Kedves Olvasók!
Ezt a novellámat még régebben írtam, remélem, elnyeri tetszésetek.
- Budapesten
és környékén 1956. november 4-én az emberek a szovjet tankok zajára ébredtek…-
hallottam padtársam monoton hangját. Próbáltam figyelni a szövegre, de a tegnap
késő éjszakai tanulás meghozta nem oly’ gyümölcsöző hatását. A tankönyvben lévő
forradalmi kép elmosódott előttem, és néhány pillanattal később már én is ott
álltam a tömegben. Megcsíptem magam, de
nem használt semmit. Meglepődve néztem körbe, körülöttem emberek százai voltak,
valaki katonai ruhában, mások ódivatú öltözékben. A tömegben sokan középen lyukas
magyar zászlót lengettek és fülsértően kiabáltak: „Szabad hazát akarunk, ahol
békében élhetünk és dolgozhatunk!” , vagy „Váltsák le Gerő Ernőt posztjáról!”.
Mindenki az előttünk lévő magas épületre meredt, és akkor vettem jobban
szemügyre- rögtön ráismertem a Parlament hatalmas ablakaira és díszes
oszlopaira. Hirtelen rossz előérzetem támadt, kezdett összeállni bennem a kép,
hogy hová is kerültem.
- Nagy Imre újra tarthatna beszédet – hallottam meg egy idős nő magas hangját, aki egy fiatal fiúval beszélgetett, talán egyetemista lehetett. Nagy Imre? Nem akartam hinni a fülemnek. Meghúztam az idős nő lila felsőjének piszkos anyagát, aki felém fordult sáros arcával és vörös loknijaival.
- Elnézést, asszonyom, de mi folyik itt?- kérdeztem tőle rekedtesen. A nő leesett állal nézett rám:
- Budapesti vagy és nem hallottad a híreket? Két napja kitört a forradalom az egész városban! A szovjet katonák is átálltak a magyarok oldalára, a párt nem bír velünk. Most kivívjuk a reformokat! – mosolyodott el büszkén, én pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy mi történik körülöttem.
- Nagy Imre újra tarthatna beszédet – hallottam meg egy idős nő magas hangját, aki egy fiatal fiúval beszélgetett, talán egyetemista lehetett. Nagy Imre? Nem akartam hinni a fülemnek. Meghúztam az idős nő lila felsőjének piszkos anyagát, aki felém fordult sáros arcával és vörös loknijaival.
- Elnézést, asszonyom, de mi folyik itt?- kérdeztem tőle rekedtesen. A nő leesett állal nézett rám:
- Budapesti vagy és nem hallottad a híreket? Két napja kitört a forradalom az egész városban! A szovjet katonák is átálltak a magyarok oldalára, a párt nem bír velünk. Most kivívjuk a reformokat! – mosolyodott el büszkén, én pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy mi történik körülöttem.
Hirtelen egy
vékonyka, göndör hajú kislány lépett elő a nő fehér szoknyája mögül. Halkan és
majdnem sírva ezt kérdezte az asszony felé fordulva:
- Anya, meddig kell még itt lennünk? Félek…- Az asszony lehajolt és megölelte lányát:
- Ugyan már, Annuskám! Nyugodj meg és élvezd a szabadság pezsdítő érzését!
- De én ezt nem értem, az iskolában azt tanuljuk, hogy milyen jól működő pártunk van, miért kell akkor tüntetni ellene, ha annyira jó?- Az anyukája felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak az órákon. Gyorsan közbeszóltam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna – a társalgásból következtetően- Anna.
- 1956. október 25-ike van?- Tudtam, hogy a harc október 23-án kezdődött el, és az asszony azt állította, már két napja folyik a forradalom.
- Maga honnan jött, hogy ennyire ostoba? Igen, ez a mai dátum, és mielőtt megkérdezné, hamarosan 11 óra lesz – nézett rá a karórájára. Teljesen elsápadtam, az nem lehet. Megragadtam mindkettejük karját és a földre húztam őket, közben elkezdtem kiabálni, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, de a hangzavar miatt meg sem hallottak. Pár másodperccel később el is dördült az első lövés, utána egyre több zúdult a fegyvertelen tömegre a Parlament erkélyeiről és a szomszéd épületek tetejéről. A kiabálások abba maradtak, helyette velőtrázó sikoly hagyta el az emberek torkát. Pillanatok alatt kitört a pánik, mindenfelé vér fröccsent és mindenki futni próbált a golyózápor elől. Húzni kezdtem a földre hasalva a kislányt és anyukáját, alig haladtunk pár lépést, amikor közvetlen mellettem valaki felkiáltott, hátranéztem és már csak annyit láttam, hogy az asszony elterült a földön, és mellkasát piros vér itatta át- a szívét találták el. Anna sírva ráborult a halott testre, én is ledermedtem egy pillanat erejéig, de nem volt sok időnk, magamra kaptam a zokogó kislányt, és egyenesen futottam, próbálva kikerülni az elhunyt emberek testét. Megpillantottam egy igazi, mocsárzöld tankot, gondolkodás nélkül a mögé bújtam, átöleltem a kislányt, és igyekeztem minél több helyet adni a szintén odamenekülő polgároknak. Lehunytam a szemem és szörnyen kalapált a szívem, de erősnek kellett maradnom Anna miatt. Szovjet katonák felhúztak a tank szélére, beindították a monstrumot, és a Duna szalagja mellett elhajtottunk a lövések és sikolyok közepette, még mindig lőttek és lőttek szegény áldozatokat az Államvédelmi Hatóság katonái, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a magyar tömeget sor tüzeljék le, mert nem bírtak a néppel. Rá tudtam venni magam, hogy körülnézzek, miután eltávolodtunk az Országház elől. A tankon ülő lakosok véresen, szakadt ruhákban, magukba süllyedve bámultak maguk elé, vagy hangosan sírtak és hebegtek valamit, hogy meghalt az egyik hozzátartozójuk. Én próbáltam elhessegetni Anna anyukájának halott képét, és inkább a kislányra koncentrálni. Anna teljes szívéből zokogott, szipogott megvigasztalhatatlanul. Mikor a tank megállt, kicsit összeszedtem magam, és leszálltam a hatalmas monstrumról.
Leültem a járdára egy bolt mellett, és hagytam, a kislány hadd sírja ki magát belém karolva.
Miután eltelt valamennyi idő, és Anna sírása is halkult, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hol van a családja többi tagja. A kislány szipogva felnézett rám- a történtek óta először-és így válaszolt:
- A Fecske úton lakom, de apa üzleti úton van, és már csak ő van nekem – hullottak a könnyei újra, és próbáltam tartani benne a lelket további beszélgetéssel:
- Mi a vezetékneved, kicsikém? – Ő visszanyelve könnyeit, alig hallhatóan ennyit válaszolt:
- Bihari… – Elakadt a szavam, de hát ez nem lehet!
- Így hívják a nagymamát is! Bihari Annának…- ekkor felnézett rám kék szemeivel, és hirtelen felismertem benne…
- Anya, meddig kell még itt lennünk? Félek…- Az asszony lehajolt és megölelte lányát:
- Ugyan már, Annuskám! Nyugodj meg és élvezd a szabadság pezsdítő érzését!
- De én ezt nem értem, az iskolában azt tanuljuk, hogy milyen jól működő pártunk van, miért kell akkor tüntetni ellene, ha annyira jó?- Az anyukája felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak az órákon. Gyorsan közbeszóltam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna – a társalgásból következtetően- Anna.
- 1956. október 25-ike van?- Tudtam, hogy a harc október 23-án kezdődött el, és az asszony azt állította, már két napja folyik a forradalom.
- Maga honnan jött, hogy ennyire ostoba? Igen, ez a mai dátum, és mielőtt megkérdezné, hamarosan 11 óra lesz – nézett rá a karórájára. Teljesen elsápadtam, az nem lehet. Megragadtam mindkettejük karját és a földre húztam őket, közben elkezdtem kiabálni, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, de a hangzavar miatt meg sem hallottak. Pár másodperccel később el is dördült az első lövés, utána egyre több zúdult a fegyvertelen tömegre a Parlament erkélyeiről és a szomszéd épületek tetejéről. A kiabálások abba maradtak, helyette velőtrázó sikoly hagyta el az emberek torkát. Pillanatok alatt kitört a pánik, mindenfelé vér fröccsent és mindenki futni próbált a golyózápor elől. Húzni kezdtem a földre hasalva a kislányt és anyukáját, alig haladtunk pár lépést, amikor közvetlen mellettem valaki felkiáltott, hátranéztem és már csak annyit láttam, hogy az asszony elterült a földön, és mellkasát piros vér itatta át- a szívét találták el. Anna sírva ráborult a halott testre, én is ledermedtem egy pillanat erejéig, de nem volt sok időnk, magamra kaptam a zokogó kislányt, és egyenesen futottam, próbálva kikerülni az elhunyt emberek testét. Megpillantottam egy igazi, mocsárzöld tankot, gondolkodás nélkül a mögé bújtam, átöleltem a kislányt, és igyekeztem minél több helyet adni a szintén odamenekülő polgároknak. Lehunytam a szemem és szörnyen kalapált a szívem, de erősnek kellett maradnom Anna miatt. Szovjet katonák felhúztak a tank szélére, beindították a monstrumot, és a Duna szalagja mellett elhajtottunk a lövések és sikolyok közepette, még mindig lőttek és lőttek szegény áldozatokat az Államvédelmi Hatóság katonái, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a magyar tömeget sor tüzeljék le, mert nem bírtak a néppel. Rá tudtam venni magam, hogy körülnézzek, miután eltávolodtunk az Országház elől. A tankon ülő lakosok véresen, szakadt ruhákban, magukba süllyedve bámultak maguk elé, vagy hangosan sírtak és hebegtek valamit, hogy meghalt az egyik hozzátartozójuk. Én próbáltam elhessegetni Anna anyukájának halott képét, és inkább a kislányra koncentrálni. Anna teljes szívéből zokogott, szipogott megvigasztalhatatlanul. Mikor a tank megállt, kicsit összeszedtem magam, és leszálltam a hatalmas monstrumról.
Leültem a járdára egy bolt mellett, és hagytam, a kislány hadd sírja ki magát belém karolva.
Miután eltelt valamennyi idő, és Anna sírása is halkult, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hol van a családja többi tagja. A kislány szipogva felnézett rám- a történtek óta először-és így válaszolt:
- A Fecske úton lakom, de apa üzleti úton van, és már csak ő van nekem – hullottak a könnyei újra, és próbáltam tartani benne a lelket további beszélgetéssel:
- Mi a vezetékneved, kicsikém? – Ő visszanyelve könnyeit, alig hallhatóan ennyit válaszolt:
- Bihari… – Elakadt a szavam, de hát ez nem lehet!
- Így hívják a nagymamát is! Bihari Annának…- ekkor felnézett rám kék szemeivel, és hirtelen felismertem benne…
Megszólalt a
tanítási óra végét jelző csengő és felriadtam. Tudatosult bennem, hogy
álmodtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése