Nagykutasi Tibor novellája

Kedves Olvasók!

Most Nagykutasi Tibor, a verseny második helyezettjének teszem ki a novelláját.

Vészjósló fényképek

Kinézett ablakon, keresztül a rideg üvegen. Tekintete a távoli magasságokba révedt, szemeivel a fekete égboltot pásztázva a sötét éjszaka némaságán át. Csillagok százait látta haloványan pislogni.

Nem volt csillagász, nem ismerte a sziporkázó ég csillagképekre tagolódó rendszerét. Csupán annyit tudott a fénypontok kesze-kusza halmazairól, hogy a Földtől billiónyi mérföldekre lebegnek valahol a semmiben, onnan látszik jőni pislákoló fényük évezredekig a légüres téren át.

Szerette kerekesszékében ülve az eget kémlelni. Ilyenkor mindig eszébe jutott a világ hatalmassága, hogy mekkora a Föld, s milyen apró porszem ő is ezen a bolygón. Gondolatban beutazta az egész Univerzumot, lépdelt csillagról csillagra, harcolt űrlényekkel. Ugrált, hisz álmaiban megtehette.

Egy baleset folytán lett mozgássérült, s kényszerült tolókocsiba. A baleset hatására autizmusra utaló jeleket is kezdett mutatni. Beszűkült körülötte a világ, barátai egyre ritkábban látogatták, szórakozni jártak nélküle, míg ő egymaga ült szobája magányában. Így aztán figyelme lassan a távoli galaxisok világába irányult. Ott szabad volt, megtehetett bármit. Nem tudta, melyik bolygón jár éppen, de felismerte az ezerszer látott csillagállásokat, alakzatokat.

Bárhol is járt gondolatban, képzelt távcsövével mindig hazanézett. Minden bolygón, kihunyt csillagon a Föld aprócska, kéklő pöttyét figyelte, amint komótosan kering saját csillaga, a Nap körül. Sokszor képzeletbeli fényképezőgépével is lefotózta a kékbolygót. Ezüstösen ragyogó égi kísérőjéről, a Holdról is fényképeket készített, ahogy éjszakáról éjszakára egyre terebélyesedik, majd apránként elapad a feketeségbe. Csillagtérképeket gyártott fejében a körülötte lévő fénypontok milliárdjairól, hogy bármikor visszataláljon égi játszótere valamely szegletébe. Bebarangolta az összes helyet, ami a Föld látótávolságában volt. Messzebb sosem merészkedett hazulról, mindig csak annyira távolodott el, hogy távcsövével még láthassa a Földet.

Lehajtott fejjel csendben elaludt székében. Álmodott valamit. Talán épp egyik csillagát mentette meg hősies küzdelemben egy falkányi idegen űrhajó támadásától.

Összerezzenve ébredt szunyókálásából. Hűvösnek érezte maga körül a mozdulatlan levegőt, akkor vette észre lecsúszott, kockás takaróját széke kerekei mellett a földön pihenni. Lenyújtotta karját, hogy felvegye a plédet, miközben egy sanda pillantást vetett az égbolt egy kietlen részére. A másodperc töredékéig egy fényvillanást látott onnan, ahonnan nem jöhetett volna semmi. Aztán kis idő elteltével még hármat egymás után.

Agyában rögvest elkirándult, hogy felfedezze az eddig sötétségbe burkolózó vidéket. Megpihent a villanáshoz legközelebb lévő csillag egyik bolygóján, hogy onnan vegye szemügyre, mi történt az imént. Ahol sejteni vélte az erőteljes sugárzást, nem talált egyebet egy árva törpecsillagnál, aminek olyan minimális a fénye, hogy szinte teljesen láthatatlan. Így aztán, kíváncsiságától vezérelve, tovább röpködött a környékbeli naprendszerekben, hogy nyomára bukkanjon a szemét bántó rendetlenségnek.

De nem talált semmi rendkívülit. Végül egy merész lépésre szánta el magát, és közvetlenül a törpecsillag felszínére cikázott, hogy kutakodni kezdjen bármi után. Hamar megkereste a Napot és a vizes bolygót az ismerős csillagok közt, nyomban le is fotózta, és már rakta is a páratlan kompozíciót képzeletalbuma egyik üres oldalára. Aztán csinált három másik képet a törpe felszínéről. Az utolsó vakuvillanáskor azonban összerándult, testén végigfutott valami féle hideg légáramlat, és bőre libabőrössé vált. Mintha megmozdult volna alatta a talaj.

Nem hagyta nyugodni lelkét a gondolat, hogy nem talált rá a titokzatos törpe csillag mibenlétére. Viszont a helyzetét sikerült meghatároznia az ismert csillagok között, és el is tudta helyezni háromdimenziós gondolattérképén.

*** 

Éjszakáról éjszakára, órákat töltött a zárt ablaknál ülve, kémlelve új szerzeményét. Mindannyiszor elkirándult gondolatban, és mindannyiszor kicsit máshol találta szellemcsillagát, mint előző este. Így minden alkalommal készített egy hazanéző fotót, amelyen új szögből látta a Földet. Aztán visszatért kerekesszékébe.

Azon az éjszakán ismét legkedvesebb elfoglaltságának hódolt; némán bámulta a fehér pöttyös, fekete paplant, ami betakarja az egész világot. Fürkészte az üres területet, ahol játszóterének frissen felfedezett darabkáját sejtette.

Nem tudta, vajon a törpe égi golyóbis üzent-e valamit az ő elméjének, vagy csupán magányát siratta a végtelen Univerzum egyik félreeső szegletében, könnyeivel küzdve, pislogva a homályos távolba. Ezért csak tovább keresgélt. Bármennyire is erőltette szemeit, az éjszaka nem üzent, nem pislogott a messzeségből.

Tudta már, hova kell gondolatugrania, hisz térképén már szerepelt a jövevény. Mégsem merte megkockáztatni, hogy közvetlenül odaruccanjon, mivel nem láthatta, hol ér földet. Így ismét a legközelebbi csillag körül keringő egyik bolygót tette meg érkezési célpontnak. Annak felszínére érkezve, a szomszédságban lévő törpecsillagot kutatva, csak űrt látott a helyén. Lába kelt a friss szerzeménynek.

Vadul forgolódni kezdett, rohangált a sivár bolygó felszínén, idegesen és zavartan toporgott. Láthatóan megrémisztette a törpecsillag eltűnése. Előkapta képzeletbeli fényképezőgépét, hátha a vaku villanásakor észreveszi valahol az elkószált kavicsot. Villogtatta nyolcszor, talán tízszer is, mire végre a nyomára akadt, jól elkóborolva előző esti helyéről. Rögtön rá is ugrott, és egyszerre kereste is a Földet, hogy megörökíthesse egy pillanatképen az új csillagállást, és az új hazanéző képet.

Csak nagy erőlködés és hunyorgatások árán sikerült észrevennie a haloványan kéklő sárgolyót a Nap takarásából, akkor is inkább csak sejtette, mint hogy tisztán látta volna. Készített egy fotót otthonáról, és valóban akkor bizonyosodott meg igazáról, mikor előtűnt a Föld mellett az égi pásztor is, ami ezüst fényével tereli bolygóját a világegyetem veszélyes ösvényein, és elkapkodja a bolygó útjából az akadályokat. Hamar készített egy fényképet otthonáról, és úgy gondolta, talán ez lett a legfantasztikusabb, leglélegzetelállítóbb fotó, amit valaha készített. Páratlan együttállás a Nap, a mögüle kikandikáló Föld, és a Föld mögül épphogy csak kirajzolódó Hold.

Visszarugaszkodott hát a valóságba, s egyszerre ott találta magát szobájában. Jó hosszú ideig elcsatangolt, mire megtalálta elveszettnek hitt szellemcsillagát.

Azt vette észre, hogy derengeni kezdett a keleti ég alja. Felkelőben volt a Nap. Még jócskán a látóhatár alatt, de a légkörön áthatoló fénye már kúszott felfelé, megtörve a különböző sűrűségű levegőrétegeken, aranyos, vöröses színre festve az addig koromfekete horizontot. Hogy szemét védje a hirtelen felbukkanó Nap erőteljes fényétől, feltette sötét napszemüvegét, úgy várta a napfelkeltét. Várakozás közben vette észre a derengő félhomályban a rendszertelen villogást, ami mintha a Nap mögül közeledett volna, hogy üzenjen valamit a mélabús szemlélőnek. Nyolc, talán tíz villanást látott, szabálytalan időközönként, viszonylag rövid idő lefolyása alatt. Aztán röpke szünet, és egyetlen újabb villanás. Mintha összevissza fényképeztek volna az űr sötétjében.

Sejtette, hogy valami nincs rendben a Világegyetem egyensúlyában, de nem tehetett egyebet, mint hogy esténként visszatért a szellemcsillagra, ami folyamatosan beosont a Nap mögé, elrejtve magát a földi szemlélő elől. Rövidesen már olyan közel került a Naphoz a kő, hogy távcső sem kellett a megtalálásához…

***

Pár hónap múlva

- "Elismert napkutatók és csillagászok a Nap szokatlan, megmagyarázhatatlan viselkedését figyelték meg az elmúlt hónapokban! Leírni sem tudják, mi történik, vagy mit tapasztalnak! Egyszerűen nem találnak rá szavakat! Annyi bizonyos, hogy megváltozott a Nap működése!” - állt egy internetes portál tudományos rovatának főoldalán a szakértők válaszára váró szalagcím…

…A kerekesszékben magányosan ücsörgő fiatal lány nem lehetett biztos abban, hogy nem ő indította útjára a kialudt törpe szellemcsillagot, azzal, hogy fotózta, és villantásaival táplálta annak kihunyt szikráját. Talán az emberekbe, barátokba vetett hite hagyta el, és tudat alatti csalódása késztette arra, hogy elhajítson egy követ űrjátszótere homokozójából.

Ahogy közelített a kis csillag a Nap felé, vészjóslóan gyorsulni látszott, és fénye is növekedett. És a lányon kívül senkinek sem volt róla tudomása. Senki nem sejtette, hogy mi készülődik a fényt és meleget adó csillaguk túlsó felén. És ő nem tudta elmondani…

…Vagy nem akarta?