Kedves Olvasók!
Piroska és a farkas kicsit másképpen
Már eléggé estefelé járt, a hideg szél is feltámadt. Összébb
húztam magamon a vékony köpenyemet, és reszketős léptekkel sétáltam a nagymamám
házához. Az út még órákig is eltarthatott volna, ezért bizonytalanul
kanyarodtam le a sötét erdőbe. „ Már nem soká ott vagyok, számtalanszor vágtam
már át a rengetegen, mégis mi történhetne?” – próbáltam bátorságot önteni
magamba. Botladozva léptem be a barátságtalan, zord fák közé. Mióta elindultam,
azóta egy rossz előérzetem volt. Minden kanyar után a hátam mögé néztem,
követ-e valaki. Amikor elértem egy tisztást, elfáradva ültem el az egyik fa
tövébe. Az egész napos gyaloglás után állva is képes lettem volna elaludni, de
nem engedhettem az alvás gyönyörű csábításának. El kellett juttatnom a
gyógyszereket a nagymamámhoz, aki a falu legmesszibb végében lakott. Szegénynek
már nem volt annyi ereje, hogy besétáljon a piacra, ezért anyának és nekem
kellett meglátogatni minden héten. Valamiért nem akarta elhagyni a kis
fakunyhóját, pedig már azt a házat is néhány gerenda tartotta egyben. Ekkor
hirtelen egy morgást hallottam a közvetlen közelben. Talán egy medve… vagy
farkas volt? Ijedten álltam fel, és visszatartottam a lélegzetemet. A kis rét
túloldalán egy hatalmas fenevad sétált be. Rémülten lapultam a fához, és csak
reménykedni tudtam, hogy nem fogja megérezni az illatomat. Az állat egyre
közeledett a búvóhelyemül szolgáló növényhez. Egyre mohóbban szívta be a hűvös
levegőt- észrevett. A szürke farkas hirtelen utánam kapott, majdnem rám vetette
magát. Felkészítettem magamat a legrosszabbra, de az éles fogak harapása
elmaradt. Remegve nyitottam ki a szemeimet: előttem két farkas verekedett
egymással- a szürke és egy új fekete bundájú jószág. Dühös morgással vetették
egymásra hatalmas testüket. Vagy húsz percen keresztül támadták a másikat,
mozdulni sem mertem. Végül a szürke megelégelte a harcot, és futásnak eredt az
ellenkező irányba. A fekete színű példány felém fordult, és az időközben
elejtett kosaram fogóját a szájába vette, majd odaügetett hozzám. Letette elém a kis csomagot, majd az ösvény
felé intett. Hátrált pár lépést, és nyugodtan lefeküdt a fűbe. Hitetlenkedve
bámultam kék szemeibe, amik annyira emberiek voltak. Biccentettem felé, mint ha
így mondanék köszönetet. Felkaptam a kosaram, majd amilyen gyorsan csak tudtam,
elfutottam. Végre feltűnt a nagymamám háza. Olyan gyorsan rontottam be a házba,
hogy a rozoga viskó majdnem összedőlt.
- Nagymama, megjöttem! Hol vagy? – néztem be a szobákba. Mindenhol csend és sötétség honolt. A rossz előérzetem egyre csak nőtt. Kiszaladtam az udvarra, de ott se találtam a nagymamát. Ekkor egy hangos durranás hasított az éjszakába. Ijedten fordultam az erdő felé. Mire átgondolhattam volna, mit teszek, újra bevetettem magam a rengetegbe.
- Nagymama, hol vagy? – tört elő belőlem a sírás. Aggódva bukdácsoltam a fák között, már éppen visszafelé fordultam volna, amikor hangok ütötték meg a fülemet:
- Mondtam neked, hogy kapd el Piroskát, nem? Miért nem teljesíted soha a parancsomat? – Dermedten álltam. Nem, az nem lehet… Kibontakoztam a fák és bokrok árnyékából. A nagymamám kiegyenesedve tornyosult a fekete farkas fölé. Máskor oly nyugodt és barátságos arca most szívből jövő megvetést, meleg tekintete pedig vak gyűlöletet sugárzott felém. Ráncos kezeit ökölbe szorította, és vakmerő léptekkel indult meg. – Á, megérkezett az én drága kis unokám. Hallottál, mindent igaz? – Bólintással válaszoltam.
- Csak semmit sem értettem. Miért akarsz nekem rosszat? – nyeltem egy nagyot. Hirtelen egy gombóc nőtt a torkomban. A nagyi elmosolyodott, vagyis inkább torz grimaszt villantott fel.
- Hú, nos, jobb lesz, ha a legelején kezdem. Gondolom, anyád nem mesélt semmit a családunkról, igaz? – Újabb bólintással válaszoltam. – A mi famíliánk volt az egyik leghatalmasabb varázslócsalád. Az anyám megtanított mindent, amit csak tudhattam a mágiáról, főzetekről. Testvérem nem volt, ezért én örököltem a szüleim minden varázserejét. Majd egy gazdag varázsló lett a férjem, ám korán meghalt, és a nyakamba varrt egy halom adósságot és egy gyenge lányt. A birtokot el kellett adni, és mivel évekig nem szorultam rá varázslásra a párom mellett, ezért az erőm már majdnem teljesen el is tűnt. Így amikor az utcára kerültünk, éjjel-nappal dolgoztam, hogy legalább pár morzsára teljen, majd minden energiám kellett, hogy újra előhívjam a régi tudásomat, és varázsolni tudjak. Amikor anyád tizenhat éves lett, mint egyetlen lányom, ő is elörökölte a hatalmamat. Megtanítottam neki mindent, amire csak emlékeztem. Mivel ő fiatal volt, könnyedén mentek neki a varázslatok, és azt szerettem volna, hogy ezzel az erővel majd visszaszerezzük a régi kényelmes életünket, de ő elszökött egy szegény favágóval. Ezt az árulást sosem bocsátottam meg neki. Csak ebbe az öreg viskóban tudtam élni, másra nem tellett. Bár próbált engesztelni, de évekig szóba sem álltam vele. Majd hallottam, hogy az apád egy betegségben elhunyt, és anyád megkeresett. A szíve alatt hordott. Tudtam, hogy terhesen senki nem venné feleségül. Ő sem varázsolt, ezért már majdnem teljesen el is felejtett. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen nagy erő elvesszen, ezért kérleltem, hogy kezdje el újból gyakorolni, és ha felnősz, neked is átadjuk a tanításokat. Ám lázadott, azt akarta, hogy normális életet éljünk, megrémítette az, hogy varázslat nélkül már el sem tudtam képzelni semmit. Szerinte az egész csak zűrt okozott nekünk. Rendesen dolgozni kezdett a faluban, de én sosem mondtam le az erőről. Tisztességes munkával éppen hogy éhen nem halunk. Nagyon dühös voltam rád, mert miattad ugyanolyan szegénységben tengődhetek, de most hogy betöltöd a tizenhatodik életévedet teliholdkor, az erő most rád száll, azonban ha bántalak vagy megöllek, mielőtt még teljes mértékben megkapnád, akkor azé lesz, amelyik boszorkány vagy varázsló abban a pillanatban a legerősebben hívja az erőt, aki a legerősebben vágyik rá. Végre helyre állíthatom a családunk hírnevét, és újra hatalmas boszorkány lehetek, mindenki félni fog tőlem, ezért bármit megtesznek majd a kegyeimért. El kellett játszanom, hogy beteg vagyok, hogy az ilyentájt dolgozó anyád elküldjön hozzám, de mielőtt bármit is tennék ellened, elsőnek Hectort intézem el – nézett a farkasra. – Már semmi hasznomra nem vagy – azzal felpillantott a holdra, és éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek. Magához hívta azt az erőt, aminek még a létezéséről sem tudtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy ezt megakadályozzam, de a nagyinak már volt annyi ereje, hogy a farkas felé küldött valami varázslatot, Hector felé valami lilás köd kezdett el szállni. Az állat beletörődően várta annak hatását.
- Ne bántsd őt! – Emlékeztem, hogy alig fél órája milyen hősiesen védett meg egy fenevad ellen, hittem benne, hogy emberi szíve van. Valamiért biztos voltam abban, hogy Hector egy ember, csak elátkozták. Az életemet köszönhetem neki, és gondolkodás nélkül elé vetettem magamat. Nem tudtam, mi folyik körülöttem. Reménykedtem, hogy valaki elneveti magát, és azt mondja, hogy csak vicc az egész. De ez a valóság volt. Behunytam a szememet, amelyből kicsordultak a könnyek, és Hector bundájába fúrtam az arcom. Már a legrosszabbra számítottam, hogy milyen fájdalmak között fogok meghalni, amikor a várt hatás most is elmaradt. Éreztem, hogy a meleg bunda eltűnik, helyette karok ölelnek át. Felnézve láttam, hogy Hector helyén egy fiatal fiú ül, fekete haja homlokába lógott, és éj kék szemeivel az arcomat fürkészte.
- Köszönöm, hogy feloldoztál a farkasi mivoltom alól. Egy boszorkány varázsolt át ilyenné egy évvel ezelőtt, kóborolni kezdtem, amikor a nagyid rám bukkant, kiderült, hogy ismerte a másik boszorkányt, és a csatlósa lettem. Valamilyen varázskapocs miatt nem szökhettem el tőle, hála neked, szabad lehetek – mosolyogott rám.
- Mi történt? - kaptam el a tekintetem róla, miután elpirultam. A nagyit nem láttam sehol.
- Mivel feláldoztad volna magad miattam, ezért a lelkedben rejlő szeretet elűzte a varázslat hatását. Megmentettél minket, majd ez a lila köd visszapattant a nagyira, és annyit láttam, hogy eltűnt, amikor eltalálta. Sajnálom, hogy egyszerre zúdították rád az igazságot. Hazakísérlek az anyukádhoz, pihenned kell. Sok erőre lesz szükséged, és még korán sincs vége a dolgoknak. Boszorkány lettél. – Csak bólintani tudtam Hectornak. Fél kezével átölelt, és hagyta, hogy hadd sírjam ki magam a vállába fúrva az arcom. A szívem összeszorult, ha az este történtekre gondoltam. Szerettem a nagyit, sohasem gondoltam volna róla azt, hogy ez tervezte ellenem már a születésemtől kezdve. Sok dolgot kellett megbeszélnem anyával, de bíztam abban, hogy ezután már közös erővel könnyebben meg tudjuk oldani a dolgokat. Jól esett, hogy Hector megvigasztalt, és minél közelebb kerülök a már megszokott kis otthonomhoz, ahol végre újra megnyugodhatok, és talán később újból megtalálom a boldogságot is.
- Nagymama, megjöttem! Hol vagy? – néztem be a szobákba. Mindenhol csend és sötétség honolt. A rossz előérzetem egyre csak nőtt. Kiszaladtam az udvarra, de ott se találtam a nagymamát. Ekkor egy hangos durranás hasított az éjszakába. Ijedten fordultam az erdő felé. Mire átgondolhattam volna, mit teszek, újra bevetettem magam a rengetegbe.
- Nagymama, hol vagy? – tört elő belőlem a sírás. Aggódva bukdácsoltam a fák között, már éppen visszafelé fordultam volna, amikor hangok ütötték meg a fülemet:
- Mondtam neked, hogy kapd el Piroskát, nem? Miért nem teljesíted soha a parancsomat? – Dermedten álltam. Nem, az nem lehet… Kibontakoztam a fák és bokrok árnyékából. A nagymamám kiegyenesedve tornyosult a fekete farkas fölé. Máskor oly nyugodt és barátságos arca most szívből jövő megvetést, meleg tekintete pedig vak gyűlöletet sugárzott felém. Ráncos kezeit ökölbe szorította, és vakmerő léptekkel indult meg. – Á, megérkezett az én drága kis unokám. Hallottál, mindent igaz? – Bólintással válaszoltam.
- Csak semmit sem értettem. Miért akarsz nekem rosszat? – nyeltem egy nagyot. Hirtelen egy gombóc nőtt a torkomban. A nagyi elmosolyodott, vagyis inkább torz grimaszt villantott fel.
- Hú, nos, jobb lesz, ha a legelején kezdem. Gondolom, anyád nem mesélt semmit a családunkról, igaz? – Újabb bólintással válaszoltam. – A mi famíliánk volt az egyik leghatalmasabb varázslócsalád. Az anyám megtanított mindent, amit csak tudhattam a mágiáról, főzetekről. Testvérem nem volt, ezért én örököltem a szüleim minden varázserejét. Majd egy gazdag varázsló lett a férjem, ám korán meghalt, és a nyakamba varrt egy halom adósságot és egy gyenge lányt. A birtokot el kellett adni, és mivel évekig nem szorultam rá varázslásra a párom mellett, ezért az erőm már majdnem teljesen el is tűnt. Így amikor az utcára kerültünk, éjjel-nappal dolgoztam, hogy legalább pár morzsára teljen, majd minden energiám kellett, hogy újra előhívjam a régi tudásomat, és varázsolni tudjak. Amikor anyád tizenhat éves lett, mint egyetlen lányom, ő is elörökölte a hatalmamat. Megtanítottam neki mindent, amire csak emlékeztem. Mivel ő fiatal volt, könnyedén mentek neki a varázslatok, és azt szerettem volna, hogy ezzel az erővel majd visszaszerezzük a régi kényelmes életünket, de ő elszökött egy szegény favágóval. Ezt az árulást sosem bocsátottam meg neki. Csak ebbe az öreg viskóban tudtam élni, másra nem tellett. Bár próbált engesztelni, de évekig szóba sem álltam vele. Majd hallottam, hogy az apád egy betegségben elhunyt, és anyád megkeresett. A szíve alatt hordott. Tudtam, hogy terhesen senki nem venné feleségül. Ő sem varázsolt, ezért már majdnem teljesen el is felejtett. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen nagy erő elvesszen, ezért kérleltem, hogy kezdje el újból gyakorolni, és ha felnősz, neked is átadjuk a tanításokat. Ám lázadott, azt akarta, hogy normális életet éljünk, megrémítette az, hogy varázslat nélkül már el sem tudtam képzelni semmit. Szerinte az egész csak zűrt okozott nekünk. Rendesen dolgozni kezdett a faluban, de én sosem mondtam le az erőről. Tisztességes munkával éppen hogy éhen nem halunk. Nagyon dühös voltam rád, mert miattad ugyanolyan szegénységben tengődhetek, de most hogy betöltöd a tizenhatodik életévedet teliholdkor, az erő most rád száll, azonban ha bántalak vagy megöllek, mielőtt még teljes mértékben megkapnád, akkor azé lesz, amelyik boszorkány vagy varázsló abban a pillanatban a legerősebben hívja az erőt, aki a legerősebben vágyik rá. Végre helyre állíthatom a családunk hírnevét, és újra hatalmas boszorkány lehetek, mindenki félni fog tőlem, ezért bármit megtesznek majd a kegyeimért. El kellett játszanom, hogy beteg vagyok, hogy az ilyentájt dolgozó anyád elküldjön hozzám, de mielőtt bármit is tennék ellened, elsőnek Hectort intézem el – nézett a farkasra. – Már semmi hasznomra nem vagy – azzal felpillantott a holdra, és éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek. Magához hívta azt az erőt, aminek még a létezéséről sem tudtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy ezt megakadályozzam, de a nagyinak már volt annyi ereje, hogy a farkas felé küldött valami varázslatot, Hector felé valami lilás köd kezdett el szállni. Az állat beletörődően várta annak hatását.
- Ne bántsd őt! – Emlékeztem, hogy alig fél órája milyen hősiesen védett meg egy fenevad ellen, hittem benne, hogy emberi szíve van. Valamiért biztos voltam abban, hogy Hector egy ember, csak elátkozták. Az életemet köszönhetem neki, és gondolkodás nélkül elé vetettem magamat. Nem tudtam, mi folyik körülöttem. Reménykedtem, hogy valaki elneveti magát, és azt mondja, hogy csak vicc az egész. De ez a valóság volt. Behunytam a szememet, amelyből kicsordultak a könnyek, és Hector bundájába fúrtam az arcom. Már a legrosszabbra számítottam, hogy milyen fájdalmak között fogok meghalni, amikor a várt hatás most is elmaradt. Éreztem, hogy a meleg bunda eltűnik, helyette karok ölelnek át. Felnézve láttam, hogy Hector helyén egy fiatal fiú ül, fekete haja homlokába lógott, és éj kék szemeivel az arcomat fürkészte.
- Köszönöm, hogy feloldoztál a farkasi mivoltom alól. Egy boszorkány varázsolt át ilyenné egy évvel ezelőtt, kóborolni kezdtem, amikor a nagyid rám bukkant, kiderült, hogy ismerte a másik boszorkányt, és a csatlósa lettem. Valamilyen varázskapocs miatt nem szökhettem el tőle, hála neked, szabad lehetek – mosolyogott rám.
- Mi történt? - kaptam el a tekintetem róla, miután elpirultam. A nagyit nem láttam sehol.
- Mivel feláldoztad volna magad miattam, ezért a lelkedben rejlő szeretet elűzte a varázslat hatását. Megmentettél minket, majd ez a lila köd visszapattant a nagyira, és annyit láttam, hogy eltűnt, amikor eltalálta. Sajnálom, hogy egyszerre zúdították rád az igazságot. Hazakísérlek az anyukádhoz, pihenned kell. Sok erőre lesz szükséged, és még korán sincs vége a dolgoknak. Boszorkány lettél. – Csak bólintani tudtam Hectornak. Fél kezével átölelt, és hagyta, hogy hadd sírjam ki magam a vállába fúrva az arcom. A szívem összeszorult, ha az este történtekre gondoltam. Szerettem a nagyit, sohasem gondoltam volna róla azt, hogy ez tervezte ellenem már a születésemtől kezdve. Sok dolgot kellett megbeszélnem anyával, de bíztam abban, hogy ezután már közös erővel könnyebben meg tudjuk oldani a dolgokat. Jól esett, hogy Hector megvigasztalt, és minél közelebb kerülök a már megszokott kis otthonomhoz, ahol végre újra megnyugodhatok, és talán később újból megtalálom a boldogságot is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése