Kedves Olvasók!
Egy hamis barátság
Anya csodálkozva nézett rám, amikor berontottam a
házba, és felrohantam az emeletre. Olyan hangosan csaptam be az ajtót mögöttem,
hogy az ablaküvegek beleremegtek. A táskámat ledobtam a földre, majd az ágyra
borultam. A könnyek patakokban folytak az arcomról, a látásom teljesen
elhomályosult. Anya halkan belépett a szobámba, majd leült az ágy szélére. Simogatni
kezdte a hajamat, éreztem, hogy szeretné megkérdezni, mi történt, de tudta jól,
hogy ilyen állapotban képtelen lennék egy szót is kinyögni. Nem tudom, mennyi
idő telhetett el, amíg végül lassan kezdtem lenyugodni. Abbahagytam a sírást,
de a fájdalom, amit azon a napon okoztak nekem, belülről még mindig égetett.
Senkiben nem csalódtam ekkorát, soha nem képzeltem volna, hogy pont ő fog hátba
szúrni.
Két héttel ezelőtt küldött egy bizonyos Anonymus nevű felhasználó egy linket a Facebookon keresztül. Meglepődtem, hogy egy idegen személy üzent, de kíváncsiságból rákattintottam a linkre, ami egy csoporté volt, és nem akartam elhinni, amit láttam. Az volt a címe, hogy „Utáljuk Rékát, a cafkát!”. Lejjebb görgetve vettem tudomásul, hogy rólam van szó. Már húsz tagja is volt a csoportnak, és rosszindulatú megjegyzéseket írtak, kitalált pletykákat, híreket állítottak rólam. Öt percig értetlenül meredtem a képernyőre, teljesen ledöbbentem. A csoport adatainál láttam, hogy az Anonymus nevű felhasználó a tulajdonosa. Nem tudtam elhinni, hogy valaki létre hozott egy csoportot, ahol az engem utálók lehordanak mindennek. Hitegettem magam, hogy ez csak egy buta, ízetlen tréfa, de az iskolában és az osztályban is furcsa szemmel néztek rám, csak akkor szóltak hozzám, ha muszáj volt. Meg akartam beszélni Liával, a legjobb barátnőmmel a történteket, kiönteni neki a lelkemet nyomasztó dolgokat. Évfolyamtársak voltunk, de hiába kerestem az osztálytermében többször is, nem találkoztam vele. Hazaérve próbáltam felhívni, küldtem neki SMS-t, de nem válaszolt rá. Egész nap a csoporton rágódtam, nem értettem, mivel érdemeltem ezt ki. Akárki is volt az az Anonymus, nem jutott eszembe senki, akinek oka lett volna így lejáratni és gonosz híreket terjeszteni rólam. Mindenkivel kedves, barátságos voltam, ha segíteni kellett bármiben, még a puskázásban is segédkeztem az osztálytársaimnak. Jól kijöttem az osztályommal, még ha senkivel sem voltunk kebelbarátok. Az évfolyamon pedig csak Liát ismertem, a suliból ő állt hozzám legközelebb. Évek óta a legjobb barátok voltunk, ötödiktől kezdve. Megosztottunk egymással minden titkot, bánatot, örömöt. Mi is veszekedtünk pár alkalommal, de a barátságunk töretlen. Szükségem lett volna rá, jobban, mint valaha, erre fel még életjelet sem ad magáról. Nem akartam elmondani a szüleimnek a csoportot, csak felzaklatták volna magukat. Délután erőt vettem magamon, és újra beléptem a Facebookra. A csoportban most már harminc tag volt, egy-két osztálytársam, és a suliból néhány ismerős arc, de volt olyan is, akivel még egy szót sem váltottam. Anonymus olyanokat írt, hogy direkt elcsábítom más lányok pasiját, műmelleim vannak, de voltak ennél durvábbak is, mint például, hogy már teherbe estem egy egyéjszakás kaland után. Természetesen egy szó sem volt igaz az egészből, mindig is tisztességes és becsületes lány voltam, ám sokan írtak alá megjegyzéseket, amiket nem dicséretnek szántak. A könnyeim előtörtek, és az eddig oly csekély önbizalmam is összeomlott, mint egy lebombázott híd. Ez az Anonymus nagyon utálhat, ha ilyeneket terjeszt.
Már a tanulásra sem tudtam koncentrálni, minden hová követett a csoport keserű gondolata. A suliban egyre többen kerültek el, az alattomos állításokat mindenki igaznak hitte. Senki nem állt elém, hogy rákérdezzenek, hanem a hátam mögött könnyebb volt oltogatniuk. Gondoltam rá, hogy odaírom bejegyzésnek, hogy semmi sem igaz, hülyeség az egész csoport, de ugyan, ki hitt volna pont a „céda lánynak”? Már meggyűlöltem az iskolába járást, féltem attól, hogy valóban ki fognak utálni alaptalanul. Nem is ismernek, és mégis véleményt alkottak rólam, hála ennek az Anonymusnak. Ráadásul az egyetlen, akire számítottam volna, cserbenhagyott. Lia nem válaszolt a hívásimra, üzeneteimre, amikor a szünetekben elcsíptem, levegőnek nézett, és immáron egy menőbb lánycsapattal mutatkozott helyettem. Minden a feje tetejére állt, és az fájt a legjobban, amikor Lia messze elkerült, és úgy tett, mintha egyáltalán nem lettünk volna a legjobb barátok. Idegileg és lelkileg is teljesen kikészültem. Így telt el két hét, mire elhatároztam, hogy mindenképpen beszélnem kell Liával az órák után. Nekem hat órám volt, a volt legjobb barátnőmnek pedig hét, így az udvaron vártam addig. Amikor végre kicsengettek, a folyosón az osztályterme felé tartottam, és hallottam, ahogy Lia Esztivel, az egyik menő, de ugyanannyira álszent lánnyal beszélget. A csevegésükből eljutott a fülemig pár mondat, kíváncsian álltam meg a falhoz lapulva, ahol a kanyarban nem láthattak.
- Tényleg igaz, hogy Réka elszedte a pasidat, csak mert irigy volt rád azért, mert Ádám téged szeretett, nem pedig őt? Micsoda fruska! Mégis hogy barátkozhattál egy ilyennel?! – kérdezte orrhangján Eszti.
- Nagyon fájt, hogy így elbánt velem, de hála a Facebookon lévő csoportnak, rájönnek, hogy milyen is igazából. – Erre mindketten felnevettek, és elköszöntek egymástól. Eszti egyenesen ment tovább, Lia pedig lekanyarodott a folyosón, így felfedezte azt, hogy hallgatóztam. A könnyek újult erővel törtek rám, és csak suttogva kérdeztem meg:
- Miért? Miért hoztad létre azt a csoportot, és találsz ki hamis pletykákat rólam? – Lia még mindig meglepődve nézett rám, de düh villant a szemében.
- Hogy miért? Tényleg nem tudod? Általánosban még örültem, hogy ilyen barátom van, mint te, de mióta feljöttünk a gimibe csak féltékeny vagyok rád, jószerével csak az árnyékodban voltam. Neked mindig minden sikerül, mindegy, hol vagyunk, egy pasi sem tudja levenni rólad a tekintetét, minden srác téged hív randira. Tudod jól, hogy már egy éve tetszett Ádám, és próbáltam felhívni magamra a figyelmét, de csak a számodat akarta megtudni rajtam keresztül. Az osztályomban te sokkal jobban kijöttél a többiekkel, mint én. Viccesnek és jó fejnek találtak, én meg a szürke kis egérke voltam. Úgy éreztem, hogy melletted kevés vagyok. Képtelen voltam beilleszkedni, csak te akartál velem barátkozni, az árnyékodnak éreztem magam. Fruskának állítottalak be, hogy a többiek azt higgyék, mégsem vagy az a jó fej, mint akinek hittek, és amikor kitaláltam a pletykákat, végre én voltam középpontban. Sokan kérdezték, hogy tényleg igaz-e, élveztem, hogy a szavaimat lesik, így könnyen jöttek a hazugságok. Anonymusként regisztráltam, és létre hoztam a csoportot. Egyre több tag lett, és én csak később gondoltam abba bele, hogy ezzel mennyit ártok neked, csak magamra koncentráltam, az még csak eszembe se jutott, hogy veled szemben ez milyen szemétség. Már nem vonulhattam vissza, folytattam a hazudozást. Elküldtem neked a linked, hogy tudd, mi történik a hátad mögött. Most már a menőbbek is szóba álltak velem, de túlságosan szégyelltem magam, ezért elkerültelek. Nem volt olyan felszabadult érzés az, hogy most már nem voltam az árnyékodban, azt hittem, jobb lesz, de csak aljassá váltam. Vicces, nem, hogy gonosz perszónának állítottalak be, ám mégis én lettem az. Tudom, hogy ez irtó kevés, de sajnálom. Már az első napok után bántam a dolgot, de nem akartam, hogy kiderüljön, átvertem mindenkit. Te tényleg igaz barát voltál, de sokkal jobb vagy nálam, és nehéz volt az, hogy háttérbe szorultam. – Lia olyan volt, mintha mázsás súlyt vettek volna le a vállairól. Már ő is sírni kezdett. Dühösnek kellene lennem, de csak sajnálatot éreztem iránta. Nem gondoltam volna álmomban sem, hogy így érez Lia, jobban kellett volna figyelnem rá. Mindketten ott álltunk, nem találtuk a szavakat.
- Fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Soha nem képzeltem volna azt, hogy te vagy Anonymus. Ez nekem túl sok így egyszerre. Ha valóban megbántad, akkor írd ki a saját felhasználóddal, hogy minden pletyka hazugság, és töröld a csoportot. – Csendes léptekkel hazasétáltam, egyre jobban rázott a sírás. Amikor végre megpillantottam az otthonomat, csak a szobámba akartam zárkózni, így futva rontottam be a házba. Végül anyának elmeséltem mindent, és csendesen átölelt. Abban a percben csak erre volt szükségem.
Két héttel ezelőtt küldött egy bizonyos Anonymus nevű felhasználó egy linket a Facebookon keresztül. Meglepődtem, hogy egy idegen személy üzent, de kíváncsiságból rákattintottam a linkre, ami egy csoporté volt, és nem akartam elhinni, amit láttam. Az volt a címe, hogy „Utáljuk Rékát, a cafkát!”. Lejjebb görgetve vettem tudomásul, hogy rólam van szó. Már húsz tagja is volt a csoportnak, és rosszindulatú megjegyzéseket írtak, kitalált pletykákat, híreket állítottak rólam. Öt percig értetlenül meredtem a képernyőre, teljesen ledöbbentem. A csoport adatainál láttam, hogy az Anonymus nevű felhasználó a tulajdonosa. Nem tudtam elhinni, hogy valaki létre hozott egy csoportot, ahol az engem utálók lehordanak mindennek. Hitegettem magam, hogy ez csak egy buta, ízetlen tréfa, de az iskolában és az osztályban is furcsa szemmel néztek rám, csak akkor szóltak hozzám, ha muszáj volt. Meg akartam beszélni Liával, a legjobb barátnőmmel a történteket, kiönteni neki a lelkemet nyomasztó dolgokat. Évfolyamtársak voltunk, de hiába kerestem az osztálytermében többször is, nem találkoztam vele. Hazaérve próbáltam felhívni, küldtem neki SMS-t, de nem válaszolt rá. Egész nap a csoporton rágódtam, nem értettem, mivel érdemeltem ezt ki. Akárki is volt az az Anonymus, nem jutott eszembe senki, akinek oka lett volna így lejáratni és gonosz híreket terjeszteni rólam. Mindenkivel kedves, barátságos voltam, ha segíteni kellett bármiben, még a puskázásban is segédkeztem az osztálytársaimnak. Jól kijöttem az osztályommal, még ha senkivel sem voltunk kebelbarátok. Az évfolyamon pedig csak Liát ismertem, a suliból ő állt hozzám legközelebb. Évek óta a legjobb barátok voltunk, ötödiktől kezdve. Megosztottunk egymással minden titkot, bánatot, örömöt. Mi is veszekedtünk pár alkalommal, de a barátságunk töretlen. Szükségem lett volna rá, jobban, mint valaha, erre fel még életjelet sem ad magáról. Nem akartam elmondani a szüleimnek a csoportot, csak felzaklatták volna magukat. Délután erőt vettem magamon, és újra beléptem a Facebookra. A csoportban most már harminc tag volt, egy-két osztálytársam, és a suliból néhány ismerős arc, de volt olyan is, akivel még egy szót sem váltottam. Anonymus olyanokat írt, hogy direkt elcsábítom más lányok pasiját, műmelleim vannak, de voltak ennél durvábbak is, mint például, hogy már teherbe estem egy egyéjszakás kaland után. Természetesen egy szó sem volt igaz az egészből, mindig is tisztességes és becsületes lány voltam, ám sokan írtak alá megjegyzéseket, amiket nem dicséretnek szántak. A könnyeim előtörtek, és az eddig oly csekély önbizalmam is összeomlott, mint egy lebombázott híd. Ez az Anonymus nagyon utálhat, ha ilyeneket terjeszt.
Már a tanulásra sem tudtam koncentrálni, minden hová követett a csoport keserű gondolata. A suliban egyre többen kerültek el, az alattomos állításokat mindenki igaznak hitte. Senki nem állt elém, hogy rákérdezzenek, hanem a hátam mögött könnyebb volt oltogatniuk. Gondoltam rá, hogy odaírom bejegyzésnek, hogy semmi sem igaz, hülyeség az egész csoport, de ugyan, ki hitt volna pont a „céda lánynak”? Már meggyűlöltem az iskolába járást, féltem attól, hogy valóban ki fognak utálni alaptalanul. Nem is ismernek, és mégis véleményt alkottak rólam, hála ennek az Anonymusnak. Ráadásul az egyetlen, akire számítottam volna, cserbenhagyott. Lia nem válaszolt a hívásimra, üzeneteimre, amikor a szünetekben elcsíptem, levegőnek nézett, és immáron egy menőbb lánycsapattal mutatkozott helyettem. Minden a feje tetejére állt, és az fájt a legjobban, amikor Lia messze elkerült, és úgy tett, mintha egyáltalán nem lettünk volna a legjobb barátok. Idegileg és lelkileg is teljesen kikészültem. Így telt el két hét, mire elhatároztam, hogy mindenképpen beszélnem kell Liával az órák után. Nekem hat órám volt, a volt legjobb barátnőmnek pedig hét, így az udvaron vártam addig. Amikor végre kicsengettek, a folyosón az osztályterme felé tartottam, és hallottam, ahogy Lia Esztivel, az egyik menő, de ugyanannyira álszent lánnyal beszélget. A csevegésükből eljutott a fülemig pár mondat, kíváncsian álltam meg a falhoz lapulva, ahol a kanyarban nem láthattak.
- Tényleg igaz, hogy Réka elszedte a pasidat, csak mert irigy volt rád azért, mert Ádám téged szeretett, nem pedig őt? Micsoda fruska! Mégis hogy barátkozhattál egy ilyennel?! – kérdezte orrhangján Eszti.
- Nagyon fájt, hogy így elbánt velem, de hála a Facebookon lévő csoportnak, rájönnek, hogy milyen is igazából. – Erre mindketten felnevettek, és elköszöntek egymástól. Eszti egyenesen ment tovább, Lia pedig lekanyarodott a folyosón, így felfedezte azt, hogy hallgatóztam. A könnyek újult erővel törtek rám, és csak suttogva kérdeztem meg:
- Miért? Miért hoztad létre azt a csoportot, és találsz ki hamis pletykákat rólam? – Lia még mindig meglepődve nézett rám, de düh villant a szemében.
- Hogy miért? Tényleg nem tudod? Általánosban még örültem, hogy ilyen barátom van, mint te, de mióta feljöttünk a gimibe csak féltékeny vagyok rád, jószerével csak az árnyékodban voltam. Neked mindig minden sikerül, mindegy, hol vagyunk, egy pasi sem tudja levenni rólad a tekintetét, minden srác téged hív randira. Tudod jól, hogy már egy éve tetszett Ádám, és próbáltam felhívni magamra a figyelmét, de csak a számodat akarta megtudni rajtam keresztül. Az osztályomban te sokkal jobban kijöttél a többiekkel, mint én. Viccesnek és jó fejnek találtak, én meg a szürke kis egérke voltam. Úgy éreztem, hogy melletted kevés vagyok. Képtelen voltam beilleszkedni, csak te akartál velem barátkozni, az árnyékodnak éreztem magam. Fruskának állítottalak be, hogy a többiek azt higgyék, mégsem vagy az a jó fej, mint akinek hittek, és amikor kitaláltam a pletykákat, végre én voltam középpontban. Sokan kérdezték, hogy tényleg igaz-e, élveztem, hogy a szavaimat lesik, így könnyen jöttek a hazugságok. Anonymusként regisztráltam, és létre hoztam a csoportot. Egyre több tag lett, és én csak később gondoltam abba bele, hogy ezzel mennyit ártok neked, csak magamra koncentráltam, az még csak eszembe se jutott, hogy veled szemben ez milyen szemétség. Már nem vonulhattam vissza, folytattam a hazudozást. Elküldtem neked a linked, hogy tudd, mi történik a hátad mögött. Most már a menőbbek is szóba álltak velem, de túlságosan szégyelltem magam, ezért elkerültelek. Nem volt olyan felszabadult érzés az, hogy most már nem voltam az árnyékodban, azt hittem, jobb lesz, de csak aljassá váltam. Vicces, nem, hogy gonosz perszónának állítottalak be, ám mégis én lettem az. Tudom, hogy ez irtó kevés, de sajnálom. Már az első napok után bántam a dolgot, de nem akartam, hogy kiderüljön, átvertem mindenkit. Te tényleg igaz barát voltál, de sokkal jobb vagy nálam, és nehéz volt az, hogy háttérbe szorultam. – Lia olyan volt, mintha mázsás súlyt vettek volna le a vállairól. Már ő is sírni kezdett. Dühösnek kellene lennem, de csak sajnálatot éreztem iránta. Nem gondoltam volna álmomban sem, hogy így érez Lia, jobban kellett volna figyelnem rá. Mindketten ott álltunk, nem találtuk a szavakat.
- Fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Soha nem képzeltem volna azt, hogy te vagy Anonymus. Ez nekem túl sok így egyszerre. Ha valóban megbántad, akkor írd ki a saját felhasználóddal, hogy minden pletyka hazugság, és töröld a csoportot. – Csendes léptekkel hazasétáltam, egyre jobban rázott a sírás. Amikor végre megpillantottam az otthonomat, csak a szobámba akartam zárkózni, így futva rontottam be a házba. Végül anyának elmeséltem mindent, és csendesen átölelt. Abban a percben csak erre volt szükségem.
Azóta már eltelt két hónap is, és beköszöntött a nyári
szünet. A szüleimmel úgy döntöttünk, hogy jövő szeptembertől máshová járok. Sikerült
meggyőznöm őket, hogy ne szóljanak az osztályfőnöknek, és ne csináljanak
botrányt az ügyből. Lia rögtön törölte a csoportot és az Anonymus
felhasználóját is, majd egy bocsánatkérő bejegyzést is közzé tett, amelyben
tisztázta a dolgokat. A diákok megharagudtak rá, de megjegyzésként odaírtam,
hogy én már megbocsátottam neki. Liával csak egyszer beszéltem telefonon, ahol
elmondta, hogy az apukája kapott egy állásajánlatot külföldön, és Angliába
költöznek. Minden jót kívántam neki, és én is bocsánatot kértem tőle, hogy
akaratlanul is elnyomtam az iskolában, és úgy érezte, hogy őt senki nem veszi
észre. Elbúcsúztunk mindketten a telefonban, lehet, hogy valamikor fogunk még
találkozni, talán pár év múltán, de most új kezdet elé néztünk, új
lehetőségekkel és a felejtés esélyével. Most csak élvezni akartam a nyarat, a
napsütés kellemes melegét, a Balaton hűs vizét. Talán hamarosan újra fogok
tudni bízni az emberekben, és a nyaralás alatt pedig új barátságok is
köttethetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése