2015. augusztus 14., péntek

Hangyási Andrea nevezett műve II. rész

Kedves Olvasók!
Folytatás:
- Gyere, menjünk a vacsora lassan az asztalon. – kezdtem, de ő még mindig nem mutatta jelét annak, hogy észrevette nincs egyedül. – Hahó, szépfiú – érintettem meg a hátát, ő erre összerezzent, de megfordult.
- Sia, észre se vettem, hogy itt vagy, ne haragudj mondtál valamit – szabadkozott.
- Azt látom, hogy nem teljesen vagy itt lélekben, de semmi baj. Most pedig szállj vissza a földre, vagy lekéssük a vacsorát. A vacsora szó hallatán meg kordult a gyomra, nem is csoda hisz reggel óta nem ettünk, majd hármasban elindultunk az ebédlőbe. A helyiség hatalmas volt. Középen volt egy nagy nyolc személyes asztal a királyi családnak, ami körül hét szék volt. Körülötte meg rengeteg négyszemélyes asztal a személyzetnek. Saito csatlakozott hozzánk, elmondtuk neki, hogy Kylian a szobatársa lett, aminek ő nagyon örült. Megjelent a királyi család, azt asztalukhoz mentek és a király szólalt hozzánk:
- Mielőtt még asztalhoz ülnénk, szeretném elmondani, hogy két új taggal bővült a körünk. Alessia, Kylian isten hozott nálunk titeket, holnaptól mind a ketten testőri feladatot fognak ellátni – mutatott be a minket. – Most pedig jó étvágyat mindenkinek a vacsorához. Megtapsoltuk a királyt, majd asztalhoz ültünk. Hamar megvacsoráztunk. A szobába visszaérve megfürödtem, beszélgettünk még egy kicsit Dreenával, majd aludni tértünk. Másnap reggel, amikor magamhoz tértem Dreena már nem volt sehol, csak egy tányér és egy levél tőle az asztalon, melybe leírta, hogy a ruhásszekrényemet megtöltötték, és hogy a reggelit átaludtam, de nem volt szíve felkeltenie ezért hozott nekem belőle. A tányéron volt sült szalonna, főtt virsli, sonka, párizsi, kenyér és alatta egy cetli, ami azt írta, hogy nem tudja mit szeretek, de lévén, hogy vérfarkas vagyok a sok hússal nem lőhet mellé, legalábbis még nem hallott vega farkasról, ezen jót nevettem, mindent felfaltam, majd felkészültem az első munkanapomra. Pont kész lettem, amikor kopogtak az ajtón. Amikor kinyitottam egy küldöncöt találtam az ajtó előtt, aki elmondta, a mai feladatom az lesz, hogy az idősebbik herceget kell védenem. Lekísért az udvarra, és útba igazított az istállóhoz. Bent megtaláltam a herceget, aki épp az útra készülődött, mellette pedig két felszerszámozott ló állt.
- Szép jó reggelt felség – köszöntöttem, amint odaértem mellé, aki épp egy kis széken ült és a lovagló csizmáját húzta fel.
- Jaj, kérem, hívjon csak egyszerűen Hirotonak, amikor a szüleim nincsenek mellettem, egyébként önnek is jó reggelt Alessia – fogadott a herceg.
- Rendben, ha ön úgy kívánja- egyeztem bele. - De be kell vallanom valamit: még sosem ültem lovon.
- Ne aggódjon hamar bele fog jönni – felelte mosolyogva.
- Kérem, tegezzen nyugodtan – kértem.
- Rendben, de csak ha te is engem – egyezet bele.
Egy kicsit vonakodtam végül is ő egy herceg, de belementem, majd megkérdeztem hová megyünk.
- A hétvégén lesz Zaphira húgocskám szülinapja, neki szeretnék ajándékot szerezni, és egy hölgy véleménye mindig jól jön – mosolygott rám Hiroto, de én a „húgocskám” szó hallatán, nagyon elszomorodtam és a könnyeimet törölgetve fordultam el tőle.
- Mi a baj, valami rosszat mondtam? – faggatott.
- Nem dehogy, csak ahogy hívta a testvérét – mondtam, és próbáltam felülkerekedni az érzéseimen.
A herceg teljesen értelmetlenül meredt rám, így kénytelen voltam beavatni az egy hónappal ezelőtti eseményekbe, és hogy én is mindig húgocskámnak hívtam a testvéremet.
- Jaj, ez rettenetes, részvétem.
- Köszönöm.
- Annyira sajnálom, hagy tegyem jóvá, hogy így elszomorítottam.
- Nem az ön hibája, csak még nem tudtam túl tenni magam rajta.
- Ez érthető, én se tudnám, mi lenne velem a testvéreim nélkül pedig nem is az édestestvéreim. Egyébként megmondtam, hogy te is tegez engem – mondta karba font kézzel és úgy nézett rám, mint ha haragudna.
- Bocsánat – nevettem el magam, mert nagyon viccesen nézett így ki.
- Semmi baj, de legalább sikerült jó kedvre derítenem.
- Igen, és ezért nagyon hálás vagyok – köszöntem meg, amire neki egy még ragyogóbb mosoly volt a válasza. – Menjünk, még mielőtt megvakít az ezerfaktoros mosolyával. Erre meg ő nevette el magát.
- Azt hiszem nagyon jól fogunk szórakozni, legalábbis én biztos, nagyon tetszik a humorod – mondta még mindig nevetve az előző megszólalásom után.
- Pedig ez még semmi nem volt.
Az ajándékvásárlást hamar elintéztük.
- Te igazán jó testvér vagy – jegyeztem meg hazafelé menet.
- Ezt miből szűrted le?
- Abból, hogy egy jó testvér mindig tudja, mit szeret a másik és mit nem, így pontosan tudtad, hogy minek örülne Zaphira és minek nem, az én segítségem nem is kellet.
- Köszönöm, igyekszem, jó testvér lenni nem csak neki, de a többieknek is.
- Hogy-hogy nem vagytok édes testvérek?
- Ez úgy történt, hogy amikor a szüleink fiatalok voltak, elvileg nem lehetet volna gyerekük, vagy csak nagyon nehezen, és hosszú évek próbálkozása után se sikerült nekik, akkor döntötték el, hogy örökbe fogadnak egy gyermeket, ő voltam én, majd később még is sikerült nekik, és ahogy látod nem is egy.
- Értem, ez igazán szép történet.
- Köszönöm, szerintem is, csak azt sajnálom, hogy Iria sokszor betegeskedik a gyenge szervezette miatt.
- Szegény, nem lehet könnyű neki.
Sokat beszélgettünk, míg haza nem értünk. Nagyon jól szórakoztunk ebben igaza lett, és ez nem csak az én humoromnak köszönhető, hisz belé is szorult egy kis bolondság, és ez így ment tovább, ha Hiroto elment valahová, mindig én kísértem el, mint testőrre. Ám egy nap megváltoztak a dolgok. A birtok mögött lévő erdőben vadásztunk. Az erdő közepén van egy hatalmas tó, ami fölé építettek egy kis fahidat, épp ezen keltünk át, miközben egymással viccelődtünk, erre én meglöktem, hogy hagyja már abba, mert már fáj a hasam a nevetéstől, ő erre kifordult a nyeregből és beleesett a tóba. Rögtön leugrottam a nyeregből, megfogtam a lovak kantárát, hogy ne futhassanak el, és vártam, hogy Hiro a felszínre ússzon. Fel is bukkant.
- Te hülye, a szívbajt hoztad rám! – mondtam és a szívemre tetem a kezem, hogy hihetőbb legyen.
- Bocsánat hölgyem, nem tudtam, hogy ilyen szívbajos – viccelődött tovább.
- Na, most már elég a viccelődésből gyere, kihúzlak – nyújtottam felé az egyik kezem.
Ő megfogta a kezem, de nem várta meg, hogy húzni kezdjem, hanem berántott maga mellé.
- Ez mire volt jó – játszottam a mérgest, de nem bírtam sokáig és elnevetem magam, majd elkezdtük fröcskölni egymást. Fröcskölődtünk, nevetgéltünk, addig a pillanatig, amíg meg nem szólalt.
- Szeretlek!
Erre a szóra teljesen ledermedtem, szóhoz se tudtam jutni, majd mire sikerült, megkérdeztem, hogy ezt hogyan érti.
- Szeretsz, mint a testőrödet, mint egy barátot, vagy mint egy… - nem várta meg míg befejezem hanem közbe szólt.
- Szerelmes vagyok beléd – javította ki magát.
Nálam beállt az újabb ledermedt állapot.
- Mondj már valamit, kérlek.
- Én, én… - dadogtam, nem találtam a szavakat, ha találtam volna se tudtam volna mit mondani, oda úsztam a kis hídhoz, felhúztam rá magam, majd elindultam, hogy minél távolabb legyek tőle.
- Várj, beszéljük meg. Nem hagyhatsz csak így itt – próbált maradásra bírni.
- Sajnálom, de ez nekem most nem megy, kell egy kis idő, hogy gondolkodjak – azzal farkas alakra váltottam és elfutottam. Sokat gondolkodtam, próbáltam tisztázni az érzéseimet, amikor egy hangos kiáltásra lettem figyelmes, amit rögtön felismertem, és rohanni kezdtem a hang irányába olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Amikor odaértem Hiro oldalába egy nyíl fúródott.
- Uram isten, mi történt? – kérdeztem, miközben próbáltam talpra állítani.
- Nem tudom. Miután egyedül hagytál, kifeküdtem megszáradni, a lovakat pedig kikötöttem. Már épp indultam volna visszafelé, amikor ez történt – mutatott az oldalába fúródott nyílra. Ekkor vettem észre, hogy a tó mellett ácsorgunk, a ruhái már rég megszáradtak. Csak nem rám várt eddig? Gyorsan eloldoztam az egyik lovat, hisz ő sérülten nem tudna visszajutni, mert már alig van magánál. Felsegítettem a ló hátára, majd én is mögé ugrottam a nyeregbe, és visszavágtatnunk a palotába. Közben imádkoztam érte. Amikor megérkeztünk Shou épp akkor szállt le a hátán Miyakoval, végre hazatértek a versenyről, pont a legjobbkor.
- Hercegnő, jöjjön gyorsan, kérem – ordítottam oda hozzá miközben leugrottam a nyeregből és Hirot a földre húztam.
Miyáék, amikor észrevették, hogy mi történt rögtön hozzánk vágtattak, majd ő is leugrott és a bátyja mellé térdelt. Kihúzta a nyílat, és a kezét a seb föle tette, amiből sárga fény kezdet el ragyogni.
- Mi történt? – kérdezte.
Én gyorsan zokogva elhadartam a történteket, de nem hiszem, hogy sokat megértett belőle.
- Kérem, mondja, hogy rendben fog jönni, nem élném túl, ha még egy szeretetemet el kellene veszítenem- kérleltem, miközben Hiro egyik kezét szorongattam.  
- Rendbe fog jönni, csak pihennie kell egy kicsit – nyugtatgatott a sebet már begyógyítva, majd Kylian rohant felénk, hogy mi történt. Neki is elmondtam mindent miközben a herceget a szobájába vittük és ágyba dugtuk, majd az ágya mellé ültünk.
- Megyek köszöni a szüleimnek, szóljatok, amint felébredt.
- De hercegnő…- kezdtem.
- Nyugodj meg Alessia, a sebe begyógyult, nem lesz semmi baja, és most már jó kezekben van itthon – nyugtatgatott, majd elment.
- Jaj Kylian, minden az én hibám, ha nem rohanok el előle, ez nem történt volna meg pont, mint akkor.
- Ez nem a te hibád és az sem ami Lorával történt – vigasztalgatott.
- Nem tudom, de azt igen, hogy azt már nem élném túl, ha még egy valakit el kellene veszítenem, akit szeretek. Főleg ha az a valaki te lennél a legjobb barátom, vagy ő, akit teljes szívemből szeretek ti, akik számomra a legfontosabbak vagytok az életemben.
- Szóval szeretsz? – tért magához végszóra Hiro.
- Én megyek szólók a hercegnőnek, és ahogy látom, van mit megbeszélnetek – lépet le Kylian.
- Igen szeretlek – fordultam oda hozzá kérdését megválaszolva. – Csak magamnak se mertem bevallani, mert mióta elveszítettem a családomat, senkit nem merek közel engedni a szívemhez, de te úgy robbantál be oda, hogy szinte mindenki mást kiszorítasz onnan és erre akkor jöttem rá, amikor azt hittem elveszítelek. Lassan felült, két kezébe fogta arcomat, letörölte a könnyeimet, majd magához vonva megcsókolt.  
- Sosem voltam még ilyen boldog, mint ebben a percben és a veled töltött összes többiben- jegyezte meg.
- Én sem.
- Egy valamit ígérj meg nekem – kérte.
- És mi legyen az?
- Az, hogy még rengeteg ilyen boldog percünk lesz még együtt.
- Megígérem, de mondok jobbat. Lesznek még boldogabbak is- mosolyogtam rá. – Hisz valahol azt hallottam nincs jobb az első csóknál, csak a második.
- Úgy legyen – vakított el a legszebb mosolyával, majd újra megcsókolt.


És úgy is lett… (Bár az sosem derült ki, hogy hogyan került az a nyíl Hero oldalába, de már nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy jól van, és boldogok vagyunk együtt.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése