban megtörténtek–e, vagy csak képzelődött, esetleg egészen egyszerűen mindez csak egy különös álom volt, de az biztos, hogy a lelki békéjére nagy hatást gyakorolt. Tudta, érezte, hogy Mary szereti őt és valamilyen formában örökké vele lesz.
Csakhogy este Mary nem vára a kis lakásukban. Kínos üresség fogadta a lány helyett. Majd hirtelen a mobilja csörgésére riadt fel. Egy női hang közölte vele, azt amire soha sem akart gondolni, mert épp ésszel, úgy érezte soha nem lenne képes felfogni. Mary meghalt. Tömören ez volt a lényeg. Autóbalesetben, mert elgázolták az egyik kereszteződésnél.
Adam teljesen összeomlott. Most azonban eljutott legalább odáig, hogy kimászott az ágyából és kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegő érje a tüdejét. Ekkor kellemes, lágy virágillat hatolt az orrába. Jótékony hatás helyett azonban csak rosszat tett az intenzív illatkompozíció. Adamot ugyanis megrohamozták az emlékei. Eszébe jutott az a sok közös séta Maryvel a szabadban. Amikor kézen fogva, boldogan andalogtak. Ráadásul Mary imádta a színes virágokat, mindig hatalmas csokrokat szedett, hogy a lakást is felvidítsa velük.
Adam szinte észre sem vette, hogy az ablak előtt egyszer csak összecsuklott, mint egy homokzsák. Könnyei elöntötték a szemét anélkül, hogy kontrolálhatta volna őket. De nem is akarta volna visszafojtani az érzelmeit. Felesleges is lett volna. Úgysem láthatta senki, ahogy egy összecsúszott csődtömeg lett belőle.
– Öhöm – köszörülte meg valaki a torkát, mire Adam felpillantott hosszú hajfüggönye alól.
Ijedten meredt a Mary kedvenc foteljében terpeszkedő férfira, aki fekete öltönyben feszített és lazán otthon érezte magát, miközben cigarettája segítségével szabályos füstkarikákat eregetett.
– Ki maga? – érdeklődött Adam, ám a hasonló helyzetekben szokványos második kérdés is elhagyta a száját még mielőtt a másik válaszolhatott volna: – Hogy jött be?
– Az ördög személyesen, szolgálatára – biccentett a férfi és vékony arcán egy furcsa mosoly terült szét. – Az ön segítségével jöttem be.
– Ezt nem értem – közölte Adam, miközben nagy nehezen feltápászkodott a földről és helyet foglalt egy széken.
– Nem is feltétlenül szükséges – közölte az idegen, majd csettintett egyet, mire bal kezében megjelent egy hamutál, amit aztán a fotel melletti kis asztalra helyezett, hogy kényelmesen elnyomja a cigarettáját és aztán egy másikra gyújtson rá. – A lényeg az, hogy itt vagyok.
– És miért van itt?
– Mert önnek szüksége van rám – hangzott a magabiztos felelet, és előkerült a semmiből egy üveg bor, valamint egy pohár. – Ön is kér?
Adam elképedve figyelte, ahogy az „ördög” kinyitja a palackot és színültig tölti vörösborral a poharat.
– Nem, köszönöm. Tehát nekem szükségem van önre? – vonta fel Adam a szemöldökét.
– Pedig nagyon jó minőségű, azt hiszem, kár lenne kihagyni, kóstolja meg – újabb pohár jelent meg egy csettintés után, a következő pillanatban pedig az ismeretlen nyájasan kínálta Adamot a saját lakásában. – Szüksége van rám, mert elvesztette Maryt.
Adam félrenyelte a bort, amibe kissé félve kortyolt bele. Honnan tud ez a fickó Maryről?
– És miben tud ön segíteni nekem? Különösen Maryvel kapcsolatban.
– Egészen egyszerűen üzletet ajánlok önnek.
– Üzletet? – visszhangozta Adam.
– Pontosan. Mit tenne meg azért, hogy Mary ismét itt legyen önnel? – kérdezte a férfi, miközben kiitta a maradék italt a poharából, aztán erősen Adam szemébe fúrta a tekintetét.
– Bármit – jelentette ki a kérdezett. – Bármit megtennék egy csókjáért.
– Ennyire nem kell előreszaladni, fiatalember! Korrekt, mindkét fél számára előnyös üzlet kell, hogy szülessen.
– De én tényleg bármit megadnék, cserébe azért, hogy még egyszer a karjaimban tarthassam Maryt, beszippanthassam az illatát, beletúrhassak a hajába, megsimogathassam az arcát és megcsó…
– Ez nagyon szép és romantikus. De gondolkozzon csak el egy kicsit! – az „ördög” keresztbe tette a lábát, kissé előredőlt és ismét felöltötte különös mosolyát. – A bármibe minden beletartozik. Minden – hangzott a nyomatékosítás. – Az erkölcsi bűnök, a gyilkosság is. Tenne ilyet egy csókért?
– Nem, de ez egy olyan dolog… – Adam nem tudta hogyan fejezhetné ki magát. – Úgyis tisztában vagyok azzal, hogy Mary… – megint minden elhomályosult előtte a könnyeitől.
– Meghalt, valóban. Az bonyolult lenne, hogy ha mondjuk életre akarnánk kelteni. Három hónapja hunyt el, senki sem értené, akkor most mégis hogyan kelt ismét életre. De kaphat néhány percet, amikor elmondhatja, hogy mennyire szereti őt és bocsánatot kérhet tőle, amiért olyan csúnyán faképnél hagyta a végzetes nap reggelén. És megcsókolhatja.
Adam arcán fájdalmas, keserű mosoly jelent meg.
– Menjen el, hagyjon magamra!
– Szüksége van erre, hogy megnyugodjon a lelke és tovább léphessen. Hogy legyen élete Mary elvesztése után is. Ha valóban tiszta szívvel szeretette Maryt, illetve szereti még most is, akkor önnek ez az egész nem kerül semmibe. Ha mégsem így van, akkor a lelke halála után az enyém lesz.
– Ne kérdőjelezze meg a Mary iránti hűségemet.
– Rendben – bólintott a férfi. – Ha ennyire biztos magában, akkor azt hiszem nincs is más hátra, mint aláírni a szerződést – azzal a csettintés által előkerült egy papírdarab és egy toll. – Kérem, írja alá!
Adam az asztalhoz lépett, ahol a papír és a toll hevert. Nem olvasta el a szöveget, gondolta úgyis az áll rajta, részletesebb, hivatalosabb formában, mint amit megbeszéltek. Mikor azonban a tollal az A betűt akarta leírni, azt látta, hogy a toll nem fog.
– Elnézést, de ez a toll…
– Semmi gond, folytassa csak, írja alá – kacsintott az „ördög”.
Adam vállat vont, és ismét írni kezdett. Éles fádalom hasított jobb felkarjába. Felszisszent, letette a tollat, majd felhúzva az ingét látta, hogy a kezén egy felirat bontakozik ki véres seb formájában.
– Mi ez? – nézett fel a fotelben nyugodtan ülő férfira.
– Vérszerződés.
Adam nagy levegőt vett. Végre összeszorítva a fogát, aláírta a papírt. Tintául a vére szolgált. Mire azonban a művelettel készen lett, és észbe kapott a férfi már nem volt ott a szobában. A hamutálcával, a cigarettacsikkjeivel, a poharaival, a borával és a szerződésével, valamint a tollal együtt eltűnt. Adam hitetlenkedve pillantott a karjára. De ott sem látott semmit.
Ekkor megcsörrent a mobilja, amit gépiesen vett fel, még mindig a lezajlott események hatása alatt állva.
– Adam, itt vagy? – érdeklődött az egyik barátja, miután ő elfelejtett beleszólni a készülékbe.
– Igen.
– Jobban vagy? Úgy volt, hogy a ma esti buliba már el tudsz jönni. Jót tenne neked végre egy kis kikapcsolódás.
– Azt hiszem megőrültem – közölte Adam, a furcsa „ördögre” gondolva. – De elmegyek – gondolta, noha a kijelentésével saját magát is sikerült meglepnie.
– Rendben, örülök. Este nyolcra ott leszek a lakásodnál.
Az ígért időpontban Daniel, Adam barátja valóban megjelent a ház előtt, Adam pedig már ment is lefelé a lépcsőn, amint megpillantotta a kékszínű Fordot lakása ablakából. Néhány perccel később pedig már Daniel autójában robogtak az egyik szórakozóhely felé. A helyszínen vidám társaság fogadta Adamot.
– Örülünk, hogy végre kidugtad az orrod! – jegyezte meg valaki, ám Adam akkor már a társaságban lévő ismeretlen lányt figyelte.
Daniel elkapta a tekintetét és rögtön bemutatta a lányt:
– A hölgy Linda. Új csoporttársam az egyetemen.
A lány kedvesen biccentett, majd kacér mosoly jelent meg a szája szélén, amire még rá is játszott azzal, hogy hosszú, szőke fürtjeit kecsesen hátradobta a válla felett.
– Úgy gondoltam rám fér, egy kis lazulás – magyarázta Linda –, ezért bátorkodtam megkérni Danielt, hadd jöjjek el velük. Te Adam vagy, igaz?
– Igen – bólintott a kérdezett, aztán hirtelen rájött, hogy kicsit tovább időzött tekintetével a lány dekoltázsán és formás alakján, melyet kihangsúlyozott a tűzpiros, testhez simuló ruhája.
Inkább gyorsan helyet foglalt az egyik közeli asztalnál.
– Engedd el magad, szórakozz egy kicsit végre! – súgta a fülébe Daniel, miközben lehuppant a szomszéd székre.
– Igyekszem – súgta vissza Adam, miközben kellemes parfüm illatot vélt megérezni. Jobbra fordult és látta, hogy a másik oldalán Linda foglalt helyet.
Kicsit közelebb volt hozzá, mint amennyire ő azt jónak látta. Igyekezett valamivel távolabb húzódni a székével, de nem igazán jött össze.
Linda lágy hangon kezdett beszélni, és Adamnak néhány percébe beletelt, mire rájött, hogy a lány hozzá intézi a szavait. De ő továbbra is mereven az asztal lapját figyelte, nem akart a csinos lányra nézni. Hiába volt szép, ő akkor is Maryt szereti.
Nem sokkal később valaki egy üveg sört helyezett elé. Utálta a sört, de azért inni kezdett, legalább lefoglalta magát. Mikor az üveg kiürült, elkezdett émelyegni a gyomra. Akkor jött ugyanis rá, hogy aznap még nem evett semmit, csak bort és sört ivott, ráadásul rossz sorrendben. A kisördög a fejében rákezdett a következő mondókára: „Sörre bor mindenkor, borra sör meggyötör!” Nagyszerű, gondolta Adam, miközben érezte, hogy a feje is lüktetni kezd.
– Mesélj valami magadról, Adam! – duruzsolta jobbról Linda, miközben a társaság többi tagja már egészen mással volt elfoglalva, senki sem nézett feléjük. A legtöbben el is hagyták az asztalt és inkább a táncparkett felé vették az irányt.
Adam végre belenézett a lány mélykék szemébe. Annak ellenére, hogy elég rámenősnek tűnt, mégis kedvesnek és őszintének látszott, ahogy komolyan érdeklődik iránta. Mikor ez a gondolat megfogalmazódott benne, valami kis szúrást érzett a jobb karjában. De nem törődött vele. Most, hogy az alkohol egy kis hatással volt rá, valamivel kevésbé volt elutasító. Miért követne el bűnt azzal, ha néhány órára jól érzi magát?
Elkezdett mesélni magáról Lindának, miközben a lány figyelmesen hallgatta és amennyire lehetséges volt, még közelebb húzódott hozzá. Adam általánosságokat mondott, de mégis elég sokáig beszélt, mikor pedig abbahagyta, döbbenten látta jobb kezét Linda bal kezében. A lány elmosolyodott. Adam most sokkal erősebben érzékelte a fájdalmat a karjában. El is rántotta a kézfejét a lány kezéből és felhúzta az ingét. Friss, vérző, felszakadt seb éktelenkedett a felkarján. És egy jól kivehető feliratot mintázott: „Maryt szeretem!”
A lány is látta ezt, de úgy tűnt, nem érdekli. Villámgyorsan cselekedett. Közelebb húzta magát Adamhoz és meg akarta csókolni, de a fiú ezt nem engedte, erősen ellökte magától a lányt.
– Maryt szereteted, de attól még engem is szerethetsz. Ő meghalt, de én élek!
– Te annak az embernek a cinkosa vagy, aki azt a furcsa szerződést kötötte velem. Az volt a feladatod, hogy elcsábíts engem, mert ezzel akarta bizonyítani, hogy nem is szeretem annyira Maryt, mint ahogy én azt állítom.
– Igen – dőlt hátra a lány, mikor látta, hogy vereséget szenvedett. – Kellett volna egy kis zsebpénz, mivel az egyetemi ösztöndíj nem túl magas. De elszúrtam.
– Tehát mindezt pénzért tetted?
– Igen. Bocsánat. De valóban túl kell lépned Mary elvesztésén. Ő is azt akarná, hogy újra boldog légy. És mivel elnyerted a jutalmat találkozhatsz vele. Ő is bizonyára ezt fogja neked mondani… Gyere!
– Hová? – vonta fel a szemöldökét Adam.
– Csak kövess!
Adam követte a lányt. Kimentek az utcára és maguk mögött tudták a szórakozóhely zsivaját. Rövid ideig csendesen sétálgattak a sötét utcákon, aztán egyszer csak jobban kivilágított hely felé vették az irányt. Adam felismerte, hogy annál a kereszteződésnél járnak, ahol Mary életét vesztette. Adam szemébe könnyek szöktek.
– Öhöm – köszörülte meg valaki a torkát, mire Adam felnézett és felismerte az egyik lámpaoszlopnak támaszkodó férfiban az „ördögöt”. – A szerződésünk értelmében… – de a férfi nem fejezte be mondatot, hanem egészen egyszerűen váratlanul eltűnt Lindával az oldalán, és helyette Mary kecses alakja tűnt fel a járda túloldalán.
Adam gyorsan átszaladt hozzá és magához ölelte, majd egy hosszú, forró csók kíséretében bocsánatot kért tőle, amiért olyan durván viselkedett annak a végzetes napnak a reggelén.
Másnap reggel, mikor felébredt, nem volt benne egészen biztos, hogy az előző nap eseményei valóban megtörténtek–e, vagy csak képzelődött, esetleg egészen egyszerűen mindez csak egy különös álom volt, de az biztos, hogy a lelki békéjére nagy hatást gyakorolt. Tudta, érezte, hogy Mary szereti őt és valamilyen formában örökké vele lesz.
A különleges varázsvirág,
mely két szívet láncol össze
Sok-sok évvel ezelőtt, egy boszorkány erdei háza előtt, különös növény fejlődött. Szára fekete és meglehetősen vastag volt, telis-tele éles tüskékkel. A virága a rózsához hasonlított, ám mérgező gőzt párolgott ki magából és szirmai szintén fekete színt öltöttek. Ez a növény nagyon gyorsan nőtt, rövid idő elteltével indaszerű szárával felkapaszkodott az erdő fáinak törzsére, de az aljnövényzeten is szerteszét terjedt, kanyargott, akár egy végtelen hosszúságú kígyó.
Egy borongós, őszi nap alkonyán a boszorkány erdejébe tévedt egy ifjú vándor. Éjjeli szállást keresett, és mivel észrevette a boszorka házából kiszűrődő világosságot, arrafelé vette az irányt. Reménykedett benne, hogy a kis kunyhóban barátságos embert talál majd, aki ételt, italt és alvóhelyet biztosít a számára.
Ám mielőtt elérhette volna célját, váratlanul szoros indák csavarodtak a bokája köré, és ő elesett. Megütötte magát a kemény, fagyott földben, de nem törődve a fájdalmakkal, fel akart állni, hogy folytathassa útját. Azonban hiába is próbálkozott, nem tudott felkelni. Rövid idő alatt már a csuklóját és a derekát is a talajhoz szegezték a növény erős szárai. A tüskék pedig a testébe fúródtak, és ő érezte, hogy több helyen kiserken a vére. A különös növény teljesen mozgásképtelenné tette, gúzsba kötve, tehetetlenül hevert az erdő mélyén.
A boszorkány persze látta a történteket, és még örült is neki, hogy alkalma adódik megleckéztetni egy eltévedt vándort. Sietve a helyszínre érkezett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse csapdába került áldozatát.
– Üdv néked, ifjú vándor! – köszöntötte a fiút, aki arccal a föld felé terült el.
A vándor megpróbálta megmozdítani a fejét, hogy láthassa, ki az, aki megszólította őt. Ám próbálkozása minduntalan kudarcba fulladt, ugyanis már a nyaka köré is sűrűn szövődött a növény erős indája, ami végképp megakadályozta a mozgásban. A boszorkány látva a hiába való erőfeszítést, félelmetes kacajra fakadt. Még az erdő is teljes némaságba burkolózott egy rövid időre. Csupán a nevetés furcsa visszhangja törte meg a csendet.
A vándor azonban erőt vett magán, és az iránta tanúsított ellenszenv ellenére a boszorkányhoz intézte szavait:
– Tudna nekem segíteni?
– Ha segítek neked kiszabadulni, akkor cserébe az örökkévalóságig bolyongani fogsz ebben az erdőben. Mert ha kitennéd innen a lábad, és emberek közé merészkednél, akkor csak megaláztatásoknak, gúnyolódásoknak, csúfolódásoknak tennéd ki magad. Ugyanis a virágom mérgező – nevetett fel ismét a boszorkány. – Ennek hatására pedig nemsokára csúf, mutáns lénnyé fogsz változni.
– Akkor inkább meghalok – jelentette ki szomorú lemondással a hangjában a vándor.
– Ahogy akarod – vont vállat látszólagos nemtörődömséggel a banya, de már a nyelve hegyén volt az érv, amellyel rá akarta bírni a fiút az üzletre. – Ha azonban így döntesz, akkor soha nem lesz esélyed megtapasztalni az igaz szerelmet. Amennyiben azonban rálelsz arra a lányra, akit tiszta szívvel szeretsz, és ő is viszont szeret téged, a varázs feloldódik, és te ismét emberként élhetsz. Mit választasz tehát?
A vándor meg akarta élni a szerelmet, bár úgy érezte, hogy egy lány csak kis eséllyel viszonozhatja érzelmeit, ha ő szörnyalakba kényszerül. Mégis kimondta óhaját, így a boszorkány egy elmormogott varázsszó segítségével kiszabadította őt. A kemény indák ezúttal lágyan tekeredtek le róla.
Ám amint ismét szabadon tudta mozgatni végtagjait, a lába és a keze már éles karmokban végződött, testét sűrű, sötét szőrzet borította, szájából pedig agyarszerű, hatalmas fogak türemkedtek ki.
A boszorkány harmadszorra is felkacagott. Mire azonban a nevetése elhalt, eltűnt már ő maga is. Vele együtt pedig a háza is köddé vált. Viszont a mérgező virág továbbra is ott maradt, és új erőre kapva terjedt még tovább.
Hosszú évekkel később Aurora éppen akkor nézett ki szobája ablakán, amikor az alkonyi tájon egy különös, meglehetősen torz lény bukkant fel. Első pillantásra hatalmas farkasnak tűnt, de természetellenes agyarai vaddisznót idéztek fel. Aurora ijedten húzta össze a függönyt. Azonban a keskeny résen át, amely középen, a két függöny szárny között húzódott, észrevette, hogy a szörny két lábra emelkedik és felé int.
Aurora félve bár, de közelebb lépett az ablakhoz. Orra nekinyomódott az üvegnek, majd két kis párafoltot rajzolt rá lehelete, a szájánál és az orránál, ahogy levegőt vett. Közben látta, hogy a torzszülött megfordul, elindul a fák sűrűje felé, de még mielőtt elnyelné a rengeteg, visszafordul, és mintha ismét intene egyet.
Aurorában a kíváncsiság már a félelme fölé kerekedett, ezért úgy döntött, követi a furcsa állatot, mert az nyilván mutatni szeretne neki valamit. Aurora magára vette a kabátját, belebújt a cipőjébe, majd óvatosan, hogy a szülei ne vegyék észre, kisurrant a bejárati ajtón. Szinte szaladt a házuk mellett húzódó erdő felé, majd mikor elérte a fák sűrűjét, rátért arra az ösvényre, amelyen nem sokkal azelőtt a szörny eltűnt. Kisvártatva azonban a zord farkas megzörgette a fák száraz ágait, jelt adva a lánynak, hogy merre menjen tovább.
Aurora izgatottan követte vezetőjét, hiszen meg akarta tudni miféle lény nyomába szegődött, és persze, hogy hová mennek. Ám egy idő után, mikor Aurora lábai fáradni kezdtek és a hidegtől elgémberedtek, egy vastag fatörzsben megbotlott és elesett.
Érezte, hogy valami éles és szúrós növényre zuhant. Az egyik tenyerét sebezte meg a leginkább. Bőrébe egy tüske fúródott és ő látta, ahogy vére kiserken és kis patakként szivárogni kezd. Szeretett volna felállni, hogy kezét bebugyolálva hazamenjen, de képtelen volt megmozdulni. Mintha a földhöz lett volna szíjazva. Rövid ideig nem értette, mi történik vele, de azután észrevette, hogy a furcsa növény indás szárai tekeredtek rá, és béklyózták meg, akár megannyi életre kelt bilincs.
Ám még alig volt ideje kétségbe esni, mert a növényzet felkarolta őt, felemelte, talpra állította, majd a legközelebbi fához rántotta. A legnagyobb csoda pedig ekkor következett. Ugyanis amint Aurora a fa törzséhez ért, a fa kérge megnyílt, felhasadt és befogadta a lányt, aki egyesült a fával. Attól a pillanattól fogva együtt érzett és lélegzett vele.
Nemsokára az agyaras farkas is előbújt onnan, ahonnan megdöbbenve figyelte a jelenetet. Ezután leült Aurora mellé, a gyökerek közé.
– Ki vagy te? – kérdezte Aurora, mikor a szörnyeteg felé emelte borostyán sárga színű, de meglepően emberi szemét.
– Vándor vagyok, akit egy boszorkány varázsolt szörnnyé, mert ugyanabban a növényben estem el, még sok-sok évvel ezelőtt, mint te. Azóta ebben az erdőben élek. Csak ritkán hagyom el a fák oltalmát. Ám egy ilyen ritka alkalommal történt az, hogy megpillantottalak téged. És most várok rád.
– Csakhogy én már egyenlővé váltam a fával – mondta szomorúan Aurora és szeméből kibuggyant néhány könnycsepp, mely aztán gyantaként csurgott le a fatörzsön. – Rám nem érdemes várnod.
– Hidd el nekem, érdemes! Ha majd eljön a pillanat, és remélem, így lesz, tudni fogod, hogy érdemes volt.
Attól a naptól kezdve a szörnyeteg minden idejét Aurora mellett töltötte, csak néha vadászni ment el, de ilyen alkalmakkor is hamar visszatért.
– Mondd csak! – kezdte még az első napok egyikén. – Csúnyának, torznak találsz engem?
– Igen – felelte Aurora.
Bár azóta, hogy először megpillantotta a különös ordast, már sokat változott a szemében, hiszen nem akarta őt bántani és kedves volt vele. Udvariasan viselkedett, és nem úgy, ahogy azt egy igazi szörnyről feltételezni lehetett volna. Ráadásul ezek a kellemes tulajdonságai némileg feledtetni tudták rútságát is.
Aurora összebarátkozott az agyaras farkassal, sokat beszélgettek, mert idejük volt bőven. Eközben körülöttük a természet folyton változott. A tavasz elárasztotta őket virággal, a nyár megtöltötte szívüket vidámsággal, az ősz elkápráztatta őket tarka színeivel, a tél pedig meghittséget hozott. Ez a körforgás jó néhányszor megismétlődött, mire egy napon a szörnyeteg ismét feltette a kérdést:
– Csúnyának, torznak találsz engem?
– Nem – felelte őszintén a lány, mire a fa törzse ismét megnyílt, és kibocsátotta őt magából.
Aurora a vándor karjaiban landolt, aki immár emberi alakban állt előtte és nyoma sem volt rajta semmi csúfságnak. Aurora azonban akkor jött rá, hogy ez a változás nem egy szempillantás alatt ment végbe, hanem folyamatosan, ahogy a szíve megtelt pozitív érzelmekkel.
– Szeretlek! – mondta ki a bűvös szót hangosan, mire a vándor kézen fogta, és elindultak ki a rengetegből, Aurora szülői háza felé.
A vándor számára bebizonyosodott, hogy érdemes volt várnia a szerelemre. A boszorkány pedig már inkább egy különös tündérként tűnt fel előtte, hiszen ha akkor régen nem átkozza el, talán sosem tapasztalhatja meg azt a csodálatos érzést, ami beköltözött a szívébe.
Legyünk hát mi is hálásak a boszorkánynak és a különös növényének, mert ha ők nem lettek volna, ez a mese is elmaradt volna.
Sok-sok évvel ezelőtt, egy boszorkány erdei háza előtt, különös növény fejlődött. Szára fekete és meglehetősen vastag volt, telis-tele éles tüskékkel. A virága a rózsához hasonlított, ám mérgező gőzt párolgott ki magából és szirmai szintén fekete színt öltöttek. Ez a növény nagyon gyorsan nőtt, rövid idő elteltével indaszerű szárával felkapaszkodott az erdő fáinak törzsére, de az aljnövényzeten is szerteszét terjedt, kanyargott, akár egy végtelen hosszúságú kígyó.
Egy borongós, őszi nap alkonyán a boszorkány erdejébe tévedt egy ifjú vándor. Éjjeli szállást keresett, és mivel észrevette a boszorka házából kiszűrődő világosságot, arrafelé vette az irányt. Reménykedett benne, hogy a kis kunyhóban barátságos embert talál majd, aki ételt, italt és alvóhelyet biztosít a számára.
Ám mielőtt elérhette volna célját, váratlanul szoros indák csavarodtak a bokája köré, és ő elesett. Megütötte magát a kemény, fagyott földben, de nem törődve a fájdalmakkal, fel akart állni, hogy folytathassa útját. Azonban hiába is próbálkozott, nem tudott felkelni. Rövid idő alatt már a csuklóját és a derekát is a talajhoz szegezték a növény erős szárai. A tüskék pedig a testébe fúródtak, és ő érezte, hogy több helyen kiserken a vére. A különös növény teljesen mozgásképtelenné tette, gúzsba kötve, tehetetlenül hevert az erdő mélyén.
A boszorkány persze látta a történteket, és még örült is neki, hogy alkalma adódik megleckéztetni egy eltévedt vándort. Sietve a helyszínre érkezett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse csapdába került áldozatát.
– Üdv néked, ifjú vándor! – köszöntötte a fiút, aki arccal a föld felé terült el.
A vándor megpróbálta megmozdítani a fejét, hogy láthassa, ki az, aki megszólította őt. Ám próbálkozása minduntalan kudarcba fulladt, ugyanis már a nyaka köré is sűrűn szövődött a növény erős indája, ami végképp megakadályozta a mozgásban. A boszorkány látva a hiába való erőfeszítést, félelmetes kacajra fakadt. Még az erdő is teljes némaságba burkolózott egy rövid időre. Csupán a nevetés furcsa visszhangja törte meg a csendet.
A vándor azonban erőt vett magán, és az iránta tanúsított ellenszenv ellenére a boszorkányhoz intézte szavait:
– Tudna nekem segíteni?
– Ha segítek neked kiszabadulni, akkor cserébe az örökkévalóságig bolyongani fogsz ebben az erdőben. Mert ha kitennéd innen a lábad, és emberek közé merészkednél, akkor csak megaláztatásoknak, gúnyolódásoknak, csúfolódásoknak tennéd ki magad. Ugyanis a virágom mérgező – nevetett fel ismét a boszorkány. – Ennek hatására pedig nemsokára csúf, mutáns lénnyé fogsz változni.
– Akkor inkább meghalok – jelentette ki szomorú lemondással a hangjában a vándor.
– Ahogy akarod – vont vállat látszólagos nemtörődömséggel a banya, de már a nyelve hegyén volt az érv, amellyel rá akarta bírni a fiút az üzletre. – Ha azonban így döntesz, akkor soha nem lesz esélyed megtapasztalni az igaz szerelmet. Amennyiben azonban rálelsz arra a lányra, akit tiszta szívvel szeretsz, és ő is viszont szeret téged, a varázs feloldódik, és te ismét emberként élhetsz. Mit választasz tehát?
A vándor meg akarta élni a szerelmet, bár úgy érezte, hogy egy lány csak kis eséllyel viszonozhatja érzelmeit, ha ő szörnyalakba kényszerül. Mégis kimondta óhaját, így a boszorkány egy elmormogott varázsszó segítségével kiszabadította őt. A kemény indák ezúttal lágyan tekeredtek le róla.
Ám amint ismét szabadon tudta mozgatni végtagjait, a lába és a keze már éles karmokban végződött, testét sűrű, sötét szőrzet borította, szájából pedig agyarszerű, hatalmas fogak türemkedtek ki.
A boszorkány harmadszorra is felkacagott. Mire azonban a nevetése elhalt, eltűnt már ő maga is. Vele együtt pedig a háza is köddé vált. Viszont a mérgező virág továbbra is ott maradt, és új erőre kapva terjedt még tovább.
Hosszú évekkel később Aurora éppen akkor nézett ki szobája ablakán, amikor az alkonyi tájon egy különös, meglehetősen torz lény bukkant fel. Első pillantásra hatalmas farkasnak tűnt, de természetellenes agyarai vaddisznót idéztek fel. Aurora ijedten húzta össze a függönyt. Azonban a keskeny résen át, amely középen, a két függöny szárny között húzódott, észrevette, hogy a szörny két lábra emelkedik és felé int.
Aurora félve bár, de közelebb lépett az ablakhoz. Orra nekinyomódott az üvegnek, majd két kis párafoltot rajzolt rá lehelete, a szájánál és az orránál, ahogy levegőt vett. Közben látta, hogy a torzszülött megfordul, elindul a fák sűrűje felé, de még mielőtt elnyelné a rengeteg, visszafordul, és mintha ismét intene egyet.
Aurorában a kíváncsiság már a félelme fölé kerekedett, ezért úgy döntött, követi a furcsa állatot, mert az nyilván mutatni szeretne neki valamit. Aurora magára vette a kabátját, belebújt a cipőjébe, majd óvatosan, hogy a szülei ne vegyék észre, kisurrant a bejárati ajtón. Szinte szaladt a házuk mellett húzódó erdő felé, majd mikor elérte a fák sűrűjét, rátért arra az ösvényre, amelyen nem sokkal azelőtt a szörny eltűnt. Kisvártatva azonban a zord farkas megzörgette a fák száraz ágait, jelt adva a lánynak, hogy merre menjen tovább.
Aurora izgatottan követte vezetőjét, hiszen meg akarta tudni miféle lény nyomába szegődött, és persze, hogy hová mennek. Ám egy idő után, mikor Aurora lábai fáradni kezdtek és a hidegtől elgémberedtek, egy vastag fatörzsben megbotlott és elesett.
Érezte, hogy valami éles és szúrós növényre zuhant. Az egyik tenyerét sebezte meg a leginkább. Bőrébe egy tüske fúródott és ő látta, ahogy vére kiserken és kis patakként szivárogni kezd. Szeretett volna felállni, hogy kezét bebugyolálva hazamenjen, de képtelen volt megmozdulni. Mintha a földhöz lett volna szíjazva. Rövid ideig nem értette, mi történik vele, de azután észrevette, hogy a furcsa növény indás szárai tekeredtek rá, és béklyózták meg, akár megannyi életre kelt bilincs.
Ám még alig volt ideje kétségbe esni, mert a növényzet felkarolta őt, felemelte, talpra állította, majd a legközelebbi fához rántotta. A legnagyobb csoda pedig ekkor következett. Ugyanis amint Aurora a fa törzséhez ért, a fa kérge megnyílt, felhasadt és befogadta a lányt, aki egyesült a fával. Attól a pillanattól fogva együtt érzett és lélegzett vele.
Nemsokára az agyaras farkas is előbújt onnan, ahonnan megdöbbenve figyelte a jelenetet. Ezután leült Aurora mellé, a gyökerek közé.
– Ki vagy te? – kérdezte Aurora, mikor a szörnyeteg felé emelte borostyán sárga színű, de meglepően emberi szemét.
– Vándor vagyok, akit egy boszorkány varázsolt szörnnyé, mert ugyanabban a növényben estem el, még sok-sok évvel ezelőtt, mint te. Azóta ebben az erdőben élek. Csak ritkán hagyom el a fák oltalmát. Ám egy ilyen ritka alkalommal történt az, hogy megpillantottalak téged. És most várok rád.
– Csakhogy én már egyenlővé váltam a fával – mondta szomorúan Aurora és szeméből kibuggyant néhány könnycsepp, mely aztán gyantaként csurgott le a fatörzsön. – Rám nem érdemes várnod.
– Hidd el nekem, érdemes! Ha majd eljön a pillanat, és remélem, így lesz, tudni fogod, hogy érdemes volt.
Attól a naptól kezdve a szörnyeteg minden idejét Aurora mellett töltötte, csak néha vadászni ment el, de ilyen alkalmakkor is hamar visszatért.
– Mondd csak! – kezdte még az első napok egyikén. – Csúnyának, torznak találsz engem?
– Igen – felelte Aurora.
Bár azóta, hogy először megpillantotta a különös ordast, már sokat változott a szemében, hiszen nem akarta őt bántani és kedves volt vele. Udvariasan viselkedett, és nem úgy, ahogy azt egy igazi szörnyről feltételezni lehetett volna. Ráadásul ezek a kellemes tulajdonságai némileg feledtetni tudták rútságát is.
Aurora összebarátkozott az agyaras farkassal, sokat beszélgettek, mert idejük volt bőven. Eközben körülöttük a természet folyton változott. A tavasz elárasztotta őket virággal, a nyár megtöltötte szívüket vidámsággal, az ősz elkápráztatta őket tarka színeivel, a tél pedig meghittséget hozott. Ez a körforgás jó néhányszor megismétlődött, mire egy napon a szörnyeteg ismét feltette a kérdést:
– Csúnyának, torznak találsz engem?
– Nem – felelte őszintén a lány, mire a fa törzse ismét megnyílt, és kibocsátotta őt magából.
Aurora a vándor karjaiban landolt, aki immár emberi alakban állt előtte és nyoma sem volt rajta semmi csúfságnak. Aurora azonban akkor jött rá, hogy ez a változás nem egy szempillantás alatt ment végbe, hanem folyamatosan, ahogy a szíve megtelt pozitív érzelmekkel.
– Szeretlek! – mondta ki a bűvös szót hangosan, mire a vándor kézen fogta, és elindultak ki a rengetegből, Aurora szülői háza felé.
A vándor számára bebizonyosodott, hogy érdemes volt várnia a szerelemre. A boszorkány pedig már inkább egy különös tündérként tűnt fel előtte, hiszen ha akkor régen nem átkozza el, talán sosem tapasztalhatja meg azt a csodálatos érzést, ami beköltözött a szívébe.
Legyünk hát mi is hálásak a boszorkánynak és a különös növényének, mert ha ők nem lettek volna, ez a mese is elmaradt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése